Lázár Pál a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Rajz- és Művészettörténeti Tanszékének docenseként generációknak mutatott utat és vezette be őket a képzőművészet szabad és tiszta világába. A győri születésű, de felnőtt életét hitvese szülőhelyén, Szegeden leélő festőművész 2007-ben távozott el közülünk 67 éves korában. Nem tartozott a mindenki által, országosan ismert alkotók közé, pedig megérdemelte volna; erre bizonyság munkássága, amelynek színe-javát láthatja a közönség március 30-ig az Aranytíz Kultúrház Átrium Galériájában, az V. ker. Arany János utca 10-ben.

A csütörtöki kiállításmegnyitón, amelyen Kőnig Frigyes Munkácsy-díjas képzőművész, rector emeritus mondott beszédet, fellépett Balogh Erika színművész, Szirtes Edina Erkel Ferenc-díjas hegedűművész és Horváth Apor Boldizsár zongoraművész.

A tárlat a rendező és megálmodó, Krebs András kreativitását és kitartó munkáját dicséri.

Tudás és ihlet

Lázár Pál művészete három lényegi sajátosság körül rendeződik el – írta a mesterről Nátyi Róbert művészettörténész. - Az első, és talán minden festő számára a legfontosabb, a mesterségbeli alapok ismerete. Ehhez a forráshoz, mint aranytartalékhoz, Lázár Pál mindvégig következetesen ragaszkodott. A festészet technikájában való jártasság a nagymesterek alkotásainak alapos ismeretével és szeretetével párosult. A kilencvenes években művészete lényegi átalakuláson ment keresztül, az addigi természetelvű piktúrát felváltotta egy modernebb igazodású, az absztrakthoz közelebb álló festészet.

Lázár Pál festészetének második fontos alapeleme a nagy, általában homogén színfoltokkal történő modellálás. Az első látásra kaleidoszkópszerűen megjelenő élénk színek, még mielőtt agyunk értelmes képet állítana össze belőlük, rögtön hatással vannak nézőjükre. Az élénk színek ellenére sincs disszonáns érzésünk. Olyan csöndes derű és harmónia hatja át a képeket, ami egyszerre nyugtatja meg és villanyozza fel a szemlélőt.

A harmadik fontos elem a viszonylatok kérdése. Lázár festményein a színfoltok éles, radikális találkozása, kontrasztjai határozzák meg az ábrázolt tárgyak, alakok viszonylatait, ami intenzívvé teszi a kifejezést. Az a domináns érzésünk marad, hogy a valóság fényben oldott lírai átiratait látjuk.

Tavak, tengerek, zuhatagok

Lázár Pál a Balatontól a provence-i lankákon, a Cote d’Azur strandjain és Velence lagúnáin át az argentínai Iguazu-vízesésig a világ megannyi egzotikus táját megfestette, ahogy azt az érdeklődő megtekintheti a hónap végéig nyitva tartó kiállításon.

A megnyitó után beszélgettünk Lázárné Berkecz Évával, a 2007-ben, 67 évesen elhunyt művész özvegyével.

Háttérbe szorult lélek lettem, amikor Pali meghalt, az én másik felem tűnt el a távozásával 

– mondta az özvegy. – Igazából a mai napig nem tudtam feldolgozni a halálát, bár az idő múlása mindenre bizonyos mértékig gyógyír. Ez már a harmadik kiállítás Pali halála óta, de az első Budapesten. Nekem nagyon fontos, hogy ne felejtsék el a férjemet! De nemcsak nekem, hanem a tanítványainak is, akiket oktatott Szegeden a Tanárképző Főiskolán.”

Lázár Pál, özvegye szavaival, rendkívüli ember volt, aki nagy hatással volt tanítványaira. De mindenek előtt a feleségére.

Palinak nagyon szép kék szeme volt, de ha azokat a kék szemeket rávillantotta valakire, például a két fiunk közül valamelyikre, akkor annak a szemvillanásnak súlya volt. Olyan volt ő nekem, mint egy hátizsák, amely tele van rengeteg hasznos, nélkülözhetetlen tárggyal.

Lázár Pált a szülei már nyolcévesen beíratták egy rajztanfolyamra, gimnáziumban minden képzőművészeti versenyt megnyert, például szobrásznak is kiváló volt, mégsem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára. Így aztán elment kőművesnek, majd két évvel később felvételt nyert Szegedre, a Tanárképzőre, méghozzá a matematika-, kémia-, rajzszakra. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével.

Hol máshol, mint egy pszichológia órán…

(Borítókép: Gáll András / Index)