Vajon mennyire életszerű az, hogy valakit megkérünk arra, talán még fizetünk is azért, hogy helyettünk szakítson. A Randiguru című film után már semmin nem csodálkozunk, de azért valljuk be, vannak pillanatok, amikor nincsen elég erőnk ahhoz, hogy megmondjuk a másiknak, hogy vége, ennyi. No, erről szól Tristan Petitgirard Válásguru című melodrámája Budapesten, a Rózsavölgyi Szalonban.
Szakíts, ha bírsz! Ismerős a játék, ugye? Nos, az valami egészen más, mint ez a színdarab. A játékban van király és katona, arról is nem is szólva, hogy az a bátorságról szól. Nekirontani az ellenfél csapatának, ahhoz erőre van szükség.
Ám elébe állni annak, akinek eddig azt mondtuk vagy hazudtuk, hogy szeretjük, és nélküle az életünket el sem tudjuk képzelni, nem mindig egyszerű.
Manapság a szakításhoz elegendő SMS-t írni: szia, szevasz, vége, látni sem akarlak, nem a te hibád, nálam jobbat érdemelsz. Megy az üzenet, s vele együtt a szerelem is a kukába, vagy bármi, amit kapcsolatnak mondtunk.
Ám az, ha valakit felbérelünk arra, vagyis fizetünk azért, hogy helyettünk szakítson, az – azontúl, hogy gyávaság – bunkóság. Még akkor is, ha emberi dolog. Ennél már csak az kegyetlenebb, ha azt írjuk a másiknak, hogy most egy ideig nem írok. Időre van szükségem, arra, hogy átgondoljam, mit is akarok. Aztán soha többé nem írunk neki. A nyomorult idővel majd úgyis rájön arra, hogy ez annyit jelent, hogy szia, szevasz, vége.
De a pofátlanabbak fizetnek azért, hogy valaki tök idegen elmenjen a darlinghoz, életünk egyetlen exértelméhez, és közli vele azt, amire képtelenek vagyunk:
A KAPCSOLATUNKNAK VÉGE.
Nos, ez utóbbiról szól Tristan Petitgirard Válásguru című melodrámája. Quentin (Józan László) gyáva ahhoz, hogy szakítson Chloéval (Ullmann Mónika), ezért felbérel egy hivatásos szakítót, Marc pedig – aki amúgy Eric (Brasch Bence) – elmegy, és becsönget Chloé lakásába.
A mű eredetileg a Szakítás otthon címen fut, de a magyar címváltozat a történet szempontjából kifejezőbb. A szöveg is feszesebb az eredetinél, mert a dramaturg (Karácsony Ágnes) felismerte, hogy bár a válás, a szakítás nemzetközi téma, a különböző nemzetek tagjai morális, erkölcsi, kulturális állapotukhoz mérten szakítanak egymással – vagy éppen gyávulnak el, viselkednek bunkó módon, válnak kegyetlenné.
Őze Áron rendező pedig addig-addig igazította egy átlagos magyar kapcsolathoz a vígjátékot, amely amúgy kifejezetten mély dráma, hogy a Rózsavölgyi Szalonban elénk táruló színpadi kép (díszlettervező: Enyvvári Péter) éppen olyan, mintha az bármelyikünk nappalija volna. A történet is lehetne bármelyikünké.
Arra vonatkozóan nincsenek adatok, hogy a nézők közül hányan élték már át/meg a szakítás keserűségét – vagy éppen felszabadító boldogságát –, de ők most gyaníthatóan ismerős párbeszédek, szituációk, helyzetkomikumok szemtanúi. Más nyomorúságán nevetni mindig hasznosabb, mint a sajátunkén, de ha ez nevetésként szakad ki belőlünk vagy sírásként, hát legyen. Elvégre ez is csak emberi dolog.
A színdarab háromszereplős, és egy polgári szalonban ennyi karakter bőven elegendő ennyi félreértéshez, meggondoláshoz, hazudozáshoz és poénhoz. Valójában egy olyan érzelmi háromszög szemtanúi vagyunk, amelynek sarokpontján mintha tényleg mindenki, aki ezen a bolygón él, egyszer már állt volna. Vagy ha nem is, akkor állni fog.
Két férfi és egy nő tökéletes félreértésben és hazugságban, a helyzet szülte komikum kényszerű kacagásában rohan a végzet felé. A végzet ebben az esetben nem más, mint hogy
Ullmann Mónika esendő és démoni karaktert alakít. Törékenynek tűnik, ám Chloé legbelül kőkemény menekülő. Azért próbál boldognak tűnni, mert iszonyatosan fél a magánytól, és attól, hogy valójában kevés, nem felel meg a másiknak. Ezért aztán folyton menekül, de úgy, hogy közben mindvégig támad. Szurkál, vallat, és vágyakozik. És hazudik. Ha nem is nagyon, de éppen annyira, hogy azt érezze, biztonságban van, ha semmit nem kell mondania.
Józan László olyan Quentin, akit ezerszámra látunk az utcán, a médiában. Fél méterrel a föld fölött jár, megkérdőjelezhetetlennek tartja minden tettét és gondolatát. Korunk hőse ő, arc a médiából, kocsiablakon kikönyöklő Don Juan, anyagi gondok nem gyötrik, s lelkiek is csak azért, mert legbelül ő azért anyuka kisfia, aki attól retteg, hogy mindent elveszít, hogy jelentéktelen, s hogy olyannyira gyerekes még, hogy képtelen együtt élni azzal, akire vágyik. Mert már abban sem biztos, hogy vágyik valakire.
Quentin ezért is fizet Ericnek, hogy helyette legyen önző és kegyetlen, és mondja meg Chloénak, hogy köztük már mindennek vége. Eric azonban, amikor becsönget a lányhoz, csak akkor szembesül azzal, hogy Chloé nem más, mint a szerelme, aki hét évvel ezelőtt rútul elhagyta őt.
Nos, itt kezdődnek a bonyodalmak.
A szerződés azonban szerződés, Eric olyan típus, aki a munkát elvégzi. Még akkor is, ha a lelke mélyén ebbe alighanem belehal. Abból táplálkozik, abból merít erőt, amit kudarcként élt meg, s ha már őt is elhagyták, hát szakítani akar ezentúl mindenkivel, bármikor és bárhogyan. Cégét is erre a mélyütésre alapozta, s lett ő a válásguru. És Brasch Bence kíméletlenül visszafogott, miközben érezni, hogy a szíve mélyén mindent azonnal felborítana. Ettől még szívszaggatóbb a komédia.
S bár a három ember szenvedése, kitárulkozása és titka számos ponton kacagtatóan őszinte, a párbeszédek mélyén mély emberi dráma bontakozik ki. Néhol torokszorítóan őszinte vallomás, amit a nézők helyett Chloé, Quentin és Eric mond egymásnak, önmagának.
A Válásguru ebben a budapesti feldolgozásban a legtisztább emberi érzelmek kifejezhetőségéről szól. Arról, hogy a hazugságokkal ugyan messzire juthatunk, mások becsapásával érezhetjük úgy, hogy a világ a miénk, s benne hatalmunk van azok felett, akiket átverünk és manipulálunk, az őszinteség viszont megmutathatja nekünk a boldogság állapotához vezető ösvényt. Át minden gyarlóságon és esendőségen.
Az előadás állítólag mintegy nyolcvan perc hosszúságú. De éppen attól, amit a színpadon látunk, alig érezni egy órának. A meghajlás és a taps után ugyanakkor még napokon át elkísérnek bennünket Chloé, Quentin és Eric mondatai. Mert az nem lehet, hogy a megszokás tartson össze két embert, és a hiány legyen az, ami elválasztja őket.
Ha meg mégis, akkor se.
(Borítókép: Tristan Petitgirard: Válásguru / Rózsavölgyi Szalon / Józan László, Brasch Bence, Ullmann Mónika / Fotó: Molnár Miklós)