Polgár Éva zongoraművész egyszerre járt a budapesti és a helsinki Zeneakadémiára, Kaliforniában egyetemi tanár, Amerikában és a Távol-Keleten koncertezik, de jobban szereti a Dunakanyart a pálmafás tengerpartnál.
Az interjúban a zongoraművész azt is elárulja,
Párhuzamosan járt két művészeti egyetemre. Hogy jött ez össze, és miként működött?
Már az általános iskola vége felé jött az úgynevezett finn szerelem. Biztos, hogy nagyon sokan ismerik Bogányi Gergely zongoraművészt, akinek a családja kinn élt már Forssában, amikor megismerkedtem vele. Végigkövettem az 1996-os Liszt-versenyt, amit megnyert, és az édesanyja meg az én zongoratanárnőm kialakítottak egy zeneiskolás cserekapcsolatot. Az első repülőút Finnországba kivételesen erős behatás volt egy tizenhárom éves zongoristanövendéknek. Nagyon érdekes volt a nyelv, az emberek, önszorgalomból el is kezdtem finnül tanulni.
Mindez oda vezetett, hogy vissza is mentem egy mesterkurzusra Helsinkibe, Bogányi Gergely tanárához, Matti Raekallióhoz.
El is döntötte, hogy egyetemre is oda felvételizik?
Míg a Bartók Béla Konzervatóriumba jártam Pesten, a nagy álmom természetesen a Zeneakadémia volt, de ha már a konzervatóriumi évek alatt megtanultam finnül, miért ne próbáljak Helsinkiben is szerencsét? Abban az évben fölöttem húzták meg a ponthatárt a Zeneakadémián, a Sibelius Akadémián viszont tárt karokkal vártak, így ott kezdtem el az egyetemi tanulmányokat, a mesterképzést.
Hogy boldogult 18 évesen Helsinkiben?
Jól, bár Finnország drága hely, és akkor még ösztöndíjakat nem tudtam megpályázni. Hétvégenként dolgoztam, nagyon élveztem az ottani életet, de a zeneakadémiai álmomat se adtam fel.
Hol lakott?
Egy családnál, akikhez ismerősökön keresztül jutottam el. Felajánlásból lakhattam náluk, cserébe besegítettem a napi háztartási munkába. Azóta is szinte családi kapcsolatot ápolunk. A havi összeget, ami így-úgy elmegy telefonszámlára, közlekedésre, ilyesmikre, azért meg kellett keresnem.
Mivel?
Tapétaüzletben voltam eladó. Hétvégente dolgoztam, úgyhogy tulajdonképpen öt nap megmaradt az egyetemnek, a kultúrának és a gyakorlásnak.
Miért felvételizett újra a budapesti Zeneakadémiára?
Mert szerintem egy zenész számára se elfogadható, hogy az első kudarc után feladjunk valamit. Mindig tovább kell menni, másodszorra fel is vettek.
Hogyan tudott egyszerre járni a finn és a magyar egyetemre?
A Zeneakadémia első évében évet halasztottam Helsinkiben. Utána viszont jöttek a versenygyőzelmek, ösztöndíjakat pályáztam meg, így finanszíroztam a repülőjegyeket. Volt három párhuzamos év, amikor alapvetően itthon tanultam, de minden hónapban kijártam egyszer a Sibelius Akadémiára. A reptéri busz pont az akadémia előtt tett le, úgyhogy átszállás nélkül mehettem a tanórákra.
Mi a gyakorlati haszna annak, hogy párhuzamosan végzett két zeneművészeti egyetemet ugyanazon a szakon?
Finnországnak más a zenei múltja, mint Magyarországnak. Amíg itthon a liszti, bartóki hagyományokból merítkezünk, és építjük fel a jövőt, addig a finnek Sibeliusnál alig nyúlnak távolabb. Cserébe rengeteg támogatás folyik be náluk a kortárs zenébe. Tehát ott igazából a kortárs művészet jelentős és erős, és ez számomra mindenképpen plusz volt. Ehhez társult a nyelvismeret, az európai közeg, hogy tudok mozogni itthon és külföldön is. Helsinkiben sokkal több nemzetközi behatás ért, mint itthon.
Kik voltak a mesterei?
Itthon Jandó Jenő tanár úr. Nagyon szerettem az ő a mesterkurzusszerű óráit. Azt mondta, hogy szerdán, csütörtökön és szombaton bent van a Zeneakadémián, lehet hozzá jönni. Általában hárman-négyen voltunk egy órán, és hallgattuk egymást, meg amit a tanár úr átadott. Nagyon izgalmas volt a szabadság, amit megadott nekünk.
Milyen volt az oktatás Helsinkiben?
Kint ennek pont az ellenkezője működött, nagyon strukturált, heti kétalkalmas zongoraóra.
Hamsa Al-Wadi Juris volt a tanárom, aki „nemzetközi” művész: arab szír származású angol, a férje, Carlos Juris pedig, aki szintén az akadémián tanít, ecuadori, ráadásul Moszkvában találkoztak.
Érdekes módon az ő tanítási módszere vagy stílusa, amit átadott nekem, hasonlított ahhoz, amit a magyar művésztanárok kaptak kint Moszkvában, tehát érződött az orosz hatás, a szívből jövő zongorázáson különösen.
Hogyan indult el a szólistakarrierje a diplomái után?
Mindig azt képzeltem el, hogy koncertező művész szeretnék lenni, meg is találtam minden lehetőséget, amikor és ahol koncertezni lehetett. Zebegényi vagyok, ahol a templomban van egy zongora, ami korlátlanul a rendelkezésemre áll. Ott gyakoroltam a vizsgákra és a diplomára. Amikor kitalálom, hogy ezen és ezen a napon zongorázni szeretnék, jön a közönség, az ismerősök, akik négyéves korom óta figyelnek és követnek, a leglelkesebb koncertre járók.
Hogy indult el Zebegényen túlra?
Segítettek a versenyek, gyakran magamnak találtam meg a koncerthelyszínt, így szerveztem le például a Nádor-termet a budapesti Vakok Intézetében. Emlékezetes koncert volt, azt is én hoztam össze, pályázati úton fizettem ki a bérletet, és mindig jött a következő cél. Nagyon proaktív ember vagyok. 2010 őszén meghívtak az Andrássy úti Zenés Korzó című rendezvénysorozatra. A közönség soraiban ült a Német–Magyar Társaság igazgatója, aki a koncert után megkeresett a honlapomon keresztül, és kaptam tőle egy hivatalos meghívást. Alapvetően tehát úgy indultak el a hivatásos koncertjeim, hogy először magamnak vágtam ösvényt.
Messzire jutott ezen az ösvényen, tavaly például ön volt a magyar kultúra nagykövete az Egyesült Államokban.
A Hungary Foundation kulturális nagykövete voltam. A pályázathoz be kellett nyújtanom egy programot szakmai életrajzzal és teljes költségvetéssel, hogy a magyar kultúrát és oktatást képviselő szervezet eldönthesse, méltónak talál-e a magyar kultúra képviseletére.
Ez magyar szervezet?
Magyar és amerikai irányítású. A bizottságukban ugyanúgy helyt kap Martonyi János volt külügyminiszter, mint New York állam háromszor megválasztott kormányzója, George Pataki. Amikor úgy döntöttek, hogy tetszik a programom, megajánlották a címet és a vele járó anyagi támogatást, amiből négy hangversenyt szervezhettem 2022 őszén.
Hol lépett fel?
Chicagóban a Nichols Concert Hallban, ami egy komoly történelmi hagyományokkal rendelkező koncertterem. Los Angelesben a Nixon elnöki könyvtárban játszottam, utána következett az Arts Club of Washington, majd a New York-i Carnegie Hall, a turné koronája.
A helyszínek adottak voltak, vagy magának kellett őket leszervezni?
Itt jött be az én szervezői vénám, producerként is dolgoztam saját koncertjeimen. Hatalmas élmény volt, amikor hivatalos úton kopogtattam a Carnegie Hall ajtaján, és megjött a válasz: igen, ezek és ezek a dátumok nyitottak, küldik a szerződést.
Hogyan kell a világ egyik leghíresebb előadóhelyén lekötni egy koncertet?
Két úton lehet, én a bérlést választottam, mert nem volt elég időm ahhoz, hogy a Carnegie Hall művészeti bizottsága elé vigyem a koncerttervet. Legközelebb már hozzájuk fordulok.
Kik ültek a nézőtéren?
Egy hivatásos publicistával dolgozhattam, amire korábban nem volt példa. Neki voltak olyan csatornái, amelyek révén gyakorlatilag megtelt a terem, és a jegybevételből lett honoráriumom. Természetesen a kint élő magyarok közül is sokan eljöttek.
A kulturális követséghez járó támogatásból ki tudta bérelni a Carnegie Hallt?
Igen, és a támogatás utazási hozzájárulással, szállással és egyéb lehetőségekkel is járt. Együtt dolgozhattam például egy grafikussal, nyomdával, tehát a teljes csomagot föl tudtam építeni. Úgyhogy
ha legközelebb például meghívnak a Müpába, már az elejétől a végéig tudom, hogy hogyan áll össze egy koncert.
Szerintem ezt minden művésznek érdemes megtapasztalni, bár nem könnyű út.
Az nem működik, hogy valaki „csak” kiváló zenész, és a többit a menedzsere végzi el?
Eljutottunk oda, hogy ha valakinek van néhány tízezer online követője, az már híres. Mi, zeneművészek tudjuk, hogy nem ebből áll a hírnév, de azért érdemes segítségül hívni a közösségi média figyelmét is. Rengeteg kitartás kell ahhoz, hogy valaki kivárja, hátha felfigyel rá egy menedzser. Tehát számít, hogy megteremtsük magunknak a minőséget, a művészi névjegyet, de az is, hogy ne zárjuk be magunkat a gyakorlóterembe, mert így jönnek az ötletek, a források, mint például a másik amerikai turnémhoz.
Azt hogyan hozta össze?
Borbély Lászlóval, aki a Zeneakadémián professzor, osztálytársak voltunk a konziban, azóta is többször játszottunk együtt. Közös a CD-kiadónk, a Hunnia Records, amelynek tulajdonosa, Hunka Róbert Zoltán megkérdezte, nem tudnánk-e valamit közösen kialakítani Varga Gábor jazz-zongoristával, aki szintén nála veszi föl a lemezeit.
Mivel egy kaliforniai egyetemen tanítok, mostanában jórészt ott élek. Emellett én vagyok a Los Angeles-i Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraverseny társigazgatója is, ahová Borbély Lászlót is meghívtam zsűrizni. Ha már mindketten kint voltunk, miért ne kezdeményeznénk ott valamit együtt hárman?
Én voltam az amerikai kapcsolattartó, megint elkezdtem e-mailezni. A Kennedy Centerben, a Carnegie Hallban, Los Angelesben pedig egy Zipper Hall nevű helyszínen léptünk fel a Carpathian Impressions című műsorunkkal. Én Lisztet, Kodályt játszottam, László Lisztet és Bartókot, a jazzművészünk pedig szabadon improvizált magyar népdalokra.
Hol tanít?
Most Kaliforniában az Azusa Pacific Universityn, de Texasban kezdtem.
Ezt az ösvényt is maga vágta?
Igen. Amikor Amerikában egy állásra pályázom, legalább 200-300-an jelentkeznek mellettem. Egyáltalán nem könnyű bekerülni a rendszerbe, és jó, ha az ember rendelkezik legális dokumentumokkal, munkavállalási engedéllyel, zöldkártyával. Tehát ott is duplán megdolgoztam mindenért.
Hogy kezdett bele?
Texasban az az egyetem ajánlott állást, ahol korábban tanultam, illetve doktoráltam. Texas állam rendkívül gazdag, nagyon sok támogatás jut az egyetemek művészeti karainak fejlesztésére, hangszervásárlásra, a hangszerfenntartásra, stúdiók kiépítésére. Olyan körülmények között tanultam és dolgoztam, amiről mindenki álmodik. Ha egy jó minőségű felvételt szerettem volna készíteni, az karnyújtásnyira volt, ingyen és bérmentve, mert jogosult voltam rá. Ott voltam először adjunktus, azután klasszikus módon pályáztam több helyre, végül Kaliforniában találtam állást.
Mit tanít?
Zongora főtárgyat. Az ottani egyetemistáknak én vagyok az, aki számomra Jandó Jenő tanár úr volt. Nevelem a jövő zongoraművész- és pedagógusgenerációját. Tanítok kamarazenét is, amit nagyon szeretek, mert ebben mi, magyarok nagyon jók vagyunk.
Szólókarrierje is főleg Amerikában folytatódik?
Volt egy időszak, amikor Németországba, Franciaországba, Olaszországba hívtak rendszeresen. Amikor Amerikába kerültem, és 2012-ben megnyertem azt a Los Angeles-i Liszt-versenyt, aminek ma már az igazgatója vagyok, ott is kitárult néhány kapu, lehetőség. Tehát igaz, hogy a versenyek segítik az ember karrierjét. Akkor különösen Amerikában, Mexikóban és Kínában ismertek meg.
A finnekkel szakított?
Egyáltalán nem, éppen most tértem haza Espoóból a műkorcsolya és jégtánc Európa-bajnokságról, ahol a gálán zongoráztam, Jenni Saarinen finn műkorcsolya országos bajnok pedig az általam előadott műre mutatott be koreográfiát. A finnekhez köt az is, hogy az első CD-m nem szólózongora-album volt. Egy ott élő magyar képzőművész, Vály Sándor keresett meg, hogy zenei kottává képzett festményeket játsszak el egy bemutatón.
Elkezdtünk együtt dolgozni, és a képzőművész barátom olyan területre vitt el, amely számomra addig ismeretlen volt. Nem leírt kottát játszom, hanem magamnak kell alkotni, improvizálni valami újat festményekre, irodalmi művekre. Például a Gilgames-eposzra, de lekottáztuk a Tejutat is. Most egy Tamkó Sirató Károly-projekten dolgozunk, és sokáig egy finn heavy metal kiadó adta ki a lemezeinket.
Mi a helyzet Magyarországgal?
Itthon is megvetettem a lábamat, két koncert is vár 2023 őszén.
Hogyan látja félig kintről az itthoni komolyzenészek életét?
Nincsenek könnyű helyzetben, de a magyar zenészek egyik erőssége, amit szerintem én is képviselek, hogy nem adjuk fel, és ha így nem megy, akkor megtaláljuk, hogyan lehet másként. Annyira erős a belső hivatástudatunk, hogy a jelenlegi anyagi nehézségek ellenére is vállaljuk a fellépéseket. A közönség szeretete motivál, értük csináljuk.
Közben azért meg is kellene élni.
Igen, és szerintem itthon különösen sokfelé vannak szakítva a művészek, gyakran járnak külföldre, ahol néha versenyképesebb a gázsi, bár szerintem itthon is megpróbálják a lehető legkorrektebb módon szinten tartani a honoráriumokat.
Rosszul gondolom, hogy Amerikában egy picit könnyebb átvészelni a gazdasági kríziseket, mint itthon?
Valamivel azért könnyebb. Ott például nem érzem, hogy a koncertek terén bármi veszély fenyegetné a művészetet, az oktatás terén viszont igen.
Ott mi okozza a veszélyt?
A Covid után nem tudtak fölállni az egyetemek, nagyon sok a magántőkéből fenntartott felsőoktatási intézmény, és ők most bajban vannak. Főleg a kisebb létszámú intézmények, de egy olyan nagyvárosban, mint Los Angeles, ahol lakom, kapásból négy egyetemen is van zeneművészeti kar, úgyhogy óriási a verseny. Hozzánk körülbelül 450 zenei főszakos hallgató jár – Texasban ez a szám háromezer volt –, akik szakmájukat tekintve és választva zeneművészek lesznek.
Mekkora erre az esélyük?
Jó kérdés. Sokan jönnek Amerikába Ázsiából tanulni. Ők nem feltétlenül maradnak, a legtöbben visszamennek, mert nagyobb a renoméja az amerikai diplomának például Kínában. Azért jönnek, mert esetleg túl drága nekik az otthoni, tehát a kínai egyetem, vagy pedig az motiválja őket, hogy milyen tanárral tanulhatnak.
El tudja képzelni magát a Zeneakadémia tanáraként?
Remélem, hogy egyszer ez a célom is megvalósul, mint ahogy eddig szinte minden, amit elképzeltem. Lehet, hogy egy kicsit másként, de épp az benne a szép, hogy tervezünk, és hagyjuk, hogy a szakma és az élet is alakítsa a szálakat. Most már a zeneakadémiai kollégáimmal zenélhetek együtt, ami elvezethet oda, hogy mint tanár is újra belekerüljek a magyar vérkeringésbe.
Ehhez lenne kedve?
Ehhez van kedvem.
Akkor is, ha itt jelentősen szerényebbek a tanítás anyagi körülményei, mint Amerikában?
Változik a perspektívám az idő előrehaladtával. Nagyon sok mindent, amit szerettem volna megtapasztalni, már megélhettem. Tudom, hogy a helyemen vagyok a szakmában, így a következő célom nem arról szól, melyik koncertteremben szeretnék még fellépni. Sokkal fontosabb, hogy milyen új repertoárt tanulok, vagy kivel játszhatom együtt.
Amerikában kialakultak a nemzetközi kapcsolataim, tudom, hogy ezeket itthonról is szinten tudom tartani, és már megteremtettem azt az egzisztenciát, amivel itthon újra el tudok indulni. Lehet, hogy nem ugyanazon az anyagi színvonalon, mint kint, viszont itt a családom, és mégiscsak van abban valami, amikor beleszagolok a Dunakanyar levegőjébe, és úgy érzem, hogy itthon vagyok. A pálmafák ezt nekem nem tudják pótolni.
(Borítókép: Polgár Éva. Fotó: Zöld Fanni / Index)