Sinkovits Imre temetése valódi nemzeti esemény volt, amelyet a közszolgálati televízió kilencvenkilenc perces élő adásban közvetített az Óbudai temetőből. A magyar szín- és filmházművészet egyik kiemelkedő személyisége 2001. január 18-án halt meg. Kvízünkkel rá emlékezünk.
Sinkovits Imre az óbudai Árpád Gimnázium diákja volt, többször hangoztatta: olyan alapokat kapott, olyan élményekben volt része, amelyek az egész életére hatással voltak. Például itt lett cserkész, amely ifjúsága minden percét kitöltötte.
Állítása szerint életre, erkölcsre, hazafiságra, bajtársiasságra, hitre, hűségre, önállóságra, és önfegyelemre, kézügyességre és talpraesettségre, szorgalomra és leleményre nevelte, magyar népdal- és népmesekincshez, természetismerethez és -szeretethez, madárvédelemhez és természetjáró kultúrához szoktatta – olvasható a Színészkönyvtár oldalán.
Az iskolai esztendők alatt kiderült, humán beállítottságú, így a pályaválasztásnál előbb a tanítói, pedagógiai pálya iránt érdeklődött, ám matematikából és fizikából gyenge volt, így ez a hivatás végül nem kerülhetett szóba. A papi hivatástól – amihez volt affinitása – meg a szerelem tartotta távol.
Diák- és cserkészkorában sokat szavalt az iskolai ünnepségeken. Szerette csinálni, és észrevette, hogy a diáktársainak is tetszik. Pedig több interjúban elmondta, esze ágában sem volt színész lenni, sokkal inkább az forgott a fejében, hogy tanító, pap, kertész, erdész lesz. Aztán valahogy „ide” sodródott.
Amikor elmentem felvételizni a színművészeti akadémiára, édesanyám a templomban fohászkodott, hogy ne vegyenek fel. Nem szívesen vették ezt a választást, aztán szegénykék beletörődtek
– emlékezett vissza Sinkovits Imre 1994-ben, a Gyula TV-nek adott interjúban.
1947 és 1951 között járt a színművészeti akadémiára. Szép esztendők voltak, mondta egyszer. Kiemelte, hogy sokat köszönhet mestereinek; Abonyi Gézának, Apáthi Imrének és Gellért Endrének is.
Jó lenne odamenni hozzájuk és megköszönni, mert a nagy útravalót azt tőlük kaptam. Később pedig az idősebb pályatársaktól
„…engem, kültelkit, nem az ügyeskedés érdekelt, ki hogyan érvényesül, csak az, hogyan tudnám a mesterséget megtanulni… én ezért egyebek helyett inkább mestereimre figyeltem. Abonyi Géza szigorának köszönhetem a szakmai fegyelmet és a kötelességtudást, formaismeretet, a gyors szerepkidolgozási készséget, a fürgén befogadóképes, csiszolt memóriát. Gellért Endrének az intellektusigényt, a sémák elkerülését, a szakmai hitet.
…azért lettem színész, mert minden szerettem volna lenni. Volt bennem exhibicionizmus, volt – ma már így fogalmazok – pedagóguskészség, és prédikátori hajlam is.
Sinkovits Imre egyszer ellátogatott az óbudai Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumba, ahol a fiataloknak tartott beszédében elmondta: „Egy hetvenesztendős vén diák az óbudai Árpád Gimnáziumból kéri türelmeteket néhány mondat erejéig. Legelébb is, sohasem felejtsétek el iskolátok névadójának, Kőrösi Csoma Sándornak élete példáját.
No nem kell ezért világutazókká válnotok, hogy a magyarság eredetét, őshazáját felkutassátok. Akad felfedezni-, megőriznivaló e 75 esztendeje Csonka Hazában is!
(Elég ha Csoma Sándor szülőfalujára, a háromszéki Kőrösre gondolunk.) Nem kell elzarándokolni a távoli Dardzsiling régi angol temetőjébe sem, ahol végre megpihen „…egy szegény, árva magyar pénz és taps nélkül! Ki nemzetének bölcsejét kereste és a maga sírját találta itt – de halhatatlanságát is!", miként sírfeliratán olvasható.
Élete példáját kutassátok s kövessétek! Önfegyelmét és szorgalmát, keresztény hitét és edzett testét, puritán életvitelét, hatalmas műveltségét! S mindezeket a Haza és Emberiség szolgálatába állítva!
De feladat vár rátok a nyelvápolás terén is. Nem a tibeti nyelvtan s szótár elkészítése, csupán édesanyátok nyelvének tisztán tartása, megőrzése, hogy szeplőtlen gazdagságában adhassátok tovább gyermekeiteknek, unokáitoknak! Mert ez az egyik, tán legerősebb kapocs, mely összeköt Valamennyiünket, élő és holt magyarokat!
Végezetül! Nem az Őshazát kell keresnünk! (De azért ismerjük meg a tudósok, nyelvészek, régészek s néprajzosok eddigi kutatásait, eredményeit.) Ezt a mostani, megcsonkított, fenyegetett sorsú Hazát kell megismernünk, felemelnünk, becsülnünk és megvédenünk, magunknak s a Jövendőnek!
Tamási Áronnal szólva: „Mi végre vagyunk a világon? Hogy valahol otthon legyünk benne!”
Ez a „valahol”, itt van a talpunk alatt! Magyarország! Fiatal Barátaim! Tudom, nem kevés, amit kértem Tőletek. De csak így, s csak ezért érdemes élni!
„Márpedig e Nemzetnek annyi hősi halottja volt, most hősi élőkre van szüksége! Hiszem, Ti azok lesztek! Megfáradt, öreg, de szeretetet, hitet sugárzó karommal ölellek Benneteket!” – zárta sorait Sinkovits Imre.
Tesztelje, mennyit tud a legendás színművészről.
A játék lezárult.
(Borítókép: Sinkovits Imre 1989. június 27-én. Fotó: Ilovszky Béla / MTI)