Philippe Sands Kelet-nyugati utca című könyvét még 2016-ban adták ki, de ma is aktuális, hiszen ugyanazokra a bűnökre vagyunk képesek. Abban is csak bízni lehet, hogy végül mindenki meg tud valahogy békélni. Az emberiesség elleni bűncselekményeket nem lehet összekeverni a népirtással. Ezt a jog uralma megköveteli, mint ahogy azt is, hogy bármennyire is fájdalmasan hangzik, de a bűnös attól bűnös, hogy ítéletet hirdettek felette. Ez az élhető együttélésünk alapfeltétele. A könyv a Park Könyvkiadó gondozásában jelent meg.
A Kelet-nyugati utca című könyv a felfoghatatlan holokausztot igyekszik felfoghatóvá tenni. Nem magasztal, nem kárhoztat, csupán leír, mint a jogtudomány. Nem minősíti a minősíthetetlent, a realista irányzat magasiskolája. Ez a családregény a jognak egy kritikus ponton történő változását mutatja be két jogász karrierjén keresztül. Philippe Sands könyvét 2020-ban adták ki Magyarországon, és az ukrán képeket látva sajnos le kellett porolni.
Philippe Sands az emberiesség elleni bűncselekmény és a népirtás jogi fogalmak születését mutatja be az olvasónak. Ezek pedig a holokauszt alatt párhuzamosan csúcsosodtak ki, amikor ipari méreteket öltött ez a két bűncselekmény. A nürnbergi perben már tudták is alkalmazni. Philippe Sands családjának története ennek a két fogalomnak a születését fonja körül. A történet súlyát növeli, hogy Sands elismert nemzetközi jogász, és a holokauszt ugyanúgy megtépázta a családját, mint a két fogalmat megalkotó jogtudós életét.
Mint egy jó jogász, úgy figyelt ebben a könyvben minden részletre. Ez nemcsak az íróra igaz, hanem a műfordítóra is. A szerkesztő azonnal kiemel egy fontos tényezőt: az emberiség elleni bűncselekmény megnevezése magyarul hibás. Egyszerűen rosszul használja a közbeszéd, hiszen ez igazából az emberiesség elleni vétket jelenti, tehát a sértettet az emberi mivoltjától fosztották meg, és nem az emberiség ellen követtek el bűncselekményt. Ez nagyon fontos lényegi különbség.
A másik egyáltalán nem elhanyagolható kérdés, amelyet Sands külön hangsúlyoz, hogy hogyan is nevezzük azt a térséget, ahova a történelem évtizedeken keresztül a létező és elképzelhetetlen minden egyes mocskát odahordta. Lembergnek számtalan neve volt, és az összes nagyhatalom, aki a múlt században arra járt, két dolgot biztosan tett: tömegmészárlást rendezett, és ha volt ideje, átnevezte a várost – a magyar nyelvű közérthetőség miatt e cikk írása során folyamatosan a Lemberg kifejezést fogjuk használni.
1914 és 1945 alatt nyolcszor cserélt gazdát a település, amelynek összesen annyi bűne van, hogy a kultúrák találkozásánál fekszik, az itt élő etnikumok egyszerűen beékelődtek római katolikusok és keleti ortodox civilizációk találkozása közé.
A könyv története egy három szálon futó családregény, amely már néha dektektívkönyveket idéz. Két olyan jogász életét mutatja be, akik talán a legkiemelkedőbb hatást gyakorolták a nemzetközi jogalkotásra. Mindketten Lemberg környékéről származnak, és az talán nem is véletlen, hogy a könyvben taglalt jogi fogalmakat innen származó emberek találták ki. Az író családjának a II. világháborús útját is végigkövethetjük, amely szintén ebben a térségben kezdődött.
Amikor a könyvben bemutatásra kerül a két központi jogi fogalom, rögtön látszik a különbség a népirtás és az emberiesség elleni bűncselekmények között. Az egyik az egyén, a másik egy társadalmi kisebbség, közösség védelmét szolgálja. A népirtás esetén a népcsoport elleni indítékot kell bizonyítani – tehát azt kell igazolni, hogy egy népcsoportot teljesen el akartak tüntetni a föld felszínéről. Azt gondolhatnánk, hogy nincs értelme ilyen jogi definíciókon vitatkozni, tépelődni, veszekedni, hiszen ezekért azonnal halálbüntetés jár, és a lényegen nem változtat: a legkegyetlenebb bűncselekmények ezek.
Ugyanakkor az, hogy kitaláltuk a jog uralmát, az emberi mivoltunk bizonyítékai, hiszen képesek vagyunk megalkotni ezeket a fogalmakat. Képesek vagyunk egy kollektív erkölcsi minimumra.
Ezek a garanciák arra, hogy van egy olyan jogi norma, amely igyekszik az embereket embernek tartani embertelen helyzetekben is, néha több és számtalanszor kevesebb sikerrel.
Hersch Lauterpacht az egyén oldaláról közelíti meg a tömegmészárlást, így ő alkotja meg a világon elsőként az emberiesség elleni bűncselekmény fogalmát. Lauterpacht úgy fogalmaz, hogy „minden jog végső egysége az individuális emberi lény”, míg Rafael Lemkin szerint a kollektíva a lényeg, a csoport. Szerinte a zsidók, a cigányok, az ukránok és az oroszok elleni mészárlás elsősorban egy népcsoport elleni bűntény. A 20. század első felében az emberek annyira kivetkőztek az emberi mivoltukból, hogy a jogrendszernek ezzel fejlődnie kellett. Ezért kellett valami egyetemes normát találni. Ez a legkisebb egység pedig az emberi mivolt védelme volt.
Mindkét főszereplő élete jelentős részét azon a lembergi környéken élte, ahol a történelem elsőként mutatta meg az emberiség legkegyetlenebb arcát, ők ketten ezt első kézből látták. De azzal, hogy ez idő alatt megalkották ezt a két fogalmat, általuk került egyúttal az isteni szivárvány Lemberg fölé.
Ennek a két embernek közvetlen főszerep adatott meg abban, hogy a második világégés után több mint húsz nácit állítottak bíróság elé. A könyvben külön szerepet kap Hans Frank, a megszállt lengyel területek és a térségben felállított négy koncentrációs tábor főkormányzója és vezetője.
Hans Frank bűnei A naplója által lettek bizonyítva: A tömeggyilkosságok rendszeresek voltak az irányítása alatt.
Igen, még le is írta szó szerint így: „Nem lőhetjük le egyszerűen ezt a három és fél millió zsidót, nem is mérgezhetjük meg őket. De tovább folytathatjuk azokkal a szükséges lépésekkel, melyek így vagy úgy elvezetnek a sikeres elpusztításukhoz.” A beszámolók szerint a nürnbergi perben Hans Frank megbánást mutatott a tetteiért.
1946. október 1-jén háborús és emberiség elleni bűncselekményekben bűnösnek találták, és akasztás általi halálra ítélték. Egy újságíró így számolt be erről: „Hans Frank volt a következő a halál díszszemléjén. Ő volt az egyetlen az elítéltek közül, aki arcán mosollyal lépett be a kamrába. Bár ideges volt, és gyakran nyelt nagyokat, ez az ember, aki letartóztatása után áttért a római katolikus vallásra, megkönnyebbültnek látszott a gondolattól, hogy vezekelhet gonosz tetteiért.”
Az emberiség történetében először vonták felelősségre egy állam vezetőit nemzetközi bíróság előtt emberiesség és népirtás vádjával.
A halálra ítélt nácik listája az alábbi: Hermann Göring, Joachim von Ribbentrop, Wilhelm Keitel, Alfred Jodl, Wilhelm Frick, Ernst Kaltenbrunner, Alfred Rosenberg, Hans Frank, Fritz Sauckel, Arthur Seyss-Inquart, Julius Streicher, valamint Martin Bormann, akit ekkorra még nem nyilvánítottak halottnak. Az ítéleteket John C. Woods amerikai főtörzsőrmester hajtotta végre. Rudolf Hesst a szovjetek halálbüntetéssel sújtották, végül a nyugati országok bírái ezt életfogytig tartó szabadságvesztésre enyhítették.
Mind az emberiesség elleni bűncselekménynek, mind a népirtásnak megvannak azok a sajátosságai, hogy egyszerre az elkövetőt és a sértettet is megfosztja emberi mivoltjától. A különbség csupán annyi, hogy az előbbi önszántából dönt így, az utóbbit pedig viszik. Ugyanaz a nap fehéríti a vásznat és barnítja a téglát.
Hemingwaynek igaza volt: az embert le lehet győzni, kamrákba lehet terelni, el lehet tőle venni mindent, agyon lehet lőni, ki lehet végezni a szeme láttára akár az egész családját, de elpusztítani nem lehet. És ahhoz, hogy ez így is maradjon, szükség van Lauterpacht és Lemkin fogalmaira és azok megfelelő használatára. A második világháború során összesen 73 millió katona, civil és további 6 millió zsidó ember vesztette életét, emberi kéz által. Ám amellett, hogy örök tanúbizonyságot állított annak, hogy mire is képes az ember, azt is bizonyította, hogy még önmaga által sem elpusztítható.
(Borítókép: Szabó Gyula / Index)