Till Attila a Freeszfe szervezésében beszélgetett Gigor Attila filmrendezővel. Konkrét téma nem volt megszabva, így a beszélgetés elég organikusan alakult. Kiderült, ki hívja Attikának, miért nem szereti a mai filmtámogatási rendszert, és miért pofozza fel magát.
A CEU egyik – mostanában méltatlanul üresen álló – előadója a Freeszfének hála újra megtelt élettel. Szerda este különböző korú és nemű emberek hallgatták, ahogy Till Attila óbudai lakóparki gyerekkoráról mesél, elárulja, hogy édesanyján kívül csak Thuróczy Szabolcs és Majka hívja Attikának.
Olyan unalmas vagyok, hogy valaki elalszik a közönségben. Mi legyen, ugorjunk egyből a TV2-re?
– reagált nevetve egy nézői ásításra a rendező-műsorvezető, aki épp ott tartott a mesélésben, hogy amikor felvették a Kisképzőre, egész ruhatárát lecserélte, megnövesztette a haját, hátat fordított a gyökereinek, amikhez főként idősebb korában, szülei elvesztése után kezdett el visszatérni.
Till Attila Gigor Attila filmrendezővel egy mindenki számára nyilvános eseményen beszélgetett. A Freeszfe havi 2-3 alkalommal szervez olyan szakmai előadásokat és beszélgetéseket, ahol a színházi és filmes szakmához értő emberek közérthetően mesélnek a szerintük fontosnak tartott vagy a közönség részéről igényelt témákról. Mindezt közvetlen formában, úgy, hogy az előadások végén lehetőség legyen kérdezni is. Legutóbb Lady Dömper tartott előadást, amiről mi is beszámoltunk.
A párbeszédben hiszek
– jelentette ki Till Attila, amikor Gigor Attila megkérdezte tőle, hogy van-e bármi, amiről nem szívesen beszélne. Tilla kifejtette, hogy szerinte a párbeszédek fontosak, ahhoz pedig elengedhetetlen a nyitottság, illetve a tabutémák elhagyása.
Ígéretét a következő három órában beváltotta. Mélységektől magasságokig, magánéleti válságtól szakmai dilemmákig – mindenről nyíltan mesélt, és ha nem zárták volna be az épületet este 10-kor, valószínűleg még most is ott ülnénk.
Bár olyan dolgokat is felidézett, hogy anno díszletfestőnek tanult, és hungarocellből készített mészkőoltárt vizsgaként egy sorozathoz, vagy mi volt az a pont, amikor felismerte alkoholizmusát (egy filmes bulin beszélgetés közben hányt egyet, majd folytatta a dumát, mintha mi sem történt volna), az impulzívan alakuló és egymást követő témákból az este végére mégis kicsúcsosodott egy elég fontos tanulság.
Az alkotás olyan kényszer, amit nem szabad elnyomni magunkban.
Ahogy arról már több platformon is nyíltan beszélt, a Tiszta szívvel című filmje óta Tilla sem kap támogatást (mint oly sok, amúgy remek magyar filmes), pedig négy filmterv pályázatát is beadta az elmúlt években.
Szoktak azzal cukkolni, hogy a TV2-nél dolgozom, mégsem tudom elintézni, hogy támogassák egy filmemet. Káel Csaba általában nincs ott a TV2 karácsonyi partiján.
Tilla szerint a filmtámogatási rendszer mindig zavarosan működött, különböző berkeken belül mozogtak a pénzek, de ha az ember nagyon akarta, akkor be tudott kerülni. Most úgy érzi, sosem volt még ilyen rossz a helyzet, mint napjainkban, szerinte ez a strukturális elosztás nem jó.
Elmesélte, hogy például a Pánik című filmjére, úgy érzi, neki is hasraütés-szerűen adtak támogatást, de legalább kapott. Most rendszerint megdicsérik a benyújtott filmterveit, de nem támogatják, mert „nem fér bele a portfólióba”. Ezen a területen is hiányolja a párbeszédet, illetve hogy szakmai keretek között, érveket ütköztetve állítsanak fel szabályokat. Többször is visszatért oda, hogy a film sosem működött piaci alapokon, Magyarországon nemigen készülnek olyan filmek, amik behozzák az árukat.
Szerinte most már a magyar filmesek gyakorlatilag saját maguknak készítik a filmeket. Ami ebből Tilla szerint a kiút lehetne, az a nemzetköziség, ha az alkotók külföldön is fel tudnák hívni magukra a figyelmet, ám ezt csak akkor lehet, ha valami igazán egyedit alkot az ember, mert kommerszet rengetegen tudnak jól csinálni.
Elárulta, hogy ő épp egy alkoholistafilmet csinál, és bár ennél többet nem árult el készülő munkájáról (bár egy esetleges jövőbeni kritikának megadta az alapjait), azt kifejtette, hogy szerinte
filmezni nem csak akkor lehet, ha az ember ölébe hullanak a milliók.
És itt kanyarodunk vissza a mindenki számára hasznosítható tanulságokhoz. Tilla is bevallotta, hogy épp stratégiai váltásban van, ugyanis neki is „fel kell pofoznia magát”, de ha filmet akar csinálni, akkor nulla forintból is filmet fog forgatni. Szerinte nem érdemes a filmet technikai oldalról megközelíteni.
A film arról szól, hogy egy alkotó leszűr valamit a világból, amit utána átfuttat saját magán, és ezt akarja mások felé közvetíteni. Az alkotás egy kényszer, és ha szeretnénk teremteni valamit, akkor nem szabad, hogy külső tényezőktől tegyük magunkat függővé. Példának említette, hogy már telefonnal is remek felvételeket lehet készíteni.
Felidézve Tilla életéből azt az időszakot, amikor barátaival a Tilos az Á-ban éveken keresztül alkottak, kísérletezgettek, nem tűnnek légből kapottnak a mellékállású rendező mondatai.
Ugyanis a beszélgetés első fele egy életrajzi összefoglaló volt, amiben Tilla elég sok időt szentelt a Vákuum TV-s korszakának. Olyan átéléssel, lelkesedéssel és tűzzel beszélt arról az időszakról, ami már majdnem három évtizede határozta meg az életét, hogy öröm volt hallgatni.
„A mai napig szoktunk beszélgetni a többiekkel erről a korszakról. Elképzelhető, hogy életünk legjobb művészetét akkor csináltuk – amennyiben úgy gondolkodunk a művészetről, hogy szőrös, formátlan, és nincs keretek közé szorítva.”
Szerinte a művészet akkor él igazán, ha az alkotók mernek kísérletezni és folyamat közben is alakítani a dolgokon. Elengedhetetlennek érzi, hogy ne csak iparági kereteken belül gondolkodjanak az emberek a filmekről. A patikamérlegen kiszámolt sorozatok világában, ahol a dialógusok is aszerint vannak kitalálva, hogy mi működik a jelenkor emberénél, azt tartja felszabadítónak, ha az emberek mernek akár forgatás közben pluszpárbeszédeket írni, ha a helyzet éppen úgy alakul.
Úgy emlékszik, hétfőnként kongott az ürességtől a Tilos az Á. Az emberek a hétvégi bulikat pihenték ki, így ők a Vákuum TV-vel szabad kezet kaptak. Eleinte egymásnak és annak az öt embernek gyártották a szórakoztató tartalmakat, akik véletlenül betévedtek a Mikszáth Kálmán térre, ám pár hónap leforgása alatt már több száz ember járt miattuk az Á-ba szabadnak érezni magát.
Nem volt internet. Nem volt Jackass. Csak mi voltunk.
Tehát a kilencvenes évek elején Tilla például így tévézett tévé nélkül, és így filmezett film nélkül. És bár most is elmondta, hogy nyilván nem örül annak a helyzetnek, hogy rengeteg jó filmes nem kap támogatást, és elismerte, hogy ez mentálisan rosszul hat mindenkire, a háromórás beszélgetés alatt visszanyúlt azokhoz az energiákhoz, amiket a Vákuum TV-ből merített, és ebből a pozitív vákuumból a hallgatóság is magával tudott vinni egy keveset.
(Borítókép: Till Attila 2023. január 31-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index)