Mint arról az Index is beszámolt, a budapesti Memento Park és a Miskolci Hermann Ottó Múzeum is bekerült Európa 11 legveszélyeztetettebb örökségi helyszíne közé. A Szoborpark Múzeumként is ismert budapesti helyszínen három évtizede látogathatóak a Tétényi-fennsíkra internált kommunista szobrok, melyek egy része lassan elenyészik.
A park felé haladva az újságíróban is felvetődött a kérdés, hogy mi értelme van ennek a gyűjteménynek ma, és mi baj lehet a szobrokkal, melyeket eleve szabad ég alá terveztek. A helyszínen gyorsan kiderül, hogy mindkét dilemmára létezik elfogadható válasz. Ami a kérdés első felét illeti, a Memento Park azok számára is elgondolkodtató, akik még eredeti helyszínükön láthatták ezeket a szobrokat, a fiatalabbak pedig itt jobban megérthetik, miről is szólt többek között a rendszerváltás. Ami pedig az idő vasfogát illeti, a műalkotások egy része eleve nem időtálló anyagból készült, és az áttelepítéskor is felvetődtek hibák.
Eleőd Ákos Ybl- és Podmaniczky-díjas építész harminc évvel ezelőtti Memento Park-koncepciója egyrészt arról szólt, hogy műve
MEGÖRÖKÍTI A DIKTATÚRA UTOLSÓ ÉS A RENDSZERVÁLTÁS ELSŐ PILLANATÁT,
másrészt megoldást mutat egy kényes és érzékeny téma korrekt feldolgozására. A politikusok többpárti egyeztetéssel, de nagy konszenzussal döntöttek arról, hogy az itt látható negyvenegy köztéri szobor eredeti helyszínéről kerüljön át ebbe a gyűjteménybe.
„Tudták, hogy ebben a történelmi pillanatban a nép ugyanazt akarja, amit ők. Nem beszéltek össze, a rendszerváltás folyamatából nőtt ki, hogy a társadalom ebben a kérdésben ugyanazt akarta, mint az akkori politikai vezetők” – mondja a Szoborpark Múzeum munkatársa, Holp Judit.
„A szobrok mint képzőművészeti alkotások természetesen az őket megrendelő rendszer ideológiáját tükrözik, de ettől független művészi értéket, sőt rejtett üzenetet is hordoznak” – folytatja Judit. Ilyen például Varga Imre a Vérmezőről a szoborparkba telepített Kun Béla-emlékműve is.
Az önkényuralmi rendszerek idején alapvetően nem művészettörténészek ülnek döntési pozíciókban, még azokban sem, ahol arról határoznak, hogy alkalmas-e egy adott műalkotás a számukra kedves ideológiai üzenet közvetítésére.
Varga Imre a Tanácsköztársaság vezére, Kun Béla születésének századik évfordulójára 1986-ban készítette el szoborcsoportját. Az volt a hivatalos elvárás, hogy a kommunizmus magyarországi építésének csaknem hét évtizedét úgy fessék le, mintha azt hatalmas egység jellemezte volna.
A szoborcsoport egy viharban hánykolódó hajót idéz, melynek testét a nép adja. A figurák között egyértelműen felismerhető gróf Károlyi Mihály és felesége, Andrássy Katinka is. A középpontban láthatjuk a bronzból kiöntött kapitányt – Kun Bélát –, aki mutatja a követendő irányt, közben kalapjával visszafelé integet. Körülötte tömörül a Tanácsköztársaság alatt létrehozott magyar Vörös Hadsereg és a proletárok, akiket ugyanolyan anyagból készített el a szobrász, mint vezérüket.
Tehát első látásra egyszerű az üzenet: a kommunista vezér irányt mutat az 1918–19-ben végveszélybe került ország bárkáján, amely a szociáldemokratákká kovácsolódott arisztokratákkal együtt szegül szembe dacosan a történelem viharával a nép hadseregére és a proletariátusra támaszkodva.
Ezt a vizuális metaforát boldogan elfogadták az akkori megrendelők, hiszen úgy gondolták, hogy az összeomló régi Magyarország bárkája, melyet a kommunizmus mentett meg a végső megsemmisüléstől, kiváló jelkép az enyhülő szovjet diktatúra és a kádári legvidámabb barakk korában. De mit keres az emlékmű közepén árbócként magasodó klasszikus lámpavas? Varga Imre elmagyarázta a döntnököknek, hogy a fényt jelképezi, ami kigyúlt Kun Béla hatalomra kerültével. Varga fölényes intelligenciájú ember lévén játszva meggyőzte a nála szerényebb intellektusú elvtársakat, akik épp ezt akarták hallani és látni. Arról nem beszélt a bírálóbizottság előtt, hogy
a lámpavas a magyar szimbólumrendszerben egyértelműen az akasztófa szinonimája,
holott ez Latour 1848-as balvégzete óta, melyről Petőfi Sándor is rímelt, legalábbis tudható.
A szoborcsoportot eredetileg a Vérmezőn állították fel. Ez a helyszín is érdekes, hiszen a Tanácsköztársaság bukása után Kun Béla a Szovjetunióba menekült, az akkori pletykák szerint magával cipelve egy kupac lopott kincset, melyet a munkáshatalom nevében raboltak el eredeti tulajdonosaiktól. Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényében le is írja azt a pillanatot, amikor a bukott vezér maga vezette repülőgépén a Vérmező fölé száll, és ott, mint írja:
„Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta.”
A szoborcsoportot a rendszerváltás körül több atrocitás érte, majd, miután eltávolították a Vérmezőről, a park üzemeltetői szerint kifejezetten rosszul építették újra a Tétényi-fennsíkon.
Kiss István acéllemezekből hegesztett Munkásmozgalmi emlékművén már erősen megindult az erózió – ez az anyag egyszerűen nem bírja a szabadtéri viszonyokat. Mostani állapotában már restaurálni sem lehet, újra kéne gyártani az eredeti tervek alapján. Bár ebben a formájában is hatásos, hiszen látszik, ahogy az idő folytatja a művész által elkezdett munkát.
A parkosok purhabtól a sziloplasztig mindenféle, filmesektől ellesett trükkel igyekeznek elérni, hogy legalább a darazsak ne tudjanak beköltözni az egyre terjeszkedő rozsdás lukak mögé.
Szerencsére még a park egyik szobra se életveszélyes, bár a gigantikus tanácsköztársasági emlékmű – ez is Kiss István munkája – talapzatát kikezdte már az idő.
Mivel ez a park legnagyobb műtárgya, ha egyszer felborul, valószínűleg ott is marad.
Osztapenko és Steinmetz kapitányok alakjai viszonylag jól vannak a végfalnál. A tervező szándékai szerint ez a lezárás jelzi, hogy a kommunizmus politikai, gazdasági és erkölcsi értelemben zsákutcának bizonyult. Onnan visszafordulva látjuk Sztálin csizmáit, melyek felső részét eltakarja a bejárati építmény, így innen nem dönthető el, hogy vajon felfelé folytatódik-e az alkotás. A demokrácia útja tehát vizuális eszközökkel teszi fel a félelmetes kérdést: – Tényleg eltűnt a zsarnok?
Visszafelé Buza Barna magyar–szovjet barátságot szimbolizáló emlékműve már igen erősen mutatja, hogy van, ami nem állja ki az idő próbáját. Akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy ezt az emlékművet szabadban elporladó kerámiából készítették el annak idején. A szobor Kőbányáról került ide, ikertestvére ma is áll Moszkvában.
A Memento Park további meglepetéseket is tartogat – amelyek azonban nem az eredeti alkotói koncepció részei, hanem időszaki „raktártárlatok”. Az egykori Sztálin-szobor talapzatát megidéző tribün alatt látható például egy igen ritka, Lenint gyermekként ábrázoló szobor, melynek származási helye az egykori balatonszemesi úttörőtábor, ahol csak szovjet gyerekek üdülhettek. Van itt olvasó Lenin és két Lenin között díszelgő Sztálin is.
Nem soroljuk fel az összes látnivalót, de arra felhívnánk a figyelmet, hogy a beszivárgó víztől nyirkos, cellafényekkel világított betonfolyosókon egy fantasztikus kiállítást is talál a látogató. Ott állították ki Anna Nyeizvesztnova orosz képzőművész munkáit, aki a szovjet írók első kongresszusán készült fotók részleteit használta alkotásaihoz. Az egykori eseményen ott volt Borisz Paszternak, a Doktor Zsivágó szerzője, Olga Bergholz költő, valamint Alekszandr Fagyejev, Az ifjú gárda című, egykori kötelező olvasmány szerzője. Hármójuk személye három utat jelöl. A Nobel-díjas Paszternakot Sztálin száműzte, Fagyejev öngyilkos lett Sztálin halála után, Bergholz pedig haláláig a szovjet rendszer szimbolikus alakja maradt. Elgondolkodtató, ahogy a tribün mélyén is találkozik egymással az enyészet és a művészet. Hatásosak a beázások, de talán a szigetelésen mégis lehetne valamit javítani.
Mivel újjáépítésre egyelőre nincs pénz, a szoborpark működtetői digitalizációval szeretnék megőrizni az utókor számára az enyésző alkotásokat. A 3D-s nyomtatásra alkalmas digitális scan egyelőre virtuálisan segíthet, de később akár anyagiasulhatnak is a szobrok. Ráadásul később bármilyen méretben újraalkothatják akármelyik szobrot. Ehhez persze pénzre lenne szükség, bár nagyságrendekkel kevesebbre, mint amennyi a szobrok restaurálásához kellene.
A park működése biztosított, mivel – a Covid-időszakot leszámítva – a belépőjegyekből és a különféle ajándéktárgyakból és egyéb ötleteik révén a költségeket ki tudják termelni immár harmincadik éve. Ez azt jelenti, hogy azóta is költségvetési támogatás nélkül működnek, bár szerény keretek között.
Jelenleg három főállású munkatársuk van. Beszélgetőtársunk, Holp Judit tizenöt éve dolgozik a parkban. Görögül, németül, angolul, franciául és olaszul bármikor útba igazítja a látogatókat, akik megnéznék Lenin és követői üzeneteit vasba, bronzba, márványba és egyéb, időtállónak gondolt anyagokba öntve. A munkatársak közül az ügyvezető igazgató áll a jegypénztárban, kalauzunk a turisztikai és társadalmi kapcsolatokért felel, de ő munkajogilag nem a cég alkalmazottja.
Ez nem pénzkérdés – hangsúlyozza Holp Judit. Bevételből nem kitermelhető az az összeg, amivel a felépítmények és a legrosszabb állapotban lévő szobrok állapota megnyugtatóan rendeződhetne. Ennek a két szobornak az esetében sokszor tízmillió forintra rúgna a helyreállítás.
Az lenne a közvetlen céljuk az Europa Nostra, az Európai Beruházási Bank által életre hívott programhoz való pályázattal is, ami a legveszélyeztetettebb műemlékekről szól, hogy beszéljenek a Memento Parkról. A megnyitás óta eltelt harminc év, sokan nem is hallottak róla, mások azt gondolják, hogy kit érdekelnek ma már ezek a komcsi kacatok. Meg egyáltalán, ha összedől, hát összedől.
„Nem azért kiabálunk, hogy valaki jöjjön ide egy zsák pénzzel, látjuk a realitásokat. A civil és politikai köztudatba szeretnénk visszajuttatni azt a tudást, hogy van egy szoborparkunk, amit nem fejeztünk be, nem rózsás a jelene és a jövője sem, pedig világszám. Ez egy adósság. A park nem szobortemető, hanem egy nagyon mélyen átgondolt művészeti alkotás, ami a demokráciáról és a diktatúráról szól, nagyon mély társadalmi üzenete van, melyet az idő is igazol” – mondja a jegyárusító ügyvezető.
A park másik munkatársa – jegyárusítás közben – arra a párhuzamra hívta fel figyelmünket, ami az 1956-os és az 1989-es forradalmak között figyelhető meg: mindkettőben volt egy teljes konszenzussal bíró pillanat. Ötvenhatban ez szinte percnyi pontossággal megállapítható, hiszen október 23-án este huszonegy óra harminchét perckor döntötték le talapzatáról Sztálin szobrát. A rendszerváltozásnál nincs ilyen pillanat, és gyakorlatilag egyetlen tárgyi bizonyítéka van a fordulatnak: a szoborpark. Ez bizonyítja, hogy történt egy nagy fordulat, és egy pillanatra igenis létezett a nagy közös akarat és egyetértés.
„Ez a hely több ezer ember számára segített a szülők bűnei vagy épp áldozattá válásának lelki feldolgozásában. – meséli Holp Judit. – Arra a tervező sem gondolhatott harminc éve, hogy egyszer majd idejön egy amerikai fiatalember, aki elmondja, hogy édesapja ötvenhatos menekült, magába temette a múltját, és a gyermekei előtt sem nyílt meg soha. Megrendítő volt látni, ahogy órákig álldogált a szobrok között, és gondolkodott, hogy mi lehet az édesapja fejében. Aztán megkérdezte, hogy holnap is visszajöhet-e.”
(Borítókép: Németh Kata / Index)