90 éve született „a soul főpapnője”, Nina Simone, aki a legnagyobb zenészek százaira hatott művészetével. Jelenléte tagadhatatlan, dalai felejthetetlenek, ő maga pedig, mint előadó, halhatatlan. 2003-ban halt meg a teste, de amit művészként létrehozott, az ma is ugyanúgy hat a dzsesszre és az igényes popzenére, mint az előző évszázadban.
Hogyan inspirálódik az alkotó? Mi adja az alkotás célját? Csupán szórakoztatni szeretnénk a közönséget, vagy a saját érzelmeinket megeleveníteni? Egy előadóművésznek és dalszerzőnek kötelessége felszólalni a társadalmi kérdésekben, vagy jobban teszi, ha elhatárolódik az efféle megnyilvánulásoktól? Ezekre a kérdésekre minden alkotó keresi a választ és kevesen értenek egyet benne. Ezer megoldás közül az egyik, ami igazán egyedi, erős és meghatározó, az előző évszázad feledhetetlen hangjától származik, aki megannyi zenész világlátását és stílusát határozta meg gyökeresen. Ő Nina Simone.
Kerek kilencven éve, 1933. február 21-én született Észak-Karolinában, eredetileg Eunice Kathleen Waymon néven. Apja, John Divine Waymon borbély, vegytisztító, előadóművész volt, anyja, Mary Kate Irvin pedig metodista prédikátor. Bár szegénységben élt a nyolc gyermekes család – melybe a későbbi énekesnő hatodikként született–, szülei fontosnak tartották, hogy gyermekük művészetet is tanuljon, így kezdett el három évesen zongorázni. Gyakorlásképp a helyi templomukban játszott, tehetsége pedig hamar megmutatkozott, így 12 évesen színpadra állhatott első fellépésén – ekkor még csak zongoristaként.
Szinte az összes előadó fel tudja idézni első koncertjét, így volt ezzel Nina Simone is, de az emlék cseppet sem pozitív. A fellépésen szülei korán érkeztek, hogy az első sorból figyelhessék lányukat, de mikor a sorok kezdtek megtelni, hátraültették őket a teremben, hogy elől helyet csináljanak a fehér bőrű nézőknek. A fiatal Simone-t annyira megrázta ez, hogy addig nem volt hajlandó játszani, amíg nem engedik vissza őket az első sorba. Ez az eset gyökerében határozta meg későbbi gondolkodását és világról alkotott képét.
Hogy továbbtanulhasson, zenetanára alapítványt hozott létre a lány számára, adományokat gyűjtött, hogy a család fedezni tudja Simone oktatását. Később olyan mesterek formálták a fiatal zongoristát, mint Carl Friedberg, vagy Vladimir Sokoloff. Célja az volt, hogy a híres Curtis Institute of Music-ba járhasson, de a végül nem jutott át a rostán – ahol abban az évben összesen három diákot vettek fel a 72 jelentkezőből.
Ez az egész családnak nagy érvágás volt, mivel Észak-Karolinából csak emiatt költöztek Philadelphiába,
Simone pedig meg volt győződve arról, hogy felvételét részben faji alapon utasították el. Élete hátralevő részében magával cipelte ezt a terhet, de később nem volt lehetősége próbálkoznia az iskolánál, mivel abban az időben még korhatáros volt a jelentkezés, Simone pedig kiöregedett ebből.
Ettől függetlenül töretlenül fejlesztette magát, órákat vett, de közben már oktatott is. Hogy kiadásait fedezni tudja, rendszeresen játszott Atlantic City egyik bárjában, ahol a tulaj meggyőzte őt, hogy énekesként is épp oly tehetséges, mint zongoristaként. 1954-ben vette fel a Nina Simone művésznevet, hogy inkognitóban léphessen fel, mivel félt erősen konzervatív édesanyja reakciójától, amiért az „ördög zenéjét játssza”. Neve egyik felét a francia színésznő Simone Signoret után választotta, a Ninát pedig egy Chico nevű barátja adta neki.
A jazz, a blues és a klasszikus zene fúziójával hamar kitűnt a tömegből, és masszív rajongótábort alakított ki. Rajongói által ráakasztott beceneve, a „a soul főpapnője” egyszerre utalt a stílus iránti végtelen alázatára, és a közönség lelkére gyakorolt hatására.
Játékán érezhető volt Bach munkásságának nyoma, inspirációját pedig Chopin, Rachmaninov és Liszt Ferenc művei adták.
Bár kezdeti sikerei után lemezszerződést is kapott, nagyon sokáig úgy tekintett a könnyűzenére, mint egy lépcsőfok a klasszikus zongoristává válás útján. Ez a fajta mentalitás nem csupán sikerének egyik kulcsa lett, de közvetve olyan szerződéseket is eredményezett, ahol a kiadók nem zárták semmilyen művészeti korlát közé Simone-t, csupán annyit akartak, hogy ezeket a műveket náluk adja ki.
Zenei sikerei olyan slágerekben mutatkoztak meg többek között, amiket a mai napig végtelen számban dolgoztak és elevenítettek fel. Előadók, filmek és sorozatok végtelen sora használta őket. Nina Simone nevéhez köthető a Feeling Good, az I Put A Spell On You, a My Baby Just Cares For Me, a Don't Let Me Be Misunderstood és a Four Women. Utóbbi erős társadalomkritikai alkotás is, mely a feketék eurocentrikus megfelelési kényszerén túl – Chardine Taylor-Stone írónő szerint – a korra jellemző, fekete nőket megbélyegző négy archetípust is terítékre helyezi:
Simone-tól nem volt idegen a szociális kérdésekben való felszólalás sem. Kezdeti, gyerekkori traumáján túl egész életében küzdött az egyenjogúságért. Egyik leghíresebb dala, a Mississippi Goddam Medgar Evens meggyilkolása, és az 1963-as templomrobbantás – Ku-Klux-Klan által szervezett terrortámadás, mely négy gyermek életét követelte – hatására íródott, idővel pedig rendszeressé vált dalaiban és nyilvános felszólalásaiban a társadalomkritika. Látásmódja jóval keserűbb volt a kortárs Martin Luther King Jr.-nál, és egy időben a fegyveres érdekérvényesítéstől sem zárkózott el, hogy az afroamerikaiak saját államot alapítsanak és egyenlőséget teremtsenek.
Ennek hatására sokszor – a déli államokban főként – bojkottálták munkásságát, dalainak terjesztését. Adózási, politikai, és magánéleti problémái miatt többször elhagyta az Egyesült Államokat. Élt Libériában, Franciaországban és Hollandiában is.
A férfiak terén ritkán volt szerencséje. Első házassága hamar zátonyra futott, második férje Andrew Stroud, a New York-i rendőrség egykori nyomozójával azonban a dolgok rendben mentek egy darabig. Született közösen egy lányuk is Lisa, egy ideig Stroud még menedzselte is Simone-t. Az idő múlásával a dolgok mégis kezdtek rosszra fordulni. A férfi lassan felvette az agresszor szerepét, fizikálisan és lelkileg is súlyosan bántalmazta az énekesnőt, aki ettől függetlenül sokáig nem hagyta őt el.
Mindketten őrültek voltak. Ettől függetlenül vele maradt. Azt hiszem, szeretett a tűzzel játszani.
– mesélte szüleiről Lisa egy 2015-ös dokumentumfilmben.
Ahogy a dolgok idővel egyre rosszabbra fordultak, Simone úgy döntött, lányával elhagyják az államokat. Afrikába utaztak, ahol egy kis idő elteltével ő is elkezdte lányát bántalmazni, amit Lisa egy darabig elviselt, de végül kialakult benne az öngyilkos hajlam. 14 évesen New Yorkba utazott, hogy anyja helyett apjával legyen.
Anya a támaszom helyett egy szörnnyé vált. Innentől ő volt az, aki adta a verést... Mikor 14 voltam, New Yorkba repültem és az apámnál kötöttem ki. Sosem tértem vissza.
A nyolcvanas években bipoláris zavarral diagnosztizálták az énekesnőt. Volt, mikor a legmagasztosabb művészként viselkedett, máskor viszont fegyvert fogott azokra, akik kihozták a sodrából. Egy ízben rálőtt az egyik kiadó munkatársára, akit azzal vádolt, hogy lop a jogdíjaiból. Máskor szomszédja fiát sebesítette meg légpuskával, amiért az megzavarta koncentrációját, amikor pedig ezt szóvá tette neki, a fiú válaszát úgy érzékelte, mint rasszista megjegyzést. Ezután rálőtt a fiúra és megsebesítette őt. A bíróság nyolc hónap börtönre ítélte az énekesnőt, melyet felfüggesztettek végül, és pszichiátria kezelésre küldték Simone-t.
Koncertjei is sokszor szélsőségesek voltak. Egyszer varázslatos, szinte meditatív állapotba ejtette közönségét, történeteket mesélt nekik, és felejthetetlen élményben részesítette őket. Máskor, ha a közönség kevésbé koncentrált a műsorra, esetleg a sorokban beszélgettek is, kitörve szólt be az embereknek, és akár 15 perc után is elhagyta a színpadot. Ekkor gyakorta kellett hangszeres szólókkal kitölteni az időt, míg megnyugodott és visszatért, hogy befejezze a műsort. Utóbbira sokan a környezetéből azt adták magyarázatul, hogy Simone, aki klasszikus zenei közegben szocializálódott, megszokta a közönség áhítatos figyelmét, ami a füstös bárok jazz és blues rajongóinál kevéssé volt jellemző.
A kritikusok – talán épp ezért – két végletes formában írtak róla az évek során. Egyesek végtelenül középszerűnek és mívesnek vélték, aki beleerőlteti a klasszikusokat a könnyűzenébe, miközben nem ér fel a nagy zeneszerzőkhöz és virtuózokhoz. Mások az úttörő szándékot, és a közeget szinte megszégyenítő, technikás és egyedi megvalósítást láttak játékában. Minden megosztó gondolat ellenére zenészek végeláthatatlan sora beszélt elődleges inspirációs forrásként Simone-ról
Elton Johntól, David Bowie-n át John Lennonig.
A zeneművészetben, az egyenlőségért folytatott küzdelemben és magánéletében is megtapasztalta számos alkalommal a győzelmet és vereséget. Élete végén mégis megnyerte, talán legmeghatározóbb csatáját. Mindössze két nappal a halála előtt, a Curtis Institute of Music, mely anno elvágta klasszikus zenei pályafutását, mikor a felvételi rostán elkaszálta, tiszteletbeli diplomát szeretett volna neki adni.
Kalandos élete, folytonos küzdelmei és egyedi személyisége mind hozzátett és elvett, rombolt és alkotott, de leginkább formált azon az előadón, akire ma, mint ötven éve, rengeteg zenész hivatkozik inspirációs forrásként. Előadók generációit határozta meg játékával és művészetével, ezen pedig semmi sem tud változtatni. Nina Simone kéznyoma a könnyűzene belső billentyűin maradt örökre.
(Borítókép: Nina Simone 1979. szeptember 14-én angliai otthonában. Fotó: Mike Lawn / Evening Standard / Hulton Archive / Getty Images)