A századforduló-századelő prózafordítása még gyerekcipőben járt, a korabeli magyar írók, Mikszáth, Móricz, Kosztolányi nyelve mögött eléggé elmarad, gyakran suta, tapadó, még a nyelvtanban is követi az eredetit – mondta a Literának adott interjúban Gy. Horváth László. „Viszont például Németh László 1950-es Anna Kareninájára Lányi Sarolta azt mondja, »élvezetes, a magyar szépprózába oltja« Tolsztoj művét, mire Szabó Lőrinc megjegyzi: ő nem is hiszi el, hogy Tolsztoj ilyen jó stiliszta lett volna. És alighanem a kettő között van a megoldás:

Jól és alkotó módon kell fordítani, de annyira túl jó azért ne legyen, mintha az orosz mű magyarul született volna. Ugyanez áll a Háború és békére is

– fogalmazott.

Mindenesetre a Háború és béke a legnagyobb, az elérhetetlen álmaim közé tartozott. Máig nem hiszem el, hogy lefordíthattam

– húzta alá a József Attila-díjas író, műfordító.

Úgysem mered megkérdezni

Gy. Horváth László úgy véli, közte és Makai Imre vagy általában az 50-es években fordítók között inkább szemléletbeli különbség van.

„Náluk a szoros szövegtisztelet tényleg nem dominál. Azt hiszem, benne lehetett a kor levegőjében, vagy egyenesen kiadói elvárás volt: okítsuk a népet, adjuk a kezébe a klasszikusokat, de úgy, hogy értse is. Tegyük könnyen emészthetővé a mondatokat. Ugyanakkor fura, hogy például a gyerekbeszéd nemritkán mesterkéltnek hat. Makainál a hét-nyolc éves Petya azt mondja Natasának: »No lásd, nem mered megkérdezni.« Nálam: »Úgyse mered megkérdezni«.”

Gy. Horváth Lászlóval nemrégiben a Válasz Online is interjút készített, amelyben a Háború és békéről elmondta: „Ritka az ilyen hatalmas, tág és levegős regényvilág.”

Az olvasó úgy érzi, az emberi élet teljessége tárul ki előtte. Van itt szerelem, gyűlölködés, háború, van nagylelkűség, aljasság, tettrekészség. Van kitekintés a külvilágra, az évszakok meghatározzák az emberek sorsának alakulását, a mezei munkásét éppúgy, mint a hercegét. És mindez folyvást alakul, változik, az olvasó meg tűkön ülve bámulja a forgatagot. Fizikai értelemben is nagy regény, és az élet teljességének ábrázolásában is.

A beszélgetésből az is kiderült, hogy a regényt – az utómunkálatokkal együtt – több mint másfél évig fordította.

Aki »főállásban«, vagy mint én is, nyugdíjasként fordít, napi penzumokat teljesít, én például minden nap, a hét végét is beleértve.

– mondta.

Tolsztojt fordítva jóval kisebb napi adagokat szabott ki magának, mint az angol fordításai esetén. Napi négy oldalt, szemben a nyolccal, tízzel. „Tehát lefordítom a kijelölt napi adagot, utána elolvasom a másnap következőt, másnap azzal kezdem a munkát, hogy kijavítom, amit előző nap csináltam, és így tovább. A végén meg persze még egyszer elolvasom, átjavítom a teljes fordítást. Aztán újraolvasom a teljes megszerkesztett szöveget. Aztán a teljes korrektúrát” – mondta.

Tíz éve remeteként él

Az interjú készítője megjegyezte, hogy az interneten csupán egyetlen régi fotó látható róla. És az interjú is írásban készült, nem találkoztak, nem fotózhatták le. 

„Kényelmes itthoni ruhában ülök a dolgozószobámban, feleségem ükapjának, Halász Imre hírlapírónak a hajdani, minimum százötven éves íróasztalánál, rajta a nagy asztali számítógéppel (sosem volt laptopom). A szakállamat éppen tegnap vágtam le. Körülöttem padlótól plafonig könyvespolcok, ahová csak beférnek, köztük az eddigi fordításaim négy folyómétere. Majd negyven éven át naponta-hetente kellett szerepelnem mindenféle fórumokon egy könyvkiadó vezető munkatársaként.

Amikor tíz éve nyugdíjba mentem, elhatároztam, hogy ennek vége. Mindig gyűlöltem mutogatni magam. Tíz éve végre remeteéletet élhetek

– osztotta meg az olvasókkal életének ezt a szeletét is Gy. Horváth László.

(Borítókép: Robert Alexander/Getty Images)