Liszt Ferenc, Arany János, Erkel Ferenc és Petőfi Sándor. A magyar kultúra halhatatlan alakjai, akik köré egész legendárium épült, ezeknek a meséknek egy része mégsem teljesen fedi a valóságot. Az igazságot nem minden esetben sikerült kideríteni, de mára biztosan tudjuk, hogy minden bizonytalan.
Az anekdoták szépsége, hogy legtöbbször nem fedik a valóságot. Egy egyszerű félrehallás vagy máshogy megfogalmazott sztori pillanatok alatt képes az amúgy is kétséges meséből szilárd tényeket varázsolni, amelyek mára annyira hozzátartoznak bizonyos karakterekhez, hogy sokan el sem tudjuk képzelni a zsenialitásukat vagy a személyiségüket enélkül. Az érdekesség és a szórakoztatás jegyében összeszedtünk néhány ilyen legendát a zene és az irodalom világából.
Népszerű szóbeszéd volt egy időben, hogy a már ifjú korában profiként zenélő Liszt Ferenc első bécsi hangversenye olyan nagy sikert aratott, hogy a teremben jelen lévő Beethoven – aki hatalmas példaképe volt Lisztnek – odament, és nyilvánosan homlokon csókolta a fiatal tehetséget. A történet szép, és rengeteget hozzáad Liszt Ferenc varázsához, mégsem bizonyítható.
A kezdeti korszakban – amellyel a Múlt-kor is foglalkozott – a fiatal virtuóz apja Bécsben léptette fel fiát, hogy a karrierjét fellendítse. Az első bécsi előadásra 1822 decemberében került sor, ekkor azonban még nem vált széles körben ismertté Liszt. Későbbi, áprilisi estje már jóval sikeresebbnek bizonyult. Egyesek ehhez az alkalomhoz kötik Beethoven homlokcsókját, de ez sem fedi a valóságot. Ekkorra a zseniális zeneszerző jellemzően már nem vett részt társasági eseményeken,
tekintve, hogy 1819-re szinte teljesen megsüketült.
Egy későbbi értekezésben arról is szó esik, hogy Liszt és édesapja az áprilisi koncertet megelőzően látogatta meg Beethovent, a fiú ott eljátszott a zeneszerzőnek több darabot, saját bevallása szerint ezután kapta meg az ominózus homlokcsókot. Ennek valóságtartalmát egyes kutatók elfogadják, míg mások erőteljesen cáfolják, tekintve, hogy míg a találkozás bizonyítható tény – amit Beethoven is feljegyzett –, addig a csókról Liszt szavain túl semmilyen bizonyíték nincs. Legyen bármi az igazság, annyi valószínűsíthető, hogy nem az első bécsi koncertjén kapta az elismerő gesztust az ifjú Liszt Ferenc.
„Gondolta a fene!” – írta a magyar irodalom egyik legnagyobb alkotója. Pontosabban írhatta, mivel a kontextus és a forma a mai napig visszatérő vitatéma. A kutatók és irodalmárok különféle módon értelmezik a történetet. Vannak, akik szerint nem egyértelmű, hogy hol használta a költő a sort, de feltehetően valós a mese alapja, mások viszont úgy vélik, ilyen mondat semmilyen formában sem maradt fenn Aranytól.
A 2000-es évek elején burjánzó vita gondolatait az Urban Legends gyűjtötte össze. Ahogy a lap fogalmaz, Péter László irodalomtörténész szerint a történet bárminemű igazságtartalma legfeljebb egy 1878-as eset halvány valóságalapjához köthető, amikor Tompa Mihály alkotási folyamatát Arany János metodikájához hasonlították egy tanulmányban.
Az ominózus mondat mára inkább egyfajta szólássá vált, amit költő nevéhez kötnek.
A kérdéssel még a nyolcvanas években foglalkozott Lőrincze Lajos nyelvész, aki szerint rengeteg különféle formában terjedt el szállóigeként a mondat, de hogy pontosan melyik műhöz köthető a reakció, az nem egyértelműsíthető. Ennek fényében egyiket sem tekinthetjük a teljesen valós formának, a ma ismert elszólás inkább egyfajta kivonata sok történet közös metszéspontjának.
Régi mese, hogy Erkel Ferenc az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy megírja a Himnusz zenéjét, ami egyetlen éjszaka alatt született. A történet Gárdonyi Géza egy 1910-es írásához köthető, mely szerint Erkel egyáltalán nem is akarta megzenésíteni a költeményt. A zenemű elkészültéért közvetetten Bartay Endre „tehető felelőssé”.
Az anekdota szerint az esti sakk-kör végeztével Gárdonyi és Erkel arról beszélgettek, miként kell zenét komponálni írott szövegű műre, hogyan kell súlyozni a hangokat a szavak alapján, miként különül el a profizmus és a klimpírozás a zsenialitástól. A zeneszerző eszerint úgy fogalmazott, hogy nem érdekelte a pályázati kiírás a Himnusz zenéjére, nem az ő világa az efféle munka. Barátja, Bartay Endre ezzel szemben nem törődött bele Erkel döntésébe, ezért bezárta egy szobába egy zongorával a leadási határidőt megelőző napon, hogy addig onnan ki nem jön, amíg nincs kész a zene. Mire Bartay visszaért,
Erkel megírta a muzsikát, majd hazament, meghangszerelte, reggel pedig leadta.
A történet fennkölt, ellenben történelmileg hiányos, tekintve, hogy mielőtt kiírták a pályázatot a Himnusz megzenésítésére, azelőtt egy héttel Erkel Ferencet nyilvánosan, külön kérték fel, hogy írjon zenét a költeményhez. A másik problémás pont, hogy a beérkezett pályaműveket érkezési sorrendben lajstromozták, amelyek közül Erkel alkotása szerepel az első helyen.
Petőfi nevéhez és legendateremtő mivoltához több történet is kötődik. Egyik ilyen a Nemzeti dal esete, amiről mára kiderült, hogy a költő nem szavalta el a Nemzeti Múzeum lépcsőjén március 15-én, ahogy azt sokáig hittük. Az viszont már kevéssé ismert, hogy miért gondoltuk úgy, hogy ez mégis megtörtént.
Az Index korábbi írása szerint ennek több oka is volt. Egyik ezek közül, hogy a forradalom napján Petőfi négy helyen is elszavalta a költeményt – ezek közül egyik sem a múzeum lépcsője volt –, viszont a Nemzeti Múzeumnál is jelen volt, ahol elméletileg buzdító beszédet is mondott. A szóbeszéd szerint közel tízezer ember gyűlt össze a téren, így teljesen természetes, hogy sokan ebből semmit sem hallottak, így Petőfi nyílt felszólalása számukra lehetett akár a vers is, amely aznap már többször elhangzott. Erre ráerősített, hogy április 22-én megjelent Pesti Divatlapban olyan ábrázolás szerepel, ahol Petőfi a múzeum oldalpárkányán szaval, és a megzenésített Nemzeti dal kottája is szerepel a számban. Később Petőfi valóban szavalt a múzeumnál, de erre nem március 15-én került sor.
Petőfi Sándor emellett más történelmi tévhitekhez is köthető, ilyen Dózsa György és a győri csata is. Előbbiről a Dívány végzett izgalmas gyűjtést, amelyben szerepel az ősi félreértés, mely szerint Dózsa Györgyöt a felkelés után büntetésként izzó vaskorona, jogar és trón várta. Bár a korona és a jogar tipikus korabeli kínzóeszköz volt a trónbitorlók számára, a trón már nem annyira. Ahhoz, hogy egy ilyen bravúrt végrehajtsanak a korabeli technológiákkal, nagyjából csodára lett volna szükség. Egyrészt a kellő hőfokot sem lett volna könnyű elérni, de ezután megközelíteni és beültetni a foglyot, már nagyjából a lehetetlen kategóriáját súrolta.
A kétes történet Petőfi Sándor A nép nevében című verse nyomán maradt fenn, amelyben azt írja:
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek (...)
Az izzó korona, amely bennmaradt a köztudatban, Petőfi szenvedélyes karakterével kombinálva az emberek fejében könnyedén okozhatta az eset átalakulását koronáról trónra. Hasonló történt a győri csatával, ahol 1809-ben Napóleon csapatai ütköztek meg az egyesült magyar és osztrák erőkkel. Erről ugyanebben a versében Petőfi így ír:
S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?
Széles körben élt az a gondolat, hogy a magyar nemesi felkelés hibájából szenvedtek vereséget az egyesült erők a franciákkal szemben, valamint az az értelmezés, hogy megfutamodtak a csapatok, ami részben Petőfi verséhez is köthető. Ezzel szemben az osztrák felderítés hiánya, sorozatos, rossz döntései, valamint a francia haderő számbeli és felkészültségi előnye kezdettől nem kecsegtetett sok jóval.
(Borítókép: Petőfi Sándor. Fotó: DeAgostini / Getty Images)