Érzelmeket ígért a Nemzeti Színház legújabb bemutatója, és ezt meg is kapjuk. A háború képei, egy kisfiú élete, egy anya féltő gondoskodása, önzetlen szeretete külön-külön is előhívnának bennünk ezernyi érzést, A kaukázusi krétakörben pedig mindezt együtt látjuk egy grúz rendező, Avtandil Varszimasvili víziójában.
Ismerjük a történetet: a bíró krétával kört rajzoltat, beleállítja a gyermeket, és azt mondja a két anyának, hogy húzzák a fiúcskát maguk felé. Az, amelyik az igazi anya, magához tudja majd ragadni a gyermekét.
A salamoni döntésként ismert bibliai történet – illetve létezik egy hasonló ősi kínai legenda is – olyan példázat, tanmese és próbatétel, amely megérinti a XXI. századi nézőt is, mert mindannyian át tudjuk érezni, akár egy válás kapcsán is, hogy az igazi szeretet az, amelyik nem akarja ennek kitenni a gyereket.
Tépjem szét?
– kérdezi kétségbeesve a Nemzeti Színház A kaukázusi krétakör című előadásában is Gruse (Katona Kinga), akinek szenvedélyét, odaadását, önfeláldozását addigra majd három órán át követhettük. És bár tudjuk, hogy nem fogja elveszíteni a gyereket azzal, hogy átengedi a biológiai anyjának, a pillanat mégis olyan erős a reflektorral megvilágított körrel a sötét színpadon, hogy többen a zsebkendőjüket keresgélték a nézőtéren.
Mire tehát elérkezünk idáig, látunk katonákat, háborút, kegyetlenkedéseket, és látunk egyszerű embereket, akik szeretnének így vagy úgy túlélni. Bertolt Brecht Grúziába helyezte A kaukázusi krétakört, nem azért, mintha bármit is tudott volna Grúziáról, inkább amolyan távoli, mesebeli országnak láthatta, amely alkalmas egy ilyen példázat hátterének. (A grúz rendező, Avtandil Varszimasvili szerint mivel Brecht kommunista volt, elképzelhető, hogy Sztálinnak tett gesztusból választotta Grúziát darabja színhelyéül.)
Ahogy egyébként azt sem tudhatta Brecht 1945-ben, amikor a darabot az amerikai emigrációban megírta, illetve 1954-ben, amikor Berlinben bemutatták, hogy a kilencvenes években valóban polgárháború dúl majd Grúziában, azt meg pláne nem, hogy a XXI. században újra átérezhetjük a háborús kontextust. Erre az előadás sem utal direktben, ezt minden néző csak annyiban érzi, amennyit neki a háborús jelenetek előhívnak.
A darab sokkal inkább arról szól, hogy a jó, az emberi szeretet és jóság hogyan tud a legkegyetlenebb körülmények között is győzedelmeskedni. A darab alcíme is ez: Drámai példázat a jóságról. „Bármely háborút, bármely veszteséget csakis a jóság által lehet helyrehozni” – mondja a Nemzeti Magazinnak adott interjújában Avtandil Varszimasvili, a grúz színházi élet kiemelkedő alakja, és ennek aktualitását aligha lehet vitatni.
Ezt a jóságot viszont nem is olyan könnyű átadni, hogy a nézőtéren is átérezzük. A történet szerint a háborúban a kormányzóné által magára hagyott kisbabát Gruse, a szolgálólány veszi gondjaiba. Számtalan viszontagságon megy keresztül, hogy a maga és a csecsemő életét mentse, látjuk, hogyan próbál tejet szerezni, hogyan teszi magát teljesen védtelenné, hogyan megy el a végsőkig, hogy a vele erőszakoskodó katonáktól megszabaduljon. És végül látjuk, hogyan áll a bíró elé, amikor később a kormányzóné visszaköveteli a gyermeket.
A kormányzónénak fontosabb volt, hogy magát, a vagyonát vagy a hatalmát mentse,
a cselédlány pedig nem csupán a nélkülözést, hanem az értetlenséget is vállalta, például amikor vőlegénye, Szimon Csacsava (Bordás Roland) visszatér a frontról, és ott találja egy gyerekkel a kezében. Égbekiáltó igazságtalanság lenne, ha elvennék tőle a kisfiút, ráadásul az ügyben annak az Azdak bírónak (Trill Zsolt) kell ítéletet hoznia, akinek megvesztegethetősége addigra fehéren-feketén kiderül.
A sokat dumáló, az elé járulókat sok esetben megalázó bíró vonásai is meglágyulnak, amikor látja, hogy a kegyetlennek tűnő rituális próbának alávetett Gruse egyáltalán nem húzza maga felé a gyereket – az előadásban egy bebugyolált csecsemőt –, megismételteti az eljárást, és amikor a lány másodszor is a kormányzóné (Szász Júlia) kezében hagyja a kisbabát, közli, hogy csakis ő lehet az igazi anya.
Nagyon szép a Nemzeti Színház előadása, tele a szívünkig hatoló megoldásokkal. A gyönyörű grúz népzene és néptánc finoman, lélekemelően jön be (elámulhatunk, hogy mennyire modern), a koreográfia épp csak annyi, amennyit a jelenet elbír. A mesélő, a narrátor nincs bent a színpadon, csak a hangját halljuk (őt is Trill Zsolt játssza), de az a szöveg is olyan magától értetődően hangzik el, hogy észre sem vesszük, belesimul az előadásba.
Mindebben sokat segít a magyar szöveg, amelyet Kozma András dramaturg írt Nemes Nagy Ágnes és Garai Gábor fordításának felhasználásával: gördülékeny, XXI. századi fülnek is kellemes, sőt Azdak bíró esetében egészen mai kifejezéseket is tartalmaz. Egy kicsit talán ennek is köszönhető Trill Zsolt sikere, aki parádésan kelti életre ezt a sokszor hebehurgya, poénkodó, néha cinikus figurát, akinek azonban a döntő pillanatban helyén van az esze és a szíve.
A leginkább kiemelkedő alakítás mégis Katona Kingáé Gruse szerepében, aki olyan magas hőfokon játssza végig az előadást, hogy vele futunk, félünk, rettegünk, ha kell, megalázkodunk, cselhez folyamodunk, szeretünk, várunk, befogadót keresünk. Igazi, nagy színésznő születik a szemünk láttára.
(Borítókép:Bordás Roland [b] Szimon Csacsava és Katona Kinga [j] Gruse Vacsnadze szerepében Bertolt Brecht A kaukázusi krétakör című színdarab főpróbáján a Nemzeti Színházban 2022. október 12-én. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)