Kern András éjjelente hollywoodi filmeket néz, olyanokat keres, amelyekben ismert színészek szerepelnek. Robert De Niro, Al Pacino például. Kizárólag belefeledkezés céljából, mert szívesen nézi őket, de persze ha van valami átragad, az nem baj, mondja. „A tehetség misztikus dolog, nem lehet megfejteni, az egész szakmát nem lehet megfejteni.

Nagyon szeretem a televíziót, állandóan nézem. Kifejezetten hiányzik, mert szerettem benne lenni a tévében. Sajnálom, hogy ez most nincs így. 

– mondta korábban az InfoRádiónak.

Hozzátette: ez szocializálódás kérdése, mert amikor 1962-ben, 14 évesen „belekerült” a televízióba, megtapasztalta, hogy a tévé mekkora népszerűséget és szeretetet generál. Egyfajta függőséget okoz. Interjút is azért ad, mert szereplésként éli meg, ilyenkor nem saját maga érdekli, mert már mindent elmondott hatvanhétszer. „Ezt önzőségnek mondanám, mert olyan nemzedékhez tartozom, amelyik szereti, ha az emberek tudják, hogy ki ő.”

Forog a szerencsekerék

A Vígszínház művésze (1962 óta – a szerk.) fatalistának vallja magát, a szerencsében és a nem szerencsében hisz. Úgy véli, hogy a színészi pálya is szerencse kérdése – fogalmazott Kadarkai Endre Arckép című műsorában.

Nem hiszek a szorgos munka nagyon jó hatásában. Néha nézem, ahogy emberek gondosan felkészülve, szépen akarnak megcsinálni valami, de egyáltalán nem biztos, hogy abból valami nagyon jó dolog születik. Néha valaki csak csettint egyet, és egy gyöngyszem születik.

Persze hozzáteszi, hogy a kemény munkát nem lehet megspórolni, de a végeredménynek könnyűnek és láthatatlannak kell lennie. Ezzel kapcsolatban elmesélte, amikor a kollégái, barátai, ismerősei megnézik, nem szereti, ha az előadás után azt mondják neki, hogy „ebben sok munka van, ezen szépen dolgoztatok”. Ha valaki ezt mondja, az nem azt jelenti, hogy tetszett neki. Az a  jó visszajelzés, amikor valaki azt mondja: „Hú, de k… jó volt! Ezt eltaláltátok!”

Mindig főszerepet játszanék

A színház, a film és az egész buli nagyrészt a fiatalok játéka, ezért rosszul élte meg, amikor elmúlt az úgynevezett főszerepség.

Vigyázni kell, hogy emiatt ne legyek keserű, ami alkati dolog, nem a korral jár

– mondta. Megjegyezte, pici depresszióra való hajlam mindig volt benne. A problémájával pszichológussal is dolgozott. Elmesélte, hogy először 23-24 évesen járt Popper Péter pszichológusnál, aki végighallgatta, majd azt mondta neki:

– Nézze, két változat van: az egyik, hogy lefekszik ide a díványra, kicsit beszél magáról, én meg hallgatom, ezt úgy hívják, hogy pszichoanalízis. 
– Persze, tudom. Ezt már olvastam Freudnál. Olyan?
– Igen, olyan. És akkor megállapítjuk, hogy az ön depressziójának mi az oka.
– És ez mennyi idő alatt derül ki?
– Egy-két év alatt.
– Egy-két évig feküdjek itt, amíg maga rájön, hogy az anyámba vagyok szerelmes? Vagy latens homoszexuális vagyok?
– Igen.
– Mi a másik opció?
– Elmegy egy pszichiáterhez, és kér egy kis gyógyszert, amivel megoldják ezt. 
– A másodikat választom.

Ezután a depressziójáról is beszélt, hogy önfeledten a mai napig nem tud örülni, amikor kellene. De ez a borongás az alkotásban nem akadályozza, a színészetében termőre tud fordulni, mert a munka gyógyszer a depresszióra.

Hetvenötödik születésnapján kvízzel köszöntjük Kern Andrást. Most tesztelheti tudását, mennyire ismeri a Kossuth-díjas színművészt.

(Borítókép: Kern András. Fotó: Szécsi István / Dívány)