Egy kis falu, annak is egy pici szeglete jelenti Bukta Imrének a világot, de művészetének tárgyát mindenképp. Pedig egy nagy magánéleti válság miatt költözött vissza Mezőszemerére, és a legnagyobb fájdalomból épített magának új életet, és talált rá újra a képzőművészetre olyan formában, ahogy a műveit ma ismerjük és szeretjük. Bukta Imrével mezőszemerei otthonában beszélgettünk.
Nagyszabású tematikus kiállítása nyílt a Godot Kortárs Művészeti Intézetben, ami egészen 2023. április 30-ig látogatható. Hátra tud egy kicsit dőlni így év végén?
Kétévente állítok ki a Bartók Béla úti „kis” Godot Galériában, a legutóbbi viszont a Covid miatt elmaradt. Készülgettem, de a járványra senki nem számított. A képek első etapban oda készültek, és így a kettőt most összevontuk. Egy művész sohasem pihen, én is mindig gondolkodom, séta közben is, de megnyugvással tölt el, hogy létrejött ez a kiállítás.
Pontosan tíz év telt el a 2012-es műcsarnokbeli kiállítás óta. Annak az volt a címe, hogy Másik Magyarország, ennek az, hogy Műveljük kertjeinket! Tíz éve is a vidék Magyarországára utalt a cím?
Mindenképp. Akkor ebben nem volt különösebb koncepció, adva volt, hogy mi legyen a tematika, hiszen Mezőszemerén élek. Nem kellett különösképpen gondolkodnom rajta.
Mi változott azóta?
A tíz évvel ezelőtti kiállításra is sok helyspecifikus installáció készült, gondolok itt a tökföldre, a magasfeszültségű villanyoszlopokra, amelyeket itt nem lehetne megépíteni, hiszen ott adott volt a hétméteres belmagasság. Ott is és itt is azon gondolkodtam, hogy az adott térbe kell valamit kitalálnom. Ez meghatározó egy olyan művész számára, aki installációkban, terekben gondolkodik. A Műcsarnokban több mint kétezer négyzetméter állt rendelkezésre, és ott szerepeltek egy picit régebbi munkák is, itt most minden új.
És minden, ami az ön művészetére jellemző, „csúcsra van járatva”, például a hagyományos eszközök és képi világ ötvözése a nagyon modern digitális technikával.
Örülök, ha így látja, mert fontos cél ezen a kiállításon, hogy olyan atmoszférát tudjak teremteni, aminek a megélése által a néző tényleg elröpül Mezőszemerére, úgy érzi, mintha ott lenne, anélkül hogy sárba lépne, vagy mozdulna akár csak száz métert is. Nem a kényelem miatt, hanem mert ez a célom, hogy egy kiállítótérben ilyen helyzetet teremtsek. Nem élek egyébként a technika bűvöletében, viszont szeretem a cél érdekében használni, mert ez kell a művészi kifejezéshez.
És ha egy mezőszemerei idejönne, ő is otthon érezné magát?
Szerintem igen, mert amikor a műcsarnokbeli kiállításra feljött egy kisbusznyi mezőszemerei, ők azt mondták, hogy olyan, mintha a falu utcáin sétálnának. Ez nekem nagy öröm volt. Most is szerveződik egy csoport, amelyik jön. A Bukta-rajongók.
Vannak Bukta-rajongók a faluban?
Igen. Nem biztos, hogy túlságosan járatosak a képzőművészetben, de ismernek, és nagyon kíváncsiak.
A digitális eszközök mellett a kiállításon markánsan megjelennek a mechanikus gépek is. Ez önnek nem idegen, hiszen van esztergályosvégzettsége, tehát tudja, hogyan is kell ezeket az installációkat a gyakorlatban megvalósítani.
Részben tudom, részben már elfelejtettem, és azóta a technika is fantasztikusan nagyot változott, gondoljunk csak a számítógép vezérelte CNC-esztergálásra, én pedig még, ugye, kézzel tekertem az esztergagépen az orsót. De van egy kis manuális érzékem. Ez abban segít, hogy ha valamit kigondolok egy művel kapcsolatban, akkor ez jó alapot ad ahhoz, hogy afelé gondolkodjak, hogy ennek hogyan is kell működnie. Először csak a vizuális élményt képzelem el, hogy mit fog látni a néző, de ebben van egy kis kockázat is, működni fog-e egyáltalán, hiszen ilyet még senki nem épített, ez egyedi dolog.
Itt van például a Jaj, Istenem című munka, aminek a technikai megvalósulása nagyon kicsiben kezdődött, és végül eljutott a mezőkövesdi Kiss László esztergályoshoz, aki nagyon kreatívan állt hozzá, és kedve is volt megcsinálni. Először az a kérdés, hogy egyáltalán ki álljon szóba velem, hogyan tudom megértetni, hogy mit szeretnék. Ez is bonyolult dolog volt. Először kazángyárban jártam, ahol azt mondták, hú, ennek már a megtervezése is mérnöki munka, nagyon bonyolult, és sok pénz kell hozzá, szóval először nagyon lelombozódtam. Ők javasolták aztán Kiss Lacit, „meg fogja magának csinálni, mert ő olyan kreatív”. Így történt.
Nem fél ezektől a gépektől? Én biztos nem mernék megfogni egy ilyen bontókalapácsot, mert azt gondolnám, hogy ha elindul, leviszi a kezemet.
Ezzel én dolgozom is, például amikor betont kell törni.
De fontos, hogy barátságban van ezekkel a gépekkel, érti a nyelvüket.
Igen, egy picit. Amihez nem értek, az a videotechnika, de ebben meg segítenek.
Abból is van elég sok a tárlaton, de a technika mellett itt is megjelennek a termények, a búza és az ocsú.
Az ocsú vagy pelyva, vagy ahogy ezt az anyagot Szemerén hívják, törek, a búzának a héja. Az egyik munkánál, a Sarlós Boldogasszony szobránál először még nem gondoltam ki, hogy milyen anyag legyen, csak azt tudtam, hogy ennek valamivel valahogyan működnie kell. Ehhez társítottam aztán ezt a vidékhez köthető anyagot, de nem lehetett volna pelyva helyett, mondjuk, faforgács. Ugyanúgy működött volna, de az nem talált nekem. A pelyvának pluszjelentése is van, védi a búzát. Egy védelmi háló a búzaszem körül a kalászban, önmagában pedig azt jelenti, hogy nincs búza.
Ez védi a Sarlós Boldogasszonyt, amikor ráhullik?
Ez Mezőszemere védőszentje, de valójában ő Mária. Gyerekkoromban sokat néztem a templom oltárán egy képet, Mária találkozása volt Erzsébettel, valószínűleg egy osztrák mester festménye az 1700-as évekből. Most pedig azon gondolkodtam, hogyan lehetne ezt újra megjeleníteni, és a Bibliában az olvasható, hogy Erzsébet meglátogatása búzaérés idején történt.
Mindemellett egy gyűjtő felkérésére, aki kortárs művészeket bízott meg Jézus életét feldolgozandó, sokat forgattam a Bibliát, régi könyveket az elmúlt időszakban, hogy tájékozódjak. A falusiaktól kaptam régi, bőrkötéses könyveket, ez volt „a” könyv a háznál, amit mindig eltettek, és találtam olyan leírást, ami erről a találkozásról szól: tényleg sírni valóan szép. Megindító motiváció volt a számomra.
Mintha most is megindította volna.
Igen. Azért tetszett ez meg nekem, mert nem egy megérinthetetlen szentről ír. A szentképek nagyon messze vannak tőlünk, virtuálisak, ez pedig egy élő emberről szól, akinek érzései, fájdalmai vannak, várandós, és ez az, ami megérintett. Ez a szöveg volt az alapja annak, hogy ezt a munkát elkészítsem. Azt azért el kell mondanom, hogy nem vagyok rendszeres templomba járó. Másképp hiszek, de nem nyomna a latba, ha járnék, vagy ha nem járnék.
A Sarlós Boldogasszony másképp is megjelenik a kiállításon.
A védőszentünk előtt már tisztelegtem 1974-ben és 1976-ban, viselkedésművészeti akciót hajtottam végre: július 2-án, a védőszent napján vigyázzban álltam egy félig elhagyott mezőgazdasági majorban. Ilyenkor mindenki kiöltözik a búcsúba, én pedig fiatalos lázadással felvettem a lumpenréteg ruháit, pufajkát, jambósapkát és gumicsizmát. Nem volt talán tudatos, de a téeszudvaron egy nádfedeles méregraktár ajtaja előtt álltam mozdulatlanul, egy barátom, Bernáth(y) Sándor képzőművész öccse pedig lefotózott.
A képet aztán nem engedték sehol közölni – a pufajka vagy a méreg felirat miatt?
Ezt nem lehet tudni. Raportra hívott a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának igazgatóhelyettese, bizonyos Borbély Károly, aki élénken kérdezgetett, mit jelentenek a szimbólumok, amelyek a fotón szerepelnek. A pufajka sem volt direkt utalás semmire, mert akkoriban így ültek a kocsmában az emberek, a melósok ezt hordták. Ne gondoljunk 56-ra vagy másra, ez egy általános ruhadarab volt. Ennek a képnek csináltuk meg most egy új változatát, a két fénykép egymás mellett látható a kiállításon.
De nem a szakrális térben, hanem az öregedésről szóló részben.
Azért került oda, mert az első ilyen akciót 22 éves koromban hajtottam végre mint művészet iránt elhivatottságot érző ifjú lázadó, most pedig 2022-t írunk: közel 50 év elteltével újra elkészítettük ezt a képet immár egy olyan művésszel, aki az öregség felé halad. Ugyanaz a mozgatórugója mind a kettőnek.
Hogy jutott eszébe 22 éves korában a „viselkedésművészet”?
Nem ismertem akkor még a művészeti szakszövegeket, hol is hallottam volna akkor ilyenről, hogy performansz, hanem csak igyekeztem magamat kifejezni. Visszatekintve ez érdekes is, hogy van egy falusi fiú, és nemcsak az célja, hogy fessen, hanem hogy másképp is kifejezze magát, tulajdonképpen hasonló várakozással.
A 22 éves kori kép akkor készült, amikor még Mezőszemerén élt, most pedig már ott él. Azért költözött vissza 1998-ban, mert nehéz helyzetbe került.
Igen.
Elmondja, mi volt ez?
Egy válás. Pontosabban a válás.
Ez mélypont volt az életében?
Nagyon padlóra kerültem, igen, dominóelv alapján minden összedőlt. Egyrészt Szentendrén éltem közel húsz évig, a válással és a költözéssel pedig minden kapcsolatom megszakadt a várossal. És ha már megszakadt, akkor szakadjon meg teljesen. Budapest nem vált volna be nekem, Szentendre mégiscsak egy kisvároska, nem azt mondom, hogy vidék, de egy kicsit az, meg hát ott voltak a barátaim. Budapesten nem tudtam volna magamat elképzelni, így adott volt a szülői ház, és hazaköltöztem.
Gyakorlatilag újra kellett mindent kezdeni?
Meg kell mondjam, úgy gondoltam akkor, hogy a világnak vége van. Fel kellett adnom és fel is adtam a képzőművészetet, hiszen nem volt semmilyen kapcsolatom, tulajdonképpen remeteként éltem, és földet műveltem. Ez kertművelést jelentett, zöldségtermesztés, lenmagültetés, kukorica, ilyesmi, elég sokáig. Ez nagyon hasznosnak bizonyult mint terapikus tevékenység, erőt is adott ahhoz, hogy kilábaljak ebből a válságból.
Hogyan talált vissza újra a képzőművészethez?
Az első „művészeti projekt” az volt, hogy a lenmagból majd gyártok lenolajat. Ebből a tervből aztán nem lett semmi, egyrészt mert az egerek megették az általam termelt lenmagot, másrészt ehhez nagyon nagy mennyiség kellett volna, plusz egy megfelelő prést szerezni, szóval nem volt ez egyszerű. Utánajártam mindennek, hogyan is kellene ezt csinálni, de aztán ez megszakadt. Mezőkövesden kaptam műtermet, Tállai András polgármester segített ebben, később Mezőszemerén a volt napközi régi osztálytermében festettem, ráadásul abban a nagyteremben, ahova negyedikes koromig jártam iskolába.
Miután átment a kertművelő terapikus szakaszon, akkor tudott újra a képzőművészettel foglalkozni?
Hát igen, akkor elkezdtem festeni, mosogattam az ecsetet, meg piszkálgattam a dolgokat, és így rávezettem magamat, hogy azért mégiscsak jobb lenne ezzel foglalkozni, és igen, szép lassan összeszedtem magam. De a legnagyobb fejtörést az okozta, mit és hogyan fessek.
Lehet mondani, hogy két markáns részre különül élete: az egyik volt a Vajda Lajos Stúdió, az a neoavantgárd csapat, amelyhez Szentendrén tartozott, majd egy nagy törés után jött egy feltámadás, újrakezdés?
Lehet mondani, mert először is a szentendrei lét nekem nagyon tetszett. Szerettem ott élni, ugyan Budapesten dolgoztam, szitanyomással kerestem a kenyeret a családnak, de jó volt feLugossy Lászlóval beszélgetni, ef. Zámbó Öcsikével ötletelni, Deim Pál társaságában lenni, tényleg fantasztikus emberek.
Ez, ugye, megszakadt, ugyanakkor Szemeréről visszagondolva látom, hogy a szentendrei létemben már fogytak a motívumok. Az pedig nem működött volna, hogy Szentendrén élek, egy turisztikai központban, és közben mezőszemerei témákat dolgozok fel. Itt ez azonnal autentikussá vált, éreztem az illatokat, láttam az embereket, a kocsmákat, a templomot, mindent, és így a képeim sokkal hitelesebbek lettek.
Kicsit közhelyes, de mégiscsak azt látjuk itt is, hogy a nagy mélységekből lehet aztán újra építkezni, és helyükre kerülnek a dolgok.
Újra meg kellett tapasztalnom ezt a világot, így adódott, és értékelem is azóta, hogy ezt a lépést kénytelen voltam megtenni.
Az a Bukta Imre, akit ma ismerünk és szeretünk, nem született volna meg enélkül.
Hogy milyen ember vagyok, hogyan gondolkodom, mit csinálok, egyáltalán az, ami én vagyok – így voltam képes művészeti értelemben kibontakozni, hogy újra Mezőszemerére költöztem.
Ebből a mélypontból nemcsak művészileg tudott kibontakozni, hanem annyira vonzóvá tudta tenni a falut, hogy ideköltöztek más művészek is. Közösséget épített, művésztelepet hozott létre, és a falu életét is próbálta fellendíteni ebben a nehéz helyzetben lévő térségben.
Mostanra ez már megváltozott, amiben az is közrejátszik, hogy 70 éves lettem, és nincs bennem már akkora falumegmentő szándék, mint húsz évvel ezelőtt. Akkor valóban úgy gondoltam, hogy – ez biztos nagyképűen hangzik, de – bizonyos ötleteim sorsfordítók lehetnének a falu számára. Ezt azonban fel kellett adnom, mert rájöttem, hogy én is csak egy tagja vagyok a falusi társadalomnak, és nem tudok többet tenni, mint az, aki eljár dolgozni. Itt zajlik egy olyan folyamat, ami független a politikától és mindentől, ami állandó. Erről Krasznahorkai László szépen beszél a kiállításon.
Világjobbító szándék helyett azt teszi, ami a saját dolga, és ezzel az itt élő embereket ugyanúgy „felmutatja”?
Így van. Több kudarcom volt számos ötlettel – tyúkváros vagy olajütés, ami félig meg is valósult –, szóval voltak kezdeményezéseim, hogyan lehetne kiemelni a falut, de rájöttem, hogy ez nekem nem megy. A falu tőlem függetlenül járja az útját, és én is ott vagyok valahol ebben a közösségben. Az utóbbi időben változások indultak meg, és ez a fluktuációnak köszönhető akár pozitív értelemben.
Hogyan?
Amikor ideköltöztem, úgy kezdtem, hogy önkormányzati képviselő lettem, és ha volt valami korrupciógyanús ügy, az ellen igyekeztem fellépni. De mindig falakba ütköztem, úgyhogy most már nem foglalkozom vele, lesz, ami lesz, mindegy, nem is érdekes. Ám a falu vezetésétől és tőlem is teljesen függetlenül idén olyan változás kezdődött, amire nem számítottam: számos üres ház volt például a faluban, most pedig nem nagyon van, és ez a válságnak „köszönhető”.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy a falu főútjain itt is egy új kerítést építenek, ott is egy Kádár-kocka házat újítanak fel, és megkérdeztem a Csöpi nevű volt osztálytársamat, akinek Tüzépje van a faluban, hogy te, kik ezek az emberek, és azt mondta, hogy főleg budapesti nyugdíjasok. Akik úgy gondolkodnak, hogy eladják a nagy rezsiköltségű lakásukat, és kiszámolják, hogy még mindig marad pénzük, és éldegélhetnek nyugodtan. Ez olyan dolog, amibe nem tud senki beleszólni, mondhatjuk azt is, hogy ezt a piac diktálja. Az eddig nyomott ingatlanárak hirtelen a háromszorosára ugrottak fel. Szóval megcsillant a jövő.
Ezt a bölcsességet és derűt lehet érzékelni a kiállításon is, amivel a faluja és a változások felé fordul. A jegenyefákat is kivágták, de hát van ilyen, mindent úgy kell elfogadni, ahogy van.
Ez most egy megállapítás a maga részéről? Mert ha igen, akkor ezt elfogadom.
A sajátja volt ez a gondolkodás, vagy ide el kellett jutni?
Most újra a sajátommá vált. Voltak korszakok, amikor mit tudom én milyen nagy művésznek képzeltem magamat, de most már elfogadó lettem magammal.
És a környezetével is.
A környezetem nagyon jó. A családi környezet is, van hat unokám, ezek mind fontosak ahhoz, hogy az ember derűvel viselje el az idő múlását.
És nagy szeretettel van azok iránt az emberek iránt is, akiket – egyáltalán nem idealizálva – megörökít.
Igen. Érdekes emberek vesznek körül, érdekes emberekkel találkozom. Nem barátok, de szomszédok, itt laknak egy kis területen, a Kertekalja utca környékén például. Ez tudatos koncepció volt, még amikor elkezdtem ezt a – mondjuk így – programfestészetet, hogy egy nagyjából jobbra-balra pár száz méteres területen sétáltam, és gyűjtöttem a motívumokat. Rendkívül érdekes világ bontakozott ki számomra, és ezeket festettem meg. Tehát nem kellett nagyon mozdulnom, csak este a kutyákkal egyet sétálni vagy fényképezőgéppel kimenni, és minden ott volt. Azt szerettem volna megmutatni, hogy ilyen pici területen is mennyi minden történik. És ez a falunak csak egy kis része.
Kereszt, kapu, tócsa, kutya, bicikliző emberek?
Igen, ilyesmiket látok, és ezek jelennek meg aztán a zsánerképeken. A célom az, hogy lehet-e költészetet belevinni ilyen egyszerű témákba.
Azzal, hogy Mezőszemerén újrakezdte az alkotást, gondolom, nem csupán lelki síkon kerültek helyre a dolgok, hanem anyagilag is. A kortárs magyar művészek toplistáján mindig benne van az első tízben: talán nem tabu erről beszélni, de egy novemberi aukción százmillió forint fölött keltek el kortárs magyar képzőművészek képei.
Az árakat nem nagyon ismerem, de azt mondom, hála istennek, ha ez így van. Akkor végre a helyükre kerültek az értékek, és ez még mindig kevesebb, mint a nyugati kollégáink ottani piaci ára. Egy negyvenéves kortárs művész egy nyugat-európai árverésen el tud adni 200 ezer euróért egy művet.
Mélyen a zsebébe kell nyúlnia annak, aki Bukta-képet szeretne vásárolni?
Nem hiszem, és ez szerencse is, mert – de mondom, ódzkodom is az ilyenektől – minden művésznek van egy kialakult ára. Ha az én képeim Mezőszemerén lennének az istállóban elraktározva, akkor nem tudna feljebb menni az ázsiójuk, de így, hogy a Godot Galéria kezeli a műveimet, jelen vagyok, és így mozog az áruk is. De az se jó, ha nagyon kiugró áron adnak el egy Bukta-művet, mert onnan visszás lenne „visszamenni”. Akkor az egy olyan etalon lenne, ami nem teljesen fedi a valóságot.
Azért tartom ezt a mostani kiállítást nagyon fontosnak, mert a Godot alapvetően kereskedelmi galéria, és most a kiállításommal kulturális feladatot vállalt. Mondhatnám, hogy ez közszolgálat, de ebben nincs közpénz és szponzori pénz sem. Ez kizárólag a Godot Galéria kulturális vállalása, és ebben óriási kockázat van, mert ilyen installációs tárgyakat nem lehet értékesíteni. Jó lenne, de az államnak sincs most sok pénze ilyenekre, ami érthető. Ezek most ki vannak állítva, és utána szétszedjük, jön Szemerére a szemben lévő házba, amit kineveztünk depónak.
Ezek egyszeri, nem hosszú életű alkotások.
Ezek addig élnek, amíg ki vannak állítva, és működnek. Nyilván össze lehetne ezeket rakni, és örülnék, ha egyik-másik közgyűjteménybe kerülne, de ez ritkaságszámba megy. A szentendrei Ferenczy Múzeum nemrég megvette azt a videómunkámat, ami most itt, a kiállításon is látható: először fordult elő életemben, hogy ilyen jellegű munkát megvásároltak.
Ide, Szemerére el szoktak jönni a gyűjtők, vásárlók körülnézni a műteremben?
Igen, és ennek örülök is. Itt, vidéken nem sokan nyitják ránk az ajtót, jól is esik, ha valaki eljön.
Akkor ez úgy működik, mint a mezőszemerei ingatlanok, hogy a piac beárazza, és kialakul egy egyensúly.
Sokan dolgoznak ezért, hogy ez jól működjön, kurátorok, művészettörténészek, galériák, kiállítótermek, és nyilvánvalóan benne van az én munkásságom is. Nem nagyon figyelek az árakra, de azt fontosnak tartom, hogy a képeim gyűjtőkhöz kerüljenek. Jó érzés, ha egy gyűjtő ezért pénzt ad, áldoz rá tulajdonképpen nem kis összeget, nagyon örvendetes, hogy birtokolni szeretné. Ezen én mindig csodálkozom, sokszor a gyűjtőket kicsit habókosabbnak tartom, mint a művészeket. Kell ehhez valami megszállottság.
(Borítókép: Bukta Imre. Fotó: Kaszás Tamás / Index)