Gina Lollobrigida az 1950-es és 1960-as évek mozijának leghíresebb szépsége, világszerte ismert és körülrajongott szexszimbóluma volt. Habár saját magát sokoldalú művészként határozta meg, és ragaszkodott hozzá, hogy „ami belül van, sokkal fontosabb”, a szerep egyáltalán nem zavarta, sőt büszke volt rá, hogy szépsége lenyűgözi a férfiakat. „Miért tartanám sértőnek?” – kérdezett egyszer vissza. „Ez nem sértés. Erős vagyok, tudok vigyázni magamra.”

La Lollo, ahogy becézték, az olasz filmsztárok nagy nemzedékéhez tartozott, akik a háború utáni időszakban futottak be karriert, amikor

Luigina Lollobrigida 1927-ben született Subiacóban, egy hegyi kisvárosban, Rómától nem messze. Édesapja bútorasztalos volt, a szülők négy lányt neveltek fel a háborús évek nélkülözései közepette. Bár már korábban is modellkedett álnéven, szélesebb körben egy országos szépségversenyen fedezték fel, ahol a harmadik helyezést érte el. Az 1947-es Miss Italia verseny a második volt a háború után, és a sötét évek után könnyű szórakozásra szomjazó országban óriási figyelmet kapott – nem csak az első helyezett, hanem a második, a harmadik, a negyedik és az ötödik is színészi karriert kezdhetett.

Lollobrigida ebben az időben a római Szépművészeti Akadémia hallgatója volt, ahol szobrászatot és rajzot tanult. Színészi karrierje kezdetéről később egy színes anekdotát adott elő: eszerint a római Cinecittà filmstúdió egyik talent scoutja fedezte fel, ahogy az akadémia bejárata előtt álldogált, és meghívta egy meghallgatásra. Ginának nem volt kedve elmenni, de végül mégis leült tárgyalni a filmesekkel, és azt mondta nekik: a felajánlott ezer líra helyett egymilliót kér a szereplésért. Azt hitte, kapásból nemet mondanak, de rábólintottak.

A valóság prózaibb lehetett, mert első filmes munkái teljesen jelentéktelen statisztálások és kisebb mellékszerepek voltak. A filmgyártás akkoriban indult újra az évekig menekülttáborként használt Cinecittàban, és Lollobrigida a munkákat kezdetben bizonyára egyszerű mellékkeresetként vállalta el. Megismerkedett viszont a tábor jugoszláv menekült orvosával, Milko Skoficcsal, és 1949-ben férjhez ment a hét évvel idősebb férfihoz. Házasságuk, amelyből 1957-ben egy fiú született, 22 évig tartott, és Lollobrigida életének legkomolyabb szerelmi kapcsolata volt.

A temérdek olasz szerep után akkor jött az áttörés, amikor az éppen mindenható hollywoodi iparmágnás, producer (és a későbbi Aviátor című életrajzi film alanya) Howard Hughes 1950-ben meglátott róla egy bikinis képet, amit egyébként a férje készített róla.

Hughes meghívta az ismeretlen olasz lányt Amerikába, de csak egy repülőjegyet küldött – a férjet nem akarta vendégül látni. Milko azonban elengedte: „Nem akarom, hogy egyszer a szememre vesd, nem hagytam, hogy karriered legyen” – mondta. Hughes két és fél hónapra biztosított a színésznőnek teljes ellátást egy Los Angeles-i szállodában, sofőrt, nyelvtanárt adott mellé, de Lollobrigida minden egyes nap visszautasította a közeledését. Lollobrigida élvezte a férfi társaságát, de tisztességes akart maradni: „Nagyon ártatlan voltam abban az időben. Később rájöttem, hogy milyen érdekes ember volt. Érdekesebb, mint a férjem.”

A férfi csak azzal a feltétellel engedte haza, ha aláír egy hét évre szóló szerződést, ami gyakorlatilag ellehetetlenítette a színészi karrierjét, ugyanis minden más stúdiónak horribilis összeget kellett volna fizetnie Hughesnak, ha Lollobrigidát szerették volna a filmjükben. Szerencsére az Európában forgatott amerikai filmekre nem vonatkozott a tiltás, így szerepelhetett az Olaszországban készült Afrika kincse (eredeti címén: Beat The Devil) című kalandfilmben, olyanok mellett, mint Humphrey Bogart és Peter Lorre, a forgatókönyvet Truman Capote írta, a filmet pedig John Huston (A máltai sólyom) rendezte. Hasonló kvalitású sztárok szerepeltek az 1956-os Trapéz című drámában, amiben Lollobrigida Burt Lancasterrel és Tony Curtisszel szerepelt, a filmet pedig Carol Reed (A harmadik ember) rendezte. Az ötvenes évek egyik utolsó, nagyszabású bibliai feldolgozásában (Salamon és Séba királynője) ő játszotta a címszereplő királynőt. A film hírhedt lett egyrészt egy mai szemmel eléggé visszafogott orgiajelenet miatt, másrészt pedig azért, mert a forgatás felénél meghalt a film sztárja és producere, Tyrone Power, akit le kellett cserélni Yul Brynnerre, és újraforgatni a Salamon királyról készült közelképeket.

1954 augusztusában már a Time magazin címlapján szerepelt, az újságok a „20. század Mona Lisájának” nevezték. A lapok sokat cikkeztek viszályáról az olasz mozi másik nagy alakjával, Sophia Lorennel. Lollobrigida később igyekezett úgy tenni, mintha ez teljesen alaptalan feltételezés lett volna, de akkoriban féltékenyen őrizte vezető szerepét a feltörekvő fiatalabb színésznővel szemben, és egyszer emlékezetes módon azt mondta, hogy ez olyan, mintha egy nemes versenyló egy kecskével versenyezne.

1960-ban férjével együtt átköltözött Olaszországból Torontóba, mivel otthon vitába keveredett az adóhatósággal, és férje még mindig nem kapott olasz állampolgárságot. A Life magazin a sztár tengerentúli életét bemutató képes riportjában úgy fogalmazott, hogy Lollo „a valaha felhozott legerősebb érv a liberális bevándorlási politika mellett”. Lollobrigida azonban nem sokáig maradt Kanadában, és sosem lett kizárólag hollywoodi színésznő, emlékezetes európai filmekben is játszott: az olasz–francia koprodukcióban készült A párizsi Notre-Dame-ban (1959) Anthony Quinn partnere volt, A törvény című filmdrámában Yves Montand-nal és Marcello Mastroiannival játszott együtt. A hatvanas években végig dolgozott, de már kevésbé emlékezetes filmekben, bár két komédiában is együtt játszott az évtized egyik legnépszerűbb férfi sztárjával, Rock Hudsonnal.

Aztán a hetvenes évek elején Lollobrigida filmes pályafutása zátonyra futott. Mindig is a közönségfilmek sztárja volt, nem halmozták el kritikai elismerésekkel, és negyven fölött már nem kérték fel olyan szerepekre, mint amiket korábban megkapott. 1971-ben elvált a férjétől. A tévéképernyőn még néha feltűnt, de 

Élete második szakaszában fotóriporterként dolgozott, évtizedeken át járta a világot, és fényképezett. 1974-ben „nyolc kamerával, 200 tekercs filmmel, 10 pár vadonatúj kék farmerrel, egy hangtechnikussal, egy operatőrrel és egy amerikai barátnővel együtt” nekivágott Kubának, hogy az olasz Gente magazin megbízásából megörökítse a nyugati félteke egyetlen szocialista államát. Végül sikerült interjút készítenie Fidel Castróval, akivel majdnem két hetet együtt töltött, Lollobrigida éppen félmeztelenül napozott a barátnőjével a kubai szállodában, amikor először találkoztak. A cikkeiből és képeiből Italia Mia (Az én Olaszországom) címmel egy albumot is kiadott, ami elnyerte a legjobb fotókönyvnek járó Prix Nadart 1973-ban. Később újabb könyvei jelentek meg, az 1994-es World Of Innocence (Az ártatlanság világa) című albumnak Teréz anya írta az előszavát. 1976-ban dokumentumfilmet forgatott Indira Gandhiról, akinek személyisége lenyűgözte, 1973-ban pedig a Fülöp-szigetekre látogatott a diktátor felesége, Imelda Marcos meghívására, és annyira beleszeretett az országba, hogy a First Lady felkérésére két reprezentatív fotóalbumot is készített. (Lollobrigida minden jel szerint közömbös volt a politika iránt, és nem vette észre, hogy Castro vagy Marcos a hírnevét a diktatúráikat legitimáló PR-kampányokhoz használja fel.)

1980 őszén Lollobrigida fényképeiből kiállítást rendeztek a rangos párizsi Musée Carnavelet-ban. „Olyan szeme van, mint Cartier Bressonnak, tehetséges, teli van energiával, és a fényképei elsöprő erejűek. Igazán nagy művész” – lelkesedett a Le Monde. Lollobrigida érdeklődése idővel a szobrászat felé fordult, és egy tágas műtermet vásárolt magának Pietrasantában, Lucca mellett, ahol ideje jelentős részét töltötte (pazarul berendezett római és monte-carló-i villája mellett). Szobrot készített a sevillai világkiállítás olasz pavilonja számára, ami egy sas hátán lovagló gyermeket ábrázolt, és az ember és természet harmóniáját jelképezte. A Living Together című alkotást később szülővárosának, Subiacónak adományozta. Alkotásai több nemzetközi kiállításon szerepeltek, a kritikusok szerint Jeff Koons művészetével mutattak rokonságot – bár egyáltalán nem biztos, hogy ez akkora dicséret. 

Mindezen sikerek mellett

Válása után nem házasodott újra, egy gyakran idézett mondása szerint: „Sok szeretőm volt, és ma is vannak románcaim. Egész életemben túl sok csodálóm volt.”

Idős korában azonban az egykor körülrajongott díva elég kínos helyzetekbe keveredett. 1984-ben, 57 évesen, amikor éppen az amerikai Falcon Crest című szappanoperában szerepelt, találkozott a 23 éves Javier Rigau y Rafolsszal. Kapcsolata a spanyol vállalkozóval szinte teljes titokban zajlott, míg hivatalosan, 2006-ban be nem jelentették, azzal a hírrel együtt, hogy nemsokára összeházasodnak. Az eljegyzést aztán lefújták, és onnantól kezdve lett egyre bizarrabb a két ember viszonya. Először is Lollobrigida cáfolta, hogy 22 éve lennének együtt, szerinte csak 2 éve találkoztak, a plusz két évtizedet a férfi adta a sztorihoz. Aztán kiderült – a színésznő számára a sajtóból –, hogy Rigau 2010-ben elvette őt, de anélkül, hogy személyesen bárhol megjelent volna. A férfi nyolc tanú jelenlétében, egy dublőr segítségével házasodott meg Lollobrigidával egy barcelonai templomban, mégpedig egy olyan jogi megbízás segítségével, amit a színésznő még korábban, egy más ügy miatt írt alá neki.

Mindkét fél kölcsönösen felháborodott, a „feleség” az engedély nélküli házasság, a „férj” pedig a rágalmazás miatt. Rigau azt nyilatkozta 2013-ban, hogy ők márpedig házasok, ha tagadja Lollobrigida, ha nem. Lollobrigida viszont azt mondta, a férfi csak a vagyonát akarja, és soha nem jelentett számára semmit. „Ez soha nem volt igazi kapcsolat, nem mutatott igazi gyengédséget felém” – jelentette ki, a jogi felhatalmazásról pedig azt mondta, Rigau egyszerűen kihasználta, hogy „nem tud spanyolul”. A pereskedés két évig tartott, de a római bíróság 2017-ben érvényesnek mondta ki a házasságot. A szerencsétlen ügy végére az Apostoli Szentszék Legfelső Bírósága tett pontot 2019 januárjában, amikor kimondta az egyházi házasság érvénytelenségét.

Addigra azonban a 80-as éveit taposó Lollobrigida, aki elismerte, hogy „gyengéi a fiatalabb férfiak”

Hat évtizeddel fiatalabb, jóképű menedzsere, Andrea Piazzola a 2010-es években teljesen a befolyása alá vonta a sztárt – és rátette a kezét a vagyona jelentős részére. A férfi a család gyanúja szerint eurómilliókat csalt ki Lollobrigidából, beköltözött mellé a villájába, és luxussportkocsikat vásárolt a vagyonból. „Andreának nincs hatalma fölöttem, ő fiatal, de nagyon intelligens, és tudja, hogy védjen meg az ellenségeimtől” – nyilatkozta a helyzetről Lollobrigida. Az állítólagos ellenségek a színésznő vér szerinti családját jelentették, ugyanis egyetlen fia, Milko Skofic jogi úton próbálta gyámság alá helyeztetni az édesanyját, hogy az örökségét megmentse, de a bíróság 2015-ben elutasította a kérelmet. Egyetlen unokáját, Dimitrit, aki vele lakott születésétől kezdve, Lollobrigida 2016-ban bírói végzéssel lakoltatta ki a Via Appián álló villából 22 éves korában. Soha többé nem beszéltek egymással.

Habár a színésznő elhessegette azokat a kérdéseket, amik a vagyonáról szóltak, Lollobrigida egyes becslések szerint 200 millió dollár felett rendelkezett. Egy árverésen az ékszerei 5 millió dollárért keltek el, a bevételt teljes egészében őssejtkutatásra fordította. Előszeretettel jótékonykodott, és sokat költött humanitárius célokra, de valószínű, hogy jószívűségének legnagyobb haszonélvezője végül öregkori élettársa lett.