Év végére is maradt meglepetés a színházi világban: a budapesti Örkény István Színház fergeteges fekete komédiával – musicallel, kabaréval, zenés mesével, horroroperával – lepte meg a közönséget, amelyben a társulat különleges muzikalitása is megmutatkozhatott. A The Black Rider, avagy a varázsgolyó-kaszting című darab hangzás- és látványvilága Polgár Csaba rendezésében került színpadra.
„Hölgyeim és uraim!” – fogadják már a helyüket kereső nézőket is a kikiáltók. Schell Judit és Tenki Réka a vásári komédiások hangján sorolja, mi is az abszurd abszurdja, ami a közönséget várja:
fejszámoló jegesmedve, erkölcsös politikus, Aldi-pénztáros pedagógus, diplomás örömlány.
Arra is felhívják a figyelmet, hogy ne ijedjünk meg, a színészek angolul fognak énekelni, beíratták ugyanis őket angoltanfolyamra, hogy adott esetben át tudják majd magukat képezni egy turistabuszra Hop On Hop Off-jegyszedőnek.
Ez eddig teljesen magyar (magyar szöveg, magyar valóság), a dalok viszont valóban angolul hangzanak el, a csupa nagyágyú által megálmodott előadást ugyanis Tom Waits, a darab zeneszerzőjének kikötése alapján csak angolul lehet énekelni. Őt egyébként Robert Wilson világhírű színház- és operarendező kereste fel még 1988-ban a The Black Rider ötletével, amelynek szövegkönyvét William S. Burroughs írta – tragikus önéletrajzi elemekkel, mintegy vezeklésként.
A The Black Rider, avagy a varázsgolyó-kaszting nem más, mint Weber 1821-ben bemutatott A bűvös vadász című operájának átirata: a daljáték történetének alapját pedig egy XVIII. századi, Csehországban lefolytatott bűnügyi tárgyalás jegyzőkönyvének kivonata és az ebből született novella adja – a XX. századi feldolgozásnak hátborzongató aktualitása lett az, ami a szövegkönyv írójával történt.
A zenés mese szerint Wilhelm, az írnok (itt aktakukac könyvelő) beleszeret egy vadász (itt erdész) lányába, aki szerint viszont csak az az igaz férfi, aki jól bánik a puskával. Ahhoz tehát, hogy elnyerje Kätchen kezét, és a lányt ne egy másik, az apjához hasonló macsó vadászhoz adják, Wilhelmnek be kell bizonyítania, hogy jól tud lőni. A díszletre vetített szarvasok közül azonban egyet sem tud eltalálni, egészen addig, amíg nem vásárol egy sánta idegentől varázsgolyókat – ettől kezdve minden lövése célba ér. Igen ám, de a töltények elfogynak, a patás idegen pedig emeli a tétet: azzal a kikötéssel ad újabb golyókat, hogy az utolsót ő irányíthatja.
A darab 1990-ben Hamburgban debütált, a dalokon érződik valami a német kabarék, de a párizsi mulatók hangulatából is (még ugyanabban az évben Párizsban is bemutatták). Eszünkbe juthat az abszurd és szürreális művészetéről ismert The Tiger Lillies zenekar, sőt akkor már az Örkény egy korábbi nagy sikerű előadása, a Jógyerekek képeskönyve is – a szereplők kinézetéről, groteszk mozdulatairól, a nyurga lánynak öltözött fiúkról (zenészek) mindenképp.
Az eredeti rendezés és a színpadkép Robert Wilsoné, amiből valószínűleg sok minden az Örkényben is látható: a zenekar élőben játszik egy emelvényen (zenei vezető: Kákonyi Árpád), egy átlátszó szekrényből végeláthatatlan sorban jönnek elő a szereplők, akik annyira „el vannak varázsolva”, hogy
a színészekre rá sem ismerünk: ruha, paróka, haj, smink és valami leírhatatlan mozgás segíti őket az átlényegülésben.
A szöveg is teljesen abszurd (fordította: Závada Péter), az angolul előadott dalok pedig szenzációsak: azt eddig is tudtuk, hogy Takács Nóra Diána hangja elképesztő, Faláb, a patás szerepében most is nagyot alakít (egy világ körüli turné során egyszer Marianne Faithfull énekelte Faláb szerepét), de Kätchenként Zsigmond Emőke is egészen frenetikus, ahogy a gyakran több szerepben feltűnő összes többi szereplő. Összességében kész őrület, ami a színpadon történik, mint egy pszichedelikus látomás, Bíró Kriszta például úgy halad előre, hogy közben folyamatosan hátrafelé mozog.
A The Black Rider megalkotásához egy tragikus esemény vezetett: William S. Burroughs szövegkönyvíró, a beatgeneráció kiemelkedő tagja – akinek a nevéhez olyan művek köthetők, mint a Meztelen ebéd vagy A narkós – A bűvös vadász történetéhez kísértetiesen hasonló helyzetbe került, amikor részegen egy kocsmában Tell Vilmos legendáját megidézve megpróbált lelőni egy poharat a felesége fejéről, de a nő fejét találta el. Az eset 1951-ben Mexikóban történt, ahonnan még azelőtt távozott, hogy emberölésért vadat emeltek volna ellene, a lelkiismeret-furdalás azonban egész életére elkísérte.
Nem véletlen, hogy elgondolkodott rajta, hogy vajon ki irányította azt a golyót – az ördöggel paktumot kötni azonban biztos, hogy nagy kockázattal jár, az ördög ugyanis mindig cinkkelt lapokkal játszik.
(Borítókép: Horváth Judit)