Dühös vígjátékot rendezett Rudolf Péter Shakespeare Szeget szeggel című művéből. Nádasdy Ádám 2014-es fordítását használták, ennek ellenére olyan, mintha az 1604-ben született színdarabot ma írták, de legalábbis ma fordították volna. De nyugalom, az álruhás uralkodó a végén itt is igazságot tesz, és az ágytrükkel bonyolított szex is jól sikerül.
A színpadon is nézők ülnek, akik más perspektívából látják az előadást, mint a közönség zöme, sőt a hátuk mögé van vetítve a Vígszínház nézőtere a karzattal és a páholyokkal, így olyan, mintha egy kör alakú teátrumban lennénk, talán Shakespeare Globe Színházában.
A színpadon a nézők emeletes ülőalkalmatosságán kívül nincs is semmi, ezt használják időnként búvóhelynek, tömlöcnek, és a kellékekből is csak kevés jelenik meg, egy doboz például, ami a levágott fejet rejti. Egyébként csak úgy tesznek, mintha például papírokat tartanának a kezükben, és onnan olvasnának fel a törvényt, beszédet.
Shakespeare világától szokatlan módon Bécsben járunk, amely a bűn, az erkölcsi romlás útjára lépett, virágzik a korrupció és a prostitúció. Már az elején karneváli hangulatba csöppenünk, álarcos felvonulók lepik el a színpadot, mintha nem is színház, hanem cirkusz lenne az egész világ. A színház a színházban érzést fokozza, hogy az álarcokat a felvonás végén leveszik, mint amikor a színészek szünetre mennek.
Ebben a káoszban lép elénk Bécs uralkodója, a herceg, aki úgy érzi, nem tudja megfékezni a lejtőn való lecsúszást, ezért úgy dönt, átadja egy időre a hatalmat a helytartónak, Angelónak. A herceget Kőszegi Ákos játssza szigorú arccal, a helytartót Stohl András, aki szintén hajlíthatatlan, ráadásul tiszta erkölcsű, nemes lelkű férfinak mondják, de az uralkodó nem is tévedhetett volna nagyobbat, amikor rábízza, hogy állítsa helyre a morális rendet.
Mert a Stohl által játszott helytartón már az első pillanatban is csak a könyörtelenség látszik, emellett pedig valami elvakult ostobaság. Robotszerűen ismételgeti azt, amit a fejébe vett, jelesül, hogy mit ér az olyan törvény, amit nem tartanak be, előrángatott ugyanis egy húsz évvel ezelőtti paragrafust, ami alapján ki kellene végezni egy ifjút, csak azért, mert teherbe ejtette a kedvesét, akivel nincsenek összeházasodva.
Talán nem véletlen, hogy a színház honlapján szereplő illusztráción is úgy ábrázolják a befeszült Angelót, hogy kiáll a hátából egy kulcs, amivel fel lehet húzni, és akkor beindul, szó szerint, mint egy mérgezett egér. Így fut körbe-körbe a színpadon cipzáras dzsoggingban, miközben a sameszai ugrásra készen várják, hogy befejezze a testedzést, és rásegítsék a lila garbót és a fekete zakót, nadrágot.
Szóval itt van ez a Stohl-féle figura, és miközben ő keménykedik a Wunderlich József és Puzsa Patrícia által alakított szerelmespárral, Claudióval és Giuliettával, addig a szerzetesnek öltözött, álruhás uralkodó próbálja a háttérből segíteni őket, ahogy az egész szedett-vedett baráti kör is. Kitalálják, hogy Claudio húga, az apácának készülő, Márkus Luca által életre keltett Izabella menjen el a helytartóhoz, és könyörögjön a bátyja életért.
És itt jön a fordulat, az erkölcsöt számon késő Angelo ugyanis beleszeret a bájos Izabellába, de legalábbis megkívánja, és legott meg is akarja erőszakolni. Előáll a kényes és tipikusnak mondható helyzet, hogy ki hisz majd a lánynak, ha ezt a nyilvánvaló abúzust elmesélné, és esetleg így akarna nyomást gyakorolni a helytartóra, aki olyan törvényt kér számon másokon, amelyet maga sem tart be.
Az álruhás herceg javaslatára bevetik a számos más műből is jól ismert ágytrükköt, amikor Izabella színleg belemegy a légyottba, egy megfelelően sötét helyen azonban más fekszik helyette a helytartó ágyába, és amikor az ezzel való szembesítés sem töri meg Angelo hatalmát – mert mindenki a nőket tartja bolondnak, akik összevissza beszélnek –, akkor visszatér az uralkodó, és igazságot tesz. Nem mellesleg pedig lenyúlja az apácának készülő Izabellát.
Látjuk a romlott, kettős mércével mérő, álszent politikusokat, és látjuk a mindennapi vegzálásban alkalmazkodni és túlélni próbáló népet. Végig szinte mindenki színpadon van, nincs is takarás, csak a kettős szerepet játszó Balázsovits Edit távozik időnként egy gyors ruha- és parókacserére. A végén egyébként már ő is leveszi a barna és a szőke parókáját is, és leszorított hajjal játszik, hiszen ő is színésznő ebben a szemünk előtt összeálló színdarabban.
Tőle hangzik el az előadás legkarakteresebb mondata – ekkor éppen Kefénét, a bordélytulajdonost játssza –, hogy „Nem elég a járvány, a háború, a szegénység, az infláció, most még ez is?”, amikor a feddhetetlen erkölcsű helytartó a kuplerájokat is be akarja tiltani. De ő énekli – szőke parókában – az elhíresült Happy birthday Mr. President sorral súlyosbított köszöntést is, így már a darab elején bele tudunk helyezkedni a politikai játszmák és a felszín alatt fortyogó vágyak világába.
Körülöttük pedig ott az utca népe stricikkel, csavargókkal és a Könyök nevű polgárőrrel, aki mind közül talán a legkorlátoltabb, de magát a nép fölé helyezve próbálja megszabni mindenki másnak, hogy mit csináljon. Amikor előadja fékezhetetlen agymenését, a Seress Zoltán által alakított – díszfűzős – államférfi csak ennyit mond az uralkodónak: „És ezt mi neveztük ki”.
Az előadás színfoltja a nyelvi bravúrokban beszélő polgárőrt alakító Fesztbaum Béla és a csak lézengő fiatalúrként aposztrofált Luciót játszó Ötvös András, aki a szokásos lazasággal hozza a mindig rosszkor szóló, „ami a szívén, az a száján” cimborát.
Karaktereik a Vígszínház színpadára felrajzolt, nem túl hízelgő képet festő társadalmi paletta két végpontján helyezkednek el: a polgárőrnek csak az a fontos, hogy rend legyen – és hogy mi a rend, azt mindig ő mondja meg, sekélyes gondolatait a hatalmasságok szándékaihoz és törvényeihez igazítva –, Lucio pedig egy csupa szív figura, aki mindent megtenne a barátaiért, és a maga bumfordi módján próbálja menteni a simliskedéseit is. Kettejükön jókat derülünk, miközben az uralkodó és a helytartó kemény arcéle nem hagy kétséget afelől, hogy milyen világban is élünk.
Végül azonban minden lepel és csuha lehullik, a szereplők leveszik az álarcaikat, és beállnak a színpadon ülő közönség soraiba, mintha egyek lennének velük, vagy mintha ugyanerre biztatnának mindannyiunkat.
(Borítókép: Bölkény Balázs a Parancsnok és Wunderlich József Claudio szerepében William Shakespeare Szeget szeggel című vígjátékának próbáján a Vígszínházban 2022. december 6-án. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)