Különleges díszlet, remek színészi alakítások, modern zene és mozgás, meghökkentő ötletek – és talányos vég. A Nemzeti Színházban bemutatott Don Juan, avagy a Kőszobor lakomája című előadás magával ragadja és elgondolkodtatja a nézőt, aki Molière drámájának feldolgozását nézve arról is elmerenghet, hogy a gyilkos nőcsábász, aki nem ismert sem Istent, sem embert, kárhozat helyett hogyhogy a mennyországba jut.
A színpadkép egészen impozáns, olyan, mintha alulnézetből látnánk egy középkori, oszlopokkal tagolt épületet, felette az égbolttal, amelynek látványban és mondanivalóban is nagy szerepe van. Az eget időnként különleges tükörfólia fedi, ilyenkor kettőzve látjuk a jelenetet, lent is, fönt is, és ez csak egy a rendező, Aleksandar Popovski ötletei közül.
A Maribori Szlovén Nemzeti Színház művészeti vezetője A Mester és Margarita című előadásával 2021-ben már elbűvölte a Nemzeti Színház közönségét, várható volt, hogy most is nagy hatással lesz a nézőkre. Így is lett,
a tökéletes színészi játékot meglepő zenei betétek és mozgások egészítik ki,
ami a lenti ajánlóvideóból is kiderül. Így elevenedik meg Don Juan története, aki valóban létezett, és legendájából több mint száz irodalmi mű született.
A spanyolok Don Juan-mítosza olyan, mint a németeknek a Faust-monda. Don Juan történetének magja középkori spanyol krónikában maradt fenn: egy zárdából megszöktetett szűz csábítóját a megsértett család kriptájában érte utol a bosszú. A legendás Don Juan a történeti kutatások szerint Don Juan Tenorio, Don Pedro kasztíliai király (1357–1367) kegyence és kincstárnoka volt.
Mindenrendű és -rangú nőnek elcsavarta a fejét, házasságot ígért, vagy ténylegesen házasságot is kötött velük, de amint elérte a célját, máris odébbállt. Áldozatai között volt Donna Elvira, akit a kolostorból rabol el, és Donna Anna, akit férje sírjánál csábít el. Felszarvazott férjek, bosszúszomjas apák és fivérek jártak a nyomában, de ő
a szélhámosokra jellemző lehengerlő modorával minden helyzetből kivágta magát.
A legenda szerint Sevilla és környékének réme volt, nemcsak kegyetlen és kicsapongó, hanem gyilkos is, aki elrabolta a sevillai kormányzó leányát, a leánya segítségére siető apát pedig megölte. Mindezek után a kormányzónak a sírja fölött álló szobrát kigúnyolta, és lakomára hívta. Az meg is jelent, és bűnbánatra szólította fel őt. Don Juan nem bánt meg semmit, merészen a kezét nyújtotta a kővendégnek, és vele együtt a pokol mélyére süllyedt. (Ez a valóságban úgy történhetett, hogy a ferences rendi barátok, akiknek a kolostorában a kormányzó szobra állt, magukhoz csalták, és megölték.)
Don Juan története négy évszázada, 1630-ban került először színpadra Tirso de Molina spanyol drámaíró jóvoltából, és ez a drámai alapanyaga Mozart 1787-ben bemutatott Don Giovannijának is. Molière drámája, a Don Juan vagy a Kőszobor lakomája 1665-ban született. Molière hőse intellektuálisabb alkat, kevesebbet csábít a nyílt színen, és többet kommentálja saját tetteit, szabadgondolkodó és istentagadó érveket hangoztat. Ezzel együtt a Nemzeti színpadán is jelzik, hogy nem plátói szerelmekről volt szó.
Nincs édesebb, mint egy ellenálló szép nőn diadalmaskodni
– fejti ki már az elején Don Juan a szolgájának, Sganarelle-nek (máshol Catalinón vagy Leporello), aki hűségesen, de a véleményét nem rejtve véka alá kíséri urát a hódításai útján is, bár nem érti, hogyan lehet valaki ennyire önhitt, hogy nem vesz tudomást arról, aki fölötte áll, akinek a létét köszönheti. Biztos jó lehet minden hónapban mással házasodni meg kalandozni, mondja, de neki fontosabb Isten léte.
Don Juan a csábításokhoz is talál ideológiát, ki is oktatja Sganarelle-t. „Nem, nem, az állhatatosságot a fajankóknak találták ki: minden szép nőnek joga van, hogy igézetbe ejtsen bennünket, és ha valakivel előbb akadunk össze, az még nem ok és nem előjog arra, hogy a többit megfossza a szívünkre való éppoly jogos igénytől”– fejti ki ars poeticájat. Minden szívbaj nélkül ajánl házasságot előbb az egyik, aztán a másik nőnek, utóbbit simán elszakítva a vőlegényétől, és nem érti, mi a problémájuk, még meg is hazudtolja őket.
Az előadásban Bordás Roland olyan jóképű csábító, aki közben nagyon kedves, az ilyen manipulátornak pedig ki tud ellenállni? Inasa, cinkosa és lelkiismerete, Sganarelle Rácz József alakításában szintén szenzációs, a szolga mindig csak annyit mond, amennyi éppen kikívánkozik belőle, és amennyit a szituáció elbír. A női szereplők is mind kitűnők, Szász Júlia (Donna Elvira) és Katona Kinga (Donna Anna) mellett Ács Eszter (Maturina) és Barta Ágnes (Charlotte) is remekel. Ki kell emelni még Kovács S. József alakítását, aki nem először tesz tanúbizonyságot elképesztő mozgásszínházi képességeiről, Ángyikaként pedig az előadás legviccesebb szereplője.
A színészek mindig elmondják, hogy külföldi rendezővel dolgozni nem jelent akadályt, mert az a lényeg, hogy színházi nyelven megértsék egymást, itt mégis elgondolkodtató, hogyan tudták létrehozni azokat a jeleneteket, amikor a színészek szinte civil hangon szólalnak meg,
olyan hamisítatlan hangsúlyokkal és hanghordozással, amiről azt gondolnánk, hogy csak egy magyar anyanyelvű érti a benne rejlő iróniát.
Ilyen jelenet az, amikor Donna Anna egyszer csak kilép a jelenetből, és azt mondja: jó, ez hülyeség, hogy kerül ide Puskin? Puskin ugyanis szintén feldolgozta a nőcsábász történetét: Don Juan kővendége című drámájában örökítette meg a bosszúszomjas kormányzó alakját 1830-ban. Don Juan a temetőben összefut Donna Annával (a kormányzó özvegyével!), neki is megvallja szerelmét, és randevút beszél meg a vele. Ez a jelenet került a Nemzeti előadásában Molière drámájába, amire aztán a Donna Elvirát játszó Katona Kinga – szerepe szerint – ezzel a „civil” kiszólással reflektál.
Don Juan a darab vége felé szinte programot hirdet, kifejti életstratégiáját. Mint III. Richárd, aki azt mondja: „Úgy döntöttem, gazember leszek”, Don Juan is elhatározza, hogy mostantól képmutató lesz.
A képmutatás mestersége a legelőnyösebb. Olyan művészet ez, amelynek csaló fogásait mindenki tiszteli, és ha fölfedezik is, senki sem mer tiltakozni.
Don Juan így indokolja döntését: „akinek esze van, az alkalmazkodik korának bűneihez”, ezzel pedig a környezetéről is ítéletet mond. „A képmutatás divatos bűn, és mint minden divatos bűn, erénynek számít” – vallja a rendező, Aleksandar Popovski is, aki szerint ez tükrözi Molière képmutatásra vonatkozó, lesújtó véleményét.
Az előadás ismertetője szerint amennyire Molière szerette volna „befeketíteni” Don Juan alakját, az annál több együttérzést és rokonszenvet váltott ki a közönségből, majd végül hős lett belőle. Olyan hős, aki az élet nem megszokott szabályai szerint működik, és amely „szabályok” őt végül pokolra juttatják. „Don Juan drámája tehát esetünkben is mint az emberi és az emberfeletti szellemvilág kapcsolódásának lélektani elemzése kerül színre” – olvassuk, és itt érthetjük meg a tükröződő égbolt szimbolikáját.
Talán ezért van az is, hogy a darab végén Don Juan egészen sajátosan kárhozik el: az égen megjelenő, Udvaros Dorottya által alakított „titokzatos nő” karjaiban találja magát, aki a csodálatos, mindent elsöprő szerelemről beszél Maupassant szövegével. És miközben Don Juan képmutató gaztetteiről gondolkodunk az előadás végeztével, az utolsó jelenet megfejtése jócskán okoz fejtörést.
(Borítókép: Karip Tímea / Index)