Talán most, születésének 145. évfordulóját követően – az 1952-ben meghalt – Molnár Ferencről is elneveznek színházat. Színdarabjai, drámái ma is nagy sikerrel futnak a világ számos színpadján, műveiről idén a szerzői jogvédelem is lekerül.
Mindenkitől tanult, de senkit sem utánzott. Hegedűs Géza egykor így írt Molnár Ferencről a Magyar Irodalom Arcképcsarnokában. Mindezt tette annak tudatában, hogy Molnárt „az egész magyar irodalomból a világszerte legismertebb nevű és művű” írónak tartotta – és ez nem túlzás.
A legtöbben, ha Molnár Ferenc nevét meghallják, rávágják:
Miközben mennyivel, de mennyivel több ő, mint színdarab, elbeszélés vagy regény. Ha ma élne, lehetne országimázs – mondjuk, így is lehetne –, ám a kor, amiben élt, a XX. század első fele vele is elbánt. Magyarország elüldözte őt, menekülnie kellett, számos sorstársához hasonlóan emigrációban, New Yorkban halt meg.
Azt nem mondhatni, hogy könnyű ember lett volna, kortásai és pályatársai impulzív, lobbanékony, érzékeny művésznek ismerték. Olyan alkotónak számított, aki nem nagyon foglalkozott a fasizálódó Európa elemzésével, karakterei és történetei ugyanakkor pontos rezdülését adták a kornak, ami miatt előbb Magyarországot kényszerült elhagyni, majd a kontinenst is.
A tengerentúlon ismert és kedvelt szerzőnek számított, és ezt az is bizonyítja, hogy az Amerikai Egyesült Államok 30. elnöke, Calvin Coolidge 1928-ban nemcsak megnézte Molnár Ferenc Játék a kastélyban című színdarabját New Yorkban, hanem hivatalában is fogadta az akkor ötvenéves magyar írót.
Az Amerikában töltött emigrációs évek korántsem számítanak Molnár Ferenc termékeny időszakának. Otthonából kiszakított polgárként műveinek jogdíjaiból élt 1952-ben bekövetkezett haláláig.
Sokan színpadi és drámaíróként ismerik, miközben számos területen megállta volna a helyét. Bár már kamaszként az újságírói pályára készült, mégis jogot tanult, és még a komponáláshoz is értett. Még keringőt is írt Printemps címmel.
Szerencsére Molnár Ferenc hangja is fennmaradt az utókorra. A Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi azt a hangfelvételt, amelyet 1951-ben rögzítettek. Az emigrációban élő író újévi köszöntőt mond, amelynek témája a könnyes mosoly. Molnár Ferenc szavait idézve: „Ez az, Hölgyeim és Uraim, ez az a minimum, a legkevesebb, amit vissza kell kapnunk a boldogabb idők elvesztett hangos nevetéseiből, és ez az a maximum, a legtöbb, ameddig manapság elmehetünk azon az úton, amely a sírástól a nevetéshez vezet.”
Most tesztelheti, mennyire ismeri Molnár Ferencet, életét és írói hagyatékát.
A játék lezárult.
(Borítókép: Molnár Ferenc. Fotó: Schichmann Béla / MTI)