Zavarba ejtő darabot mutatott be a budapesti Örkény István Színház, formailag és tartalmában is. Ferdinand von Schirach Isten című vitaszínházi műve az eutanázia és az öngyilkosság kérdését járja körül, és semmi más nem történik a színpadon, mint hogy nyolc ember ül a széken, és beszél. A szünetben a nézők fehér golyók segítségével szavazhatnak Kertész Tibor halálhoz való jogáról.
Kertész Tibor hetvenöt éves, teljesen egészséges férfi, szellemileg is ép. Vannak gyerekei, unokái, ám ő mégis úgy érzi, hogy három éve elvesztett felesége, Ágnes nélkül – akivel ötven évet éltek házasságban – nem akar tovább élni. A problémájával a háziorvosához fordul, akivel mély, bizalmas kapcsolat alakul ki, ő azonban nem szeretné, ha „Tibor” meghalna, és különösen nem akar ehhez segítséget nyújtani.
Mivel Kertész Tibor úgy érzi, nincs mód arra, hogy rendezett módon, legálisan fejezze be az életét, agilis ügyvédje segítségével nyilvános vitát rendez orvos szakértők, jogászok és az egyház képviselőjének részvételével, mondják el, mit gondolnak erről. Magyarországon a jog szerint az aktív eutanázia minden formája tiltott és büntetendő: orvos nem segédkezhet tevőlegesen, aktív módon abban, hogy egy beteg véget vessen az életének, de az etikai kérdés adott, a vita során kirajzolódnak a pró és kontra érvek, és a hazai gyakorlatról is képet kapunk.
Ferdinand von Schirach darabját ugyanis az alkotók – Varga Zsófia dramaturg és Mácsai Pál rendező – a magyarországi jogi környezetre és egészségügyi gyakorlatra ültette át, hiszen a német viszonyok boncolgatása aligha lenne releváns egy magyar színházban. Így a szereplők is hazai szervezeteket képviselnek, elhangzik a Magyar Orvosi Kamara és az OGYI (Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet) neve is – az utóbbin múlik, hogy Kertész megkapja-e a vágyott méregadagot –, így tehát titulusaik felvértezettségével és időnkénti kiigazításával érkeznek a színpadra és foglalják el a helyüket.
A vitát Máthé Zsolt a saját nevén moderálja, mindenki más fiktív karaktert alakít: az egyház képviselőjének kivételével mindegyikőjük neve dr.-ral kezdődik. A színészek nem is akarnak úgy tenni, mintha civilek lennének, érződik, hogy színdarabot látunk eljátszott figurákkal. Hámori Gabriella ügyvédnője igaza teljes birtokában „faggatja” a jelenlévőket, mint egy bíróságon, Bíró Kriszta háziorvosa talán egy picivel mélyebb érzelmeket is táplál „Tibor” iránt, mint a barátság („El tudod képzelni, hogy ott állok a temetéseden?”), Csákányi Eszter doktornője pedig fodros blúzában szerényen ismételgeti az álláspontját, és kijelenti: nem játszhatunk Istent.
Csuja Imre mély emberismerettel képviseli az egyház álláspontját, igaz, nekitámadnak, hogy mutassa meg, hol tiltja a Biblia az öngyilkosságot, amire jó pár példa a Szentírásban is akad, mert a Ne ölj! parancsát a jelenlévők nem fogadják el ennek, az ügyvédnő makacsul képviselt álláspontja szerint egyébként is „öneutanáziáról” kellene beszélnünk.
A vitába online kapcsolódik be Kerekes Éva karaktere, mondván, hogy covidos: ez a zseniális húzás (reméljük, tényleg nem beteg) még életszerűbbé teszi a fórumot, visszaidézi a karantén mindannyiunk számára ismerős időszakát, ami után már napi rutin, ha valaki virtuálisan van jelen. Kerekes Éva pedig a képernyőn keresztül is nagyszerű, pont úgy szólal meg, hallgat el, keresi a pózt és igazítja meg a szemüvegét, ahogy az online bejelentkezésnél szoktuk. A vita végén az általa alakított dr. Sárköziné dr. Kelemen Zsuzsanna foglalja össze a lényeget okosan, árnyaltan.
A vitát nehéz lenne leírni, hiszen valóban a hazai jogi és egészségügyi lehetőségeket boncolja, ami mellett vagy ellen a résztvevők érvelnek. A pontos részletek a darab ismertetőjénél is megtalálható szakértőknek köszönhetők, akik segítették a darab átírását. Az eutanázia és az öngyilkosság mellett persze szóba kerül az abortusz kérdése (a kötelező szívhangmeghallgatással), a papok által elkövetett abúzusok, és utalnak az oktatás és az egészségügy helyzetére is, ennyiben is nagyon magyar és nagyon mai a darab.
A Gálffi László által alakított Kertész Tibor mindeközben jórészt a nézőtéren ül, onnan figyeli az eseményeket, onnan szól időnként közbe. A nézőtéri lámpák egyébként végig égnek, folyamatosan részesei vagyunk a vitaestnek, amit olyan spontán(nak tűnő) momentumok tesznek életszerűvé, mint a nézőkhöz kiforduló szereplők, a mikrofon ide-oda adogatása, vagy az, hogy a színpadról hogyan is kellene le-, illetve fölkászálódni.
A vita végén Máthé Zsolt a nézőkhöz fordul, és elmondja, hogy az előtérben elhelyezett fehér golyók és ládák segítségével hogyan kell szavazni. A kérdés az, hogy Kertész Tibornak joga van-e ahhoz, hogy saját elhatározásából, méltósággal fejezze be az életét. A szavazás eredményét a szünet után ismertetik, majd feltüntetik a honlapon is. A bemutató közönségből 197-en voksoltak igennel (65 százalék), és 108-an nemmel (35 százalék). A szavazás során érezhető volt az előtérben némi izgalom, a nézők megvitatták egymás között, mit gondolnak a kérdésről.
A darab szerzőjének Terror című darabja a Katona József színházban ment, ott is lehetett szavazni egy vadászpilóta felmentését vagy elítélését illetően. Az Isten című előadással az Örkény az elmúlás mindenkit érintő problémakörét feldolgozva folytatja az aktuális közösségi, társadalmi kérdések színpadi megvitatását. Kérdés, hogy a németországi siker után hazánkban is ráéreznek-e a nézők a vitaszínház mint műfaj ízére. (A darab leírásánál a színház honlapján közlik azokat a platformokat és telefonszámokat, amelyek ingyenesen elérhetők, ha valaki úgy érzi, hogy azonnali segítségre van szüksége.)
(Borítókép: Horváth Judit)