Mindannyian segítségre szorulunk, de nem mindegy, ki tud rajtunk segíteni. Boldizsár Ildikó mesekutató-meseterapeuta a Magvető Kiadó gondozásában megjelent, Hogyan segítsek én terajtad? Segítő kapcsolatok a mesékben című új könyve apropóján beszél a menedzsertípusú Csizmás kandúrról, a táltos paripáról, akit először ki kell ásni a trágya mélyéről, arról, hogy mikor jelennek meg a tündér keresztanyák, és arról is, hogy mindezt saját magunkban kell megkeresnünk.
Boldizsár Ildikó többek között ezekről a kérdésekről beszélt:
Miért Seherezádé van az új könyv borítóján?
Ő volt a világ első meseterapeutája, a mesemondásával meggyógyított egy gyilkost, méghozzá a saját férjét. Mesemondó technikája, a témái vagy ahogy bánik a szavakkal, örök példa nekem.
Ezzel a könyvvel most már odaadta mindenét?
Ez volt a terv: odaadni mindent, ami még van. Nagyon utolsó elméleti könyvnek szántam, olyan könyvnek, amelyben megírom mindazt, amit még nem tettem meg. Nem azért, mert tartogattam volna, hanem mert eddig nem tudott megfelelő formát ölteni mindaz, amit még el akartam mondani a mesékről, a meseterápiáról.
Sikerült ez a terv?
„Sajnos” az történt, hogy az egyik csodálatos téma egyszerűen nem fért bele ebbe a könyvbe, pontosabban kiderült róla, hogy egy újabb könyvnyi anyagom gyűlt össze róla. Ez pedig a szakrális meseföldrajz, a helyszínek szimbolikája. Ez még mindig hátravan.
Az ön által kidolgozott metamorphoses-meseterápia szerint nagy jelentősége van a mesékben a helyszíneknek, és a legfontosabb kérdés nem is az, hogy kik vagyunk az adott mesében, hanem hogy a történetben hol látjuk magunkat.
Ez volt a metamorphoses-meseterápia első felismerése, ami megkülönbözteti a módszert más, mesékkel foglalkozó irányzatoktól. Kezdetektől így dolgozom, de még szeretném megírni azt is, hogy miért van ekkora jelentősége a mesei helyszíneknek.
Minden élethelyzetnek megvan a maga meséje, ami tartalmazza a problémát, a megoldást és a cselekvési forgatókönyvet is, ahogy odáig eljutunk. Ezért nem mindegy, hol tartunk, hol látjuk magunkat a mesében?
Igen, és ez azt is jelenti – ez volt a kutatásom témája –, hogy egyáltalán nem véletlen, milyen helyszínekre küldi a mese a mesehőst, sűrű erdőbe, a kút mélyére vagy egy palotába. Ráadásul a helyszínek sorrendje sem mindegy. Ha ezt az ember elkezdi megérteni, akkor egészen elképesztő világ nyílik meg számára.
Mintha visszafelé haladna a könyvek megírásában, a legfontosabbak kerültek a végére: a helyszínek és a segítők – az utóbbiakról szól a most megjelent könyv e .
Sokat töprengtem azon, hogy miért nem ezzel kezdtem, de az egyetlen és őszinte válaszom, hogy mert sokáig nem láttam ennyire tisztán a segítő alakja mögötti erőtereket. Sokáig nagyon megbéklyózta a gondolkodásomat az, ahogyan mások vélekednek a mesékről. Olyan területre tévedtem, ahol nagyon egyedül voltam a saját gondolataimmal, amelyek teljesen különböztek a fősodortól, ezért megpróbáltam a szakirodalomba kapaszkodni.
Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy el tudjak ettől szakadni. A mesékkel kapcsolatban szinte mindenki a hőssel foglalkozik, én is beálltam hát ebbe, és csak akkor tudtam továbblépni, amikor bebizonyosodott számomra, hogy nem a mesehős alakjában rejlik a meseterápia lényege. Ettől kezdve aztán sorra nyíltak meg az újabb és újabb kapuk, és úgy érzem, most a legtágasabb a tér.
A hét állandó meseszereplő között van a hős és a segítő is. Hogyan kapcsolódnak egymáshoz?
Ami hiányzik a hősből, azt tudja a segítő. Azt a tudást, képességet kell neki megszereznie. Ugyanez történik a terápiára érkezővel, belőle is hiányzik „valaki”, és az nem a bajban lévő hős, hanem a „hős plusz segítő” kombó. A megoldás érdekében tehát a segítővel kell összekapcsolnom, hiszen a hiányállapotban lévő hős már eleve benne van, ebben hasonlítanak egymásra. A könyvben hatvan segítőt mutatok be, ami azt jelenti, hogy nagyon sokféleképpen lehet reagálni terápiás helyzetben egy hiányállapotra.
Felsorolja és csoportosítja a segítőket és a velük való kapcsolati rendszert is. Emeljünk ki most, mondjuk, hármat: az állat segítőket, a tündér keresztanyát és a táltos paripát. Ha állatsegítőre van szükségem, mi hiányzik belőlem?
Többféle állatsegítő szerepel a mesékben. Vannak azok, akiket előbb meg kell etetni, meg kell menteni valamitől – vagy azért, mert ott vergődik partra vetve egy hal, nem kap levegőt, és vissza kell dobni, vagy ki kell húzni a tüskét a róka lábából, vagy kéri, hogy hagyjuk életben. Tehát olyan állatokról van szó, akik táplálásra vagy védelemre szorulnak. Ha terápiásan nézem, ez olyan énrészünk, amelyik táplálásra vagy védelemre szorul, hogy utána működésbe tudjon lépni.
Ezek az alapszükségletek.
Így van, ezek teljesen az alapszükségletek, és van, hogy ezekre nem figyelünk oda. Ha a hős megeteti vagy megmenti őket, és tényleg figyel rájuk, akkor ők lesznek a segítői. Mit tudnak ők adni? Mindig az adott állat által képviselt tudást. Egyik sem univerzális segítő, a hal csak a vízben, a madár csak a levegőben, a hangya a föld alatt működik, tehát csak részképességeket mutatnak, de azokban nagyon jók.
Ha erőt kell mutatnunk, lehet medve a segítőnk, ha furfangra van szükségünk, lehet a róka vagy az okos kisnyúl?
A rókának tanácsadó szerepe is a van, Csizmás kandúrral ők ketten a menedzsertípusú segítők, akik végig segítik a hőst. De vannak mitikus állatsegítők is, és egészen a történeti gyökerekig – például a törzsi szertartásokig, amikor védőállatot választottak maguknak a fiatalok – visszavezethető az, hogy az ember és az állat kapcsolata milyen erős alapokon nyugszik.
A mesékben egyébként minden olyan motívumnak, amely terápiásan is jól működik, rendkívül erős történeti gyökere van, tehát ezek a mesemotívumok nem a fantázia termékei. Ez talán a legfontosabb a könyvben, hogy szisztematikusan kimutatom: nem a képzelet szülötte az, hogy jön a medve vagy az oroszlán, és segít, hanem régi kapcsolatrendszerre nyúlik vissza, amire ma is emlékszünk. Belénk van kódolva. Az állatasszisztált terápiák vagy a házi kedvencek tartása is ezekre az ősi gyökerekre vezethető vissza.
A tündér keresztanya esetében nem várt helyről, nem várt időben érkezik segítség nagyon reménytelennek tűnő helyzetben. Ő már komplexebb segítő?
Itt is mágikus a kapcsolat, mint az állatsegítőknél, csak itt olyan nőről van szó, akit ugyan nem nevez a mese istennőnek, mégis isteni minőségű. Van benne valami archetipikus, valami olyasmi, ami miatt rá lehet bízni magunkat. A tündér keresztanya azokban a terápiás helyzetekben tesz jó szolgálatot, amikor az hiányzik belőlünk, hogy rá merjünk „bízódni” egy nálunk hatalmasabb erőre, amikor azt szoktuk mondani, hogy itt már csak a csoda segít. Amikor valaki nem tud kapcsolódni ahhoz, hogy az élet eredendően fontos, szép, és a világ tele van láthatatlan segítő erőkkel, akkor biztos, hogy hiányzik belőle az életbe vetett bizalom, ezt kell megerősíteni.
A tündér keresztanya ott él bennünk, ő az, aki észreveszi a szükségleteinket. Már az is nagyon fontos, hogy észreveszi, de ami a legfontosabb – és ez nagyon ritka a segítő és a hős között –, hogy szeretetkapcsolat alakul ki közöttük. Úgy is mondhatnám, hogy a saját magam átölelése, a saját magam szemében való fontossá válás: ez a tündér keresztanya.
Itt azért elég erős az anyai minőség is.
Igen, mert a mesékben a tündér keresztanyára váró nők mind anya nélkül vannak, tehát a személyében valamiféle anyapótlék is érkezik. Az anyahiányos mesehősnőket vagy a saját édesanyjuk segíti a síron túlról, vagy a tündér keresztanya, vagy maguk kénytelenek boldogulni totál egyedül.
A fiúknál pedig az óriás veszi át az óvó-védő apa szerepét, a Vas Jankó című mesében például, ahol az óriás végig ott marad a királyfi mellett, és mindig lehet hozzá fordulni. Az óvó-védő segítők nem mester- vagy lelki gondozó, lelki vezető típusú segítők, ezek mind-mind máshogy működnek a mesékben. A tündér keresztanyában és a segítő óriásban az életbe vetett bizalom manifesztálódik. Rá tudom-e magam bízni ezekre a természetfölötti erőkre úgy, hogy teljes egészében megnyitom magam előttük, és vállalom azt is, hogy esetleg mégsem érkezik meg a segítség?
A harmadik, amit most megvizsgálunk, a táltos paripa – állat, mégsem állatsegítő?
A táltos paripa a mesék univerzális segítője: rá akkor van szükség, amikor nagy tetteket kell végrehajtani. Egy-egy segítő általában behatárolt szerepkörrel rendelkezik, tehát a tündér keresztanya sem tud mindent megoldani. Ő például nem megy sárkányölő hősökhöz, nem segít párkapcsolati válságokban vagy egy másik nemű megváltásában. A táltos paripa sem segít mindenben, de mindenhova el tudja vinni a hőst, ahova el kell mennie.
A táltos valójában nem állat, hanem a belső erőközpontunk. Ha belső szereplővé kell tenni a táltos paripát – hiszen minden szereplő bennünk van –, akkor ő egy olyan, mindenkiben meglévő erő, ami – milyen érdekes – szintén gondozásra vár. Etetésre, észrevevésre. Általában csak akkor akarunk hozzá fordulni, amikor nagyon nagy a baj.
És akkor, ahogy a mese is mondja, egy trágyadombon szenvedő girhes csikót találunk, aki fáradt, nyúzott, kiéhezett, tíz éve nem figyeltek rá oda, haldoklik, és szó szerint nyakig merült a trágyában.
Nagyon szép szimbólum, amikor a hősnek ki kell ásnia ezt a táltost. Mennyi énrészünk van, ami éhezik, ami nem kapja meg azt, ami neki szükséges, ami szenved bennünk, haldoklik! Ezeket fel kell táplálni, kapcsolatba kell velük lépni, és akkor a táltos is azt mondja: készen állunk. Ez mindenkiben ott van, csak nem könnyű hozzáférni. Nagyon meg kell dolgozni, hogy az ember a saját útra és feladatra kész táltos paripája hátára fel tudjon ülni. Önmagát is fel kell készítenie, a táltost is, de a belső erőközponttal való összekapcsolódás mindenképpen előfeltétele annak, hogy nagy tettek szülessenek.
Ki lehet ezeket a gondolatokat tágítani társadalmi szintre? A Covid alatt például írt egy mesét arról, hogy abban a helyzetben hogyan találhatjuk meg az erőforrásokat.
Ebben most egy kicsit pesszimista vagyok, mert azt látom, hogy beszélni szeretünk arról, hogy mit kellene csinálnunk, de a konkrét cselekvés nagyon ritka. A mesékben az a jó, hogy ott pont fordítva van mindez: a hősök egyáltalán nem beszélnek sokat, hanem cselekszenek. A népmesék egyébként nem foglalkoznak társadalmi problémákkal, de mindig segítik az egyént abban, hogy a közösség számára is fontos dolgokat hajtson végre.
A könyvben szó van a rendről is. A mesék a káosz felől haladnak a rend, a rendeződés felé, és minden mesének az a feladata, hogy a rendbe elérkezzünk, vagyis hogy a hét szereplő egyensúlyba kerüljön.
Ezért nagyon fontosak a rend forgatókönyvei. Egyébként ugyanannyi népmese marad rendetlenül, mint amennyiben rend lesz, de ennek is funkciója van. Amikor a mese nem visz el a rendig, akkor csak tükröt szeretne tartani a saját rendetlenségünknek, hogy lehessen dönteni: maradunk-e ebben a groteszk, irracionális, abszurd létezésben, vagy fölismerjük, hogy ez nem olyan jó. És akkor előveszünk egy olyan történetet, amely megmutatja a káoszból kivezető út lépéseit.
Ez az első olyan könyv, amelyben nincsenek mesék, amelyben nem elemzi vagy nem a meséken keresztül mutatja be jelen esetben a segítőket. Ha valaki szeretne rátalálni a saját meséjére, meg tudja keresni egyedül ?
Ha nagyon sok mesét elolvas, akkor biztosan.
A kötet megjelenésével egy időben ünnepli a hatvanadik születésnapját, a könyvben hatvan segítő van – és ez a hatvanadik kötete?
Azt hiszem, csak az ötvenkilencedik. Istenkísértés lett volna, ha pont a hatvanadik. Egyébként nem gondoltam írás közben erre a mágikus számra – szerencsés egybeesés az egész.
Azt írja, hogy mostani életszakaszában az égig érő fa a segítője. Miért?
Az égig erő fa mint erőforrás nagyon mélyen érint. Ő kell ahhoz, hogy el tudjak indulni, mert valóban dimenzióváltás előtt állok. Abba az életkorba értem, amikor szembe kell néznem azzal, mivel akarom eltölteni életem utolsó szakaszát. Horizontálisan már nem tudok hova menni, ezt már ismerem, az élet vízszintes síkjait fenékig ürítettem, nincs bennem hiányérzet.
Az az elhatározás érik bennem, hogy a vízszintes haladást minden területen szeretném abbahagyni, és inkább a függőleges dimenzió felé fordulni, valahogy egyszerre haladni lefelé és fölfelé. Az égig érő fa az egyetlen olyan segítő, aki irányt tud mutatni ebben. A könyv írása közben lemerészkedtem föld alá nyúló gyökerei közé úgy, ahogy eddig még sosem, fölpillantottam a hatalmas lombkoronára, és úgy döntöttem, elindulok rajta.
Ki is írta a Facebookra, hogy sabbaticalra, pihenőévre megy, és nem tart egy darabig például nyilvános előadásokat. Ez mit jelent?
Azt, hogy most egy évet szeretnék azzal eltölteni, hogy lezárjam, ami eddig volt, és kitaláljam, hogyan tovább. Tíz évvel ezelőtt hat hétig ültem az óceán partján, mert akkor egy életválság miatt mindent újra kellett kezdenem. És amit akkor kitaláltam, annak most értem a végére. Akkreditált képzéseket dolgoztam ki és vittem végig, mesecsoportokat álmodtam meg, egyesületet alapítottam, könyveket írtam, megjelent a MESE című folyóirat, megnyitotta kapuit a virtuális Meseegyetem, Egerben pedig konkrét egyetemi katedrát is kapott a mese. Rengeteg csodálatos tanítványom van.
Ennek a folyamatnak minden pillanatára szeretettel és hálával gondolok. Némi pihenés után szeretnék elindítani egy hasonló építkezést, de úgy, hogy az elmúlt évek tapasztalatait is beépítsem. És úgy, hogy ne vízszintes legyen az irány, hanem függőleges.
A meséktől biztosan nem tud elszakadni.
Szeretnék visszatérni ahhoz, amit a legeslegelején évekig csináltam: ne okosságokat mondjak a meséről, hanem meg tudjam benne meríteni az embereket, mint egy rituális fürdőben. Ne kelljen gondolkodniuk, szimbólumot elemezniük, megérteniük egy történetet – pontosabban ne csak megértsék, hanem meg is éljék a mesékbe kódolt üzeneteket.
Ma már másképp csinálnám ezeket, mint az első mesecsoportjaim alkalmával. Ma már elég pontosan tudom, mi az, amit csak a népmese tud, és keresem, hogyan lehetne ezt életre szóló, katartikus élményként átadni. Hiteles jelenlétben szeretném mindezt megmutatni, olyan helyzeteket teremtve, amelyben feltárul az élet szépsége. Készen állok rá, hogy életkorok szerint is segítsek ennek megélésben, de nem úgy, mint negyven évvel ezelőtt, mert azóta minden megváltozott.
(Borítókép: Boldizsár Ildikó. Fotó: Papajcsik Péter / Index)