Van itt minden, háború, globalizáció, klímaválság, túlzásba vitt digitalizáció és virtuális valóság, Lenin-mauzóleum, széteső család, totalitárius uralom, világbéke. Kirill Fokin jövőbe helyezett történettel mesél a máról, Rex című darabját a Nemzeti Színházban az édesapja, Valerij Fokin állította színpadra. Mindarról, amiről az előadás szól, persze elgondolkodhatunk, kérdés, hogy jutunk-e valamire.
Úgy kezdődik az előadás, hogy a színpad közepén van egy átlátszó ketrec, benne kék fürdőköpenyben LeeWei Kaplan, az ENSZ egykori főtitkára, akit Horváth Lajos Ottó alakít. És így is folytatódik, a ketrec és fürdőköpenyes foglya állandó elem, körülötte zajlanak az események, már ha egy kiberszolga surrogását, a vetített visszaemlékezéseket és a színészhallgatók futkározást eseménynek lehet tekinteni. Kivétel ezalól az utolsó jelenet, amikor
bejön Szűcs Nelli, és disztópikus Marilyn Monroe-ként köszönti a már öltönyös, fotelben trónoló főtitkárt.
A Rex ugyanis inkább szöveg, elmélkedés a világ folyásáról, és közben szóba kerül minden, amit ma aktuális problémának lehet mondani, mindezt a jövőbe helyezett kerettörténetben. Még be sem érünk a nézőtérre, amikor hangosbemondón közlik, hogy viselkedjünk tiszteletteljesen, ne zavarjuk meg LeeWei Kaplan nyugalmát. A nézőket két részletben engedik be, mintha tényleg egy mauzóleum bejáratánál állnánk sorba.
Amikor kihunynak a fények, csak a kéken megvilágított ketrecet látjuk, majd begurul az android asszisztens, és – Csák György hangján – evésre próbálja bírni az ENSZ volt főtitkárát (a főtitkári megszólítás még mindig jár neki) egy jó proteinkészítménnyel, merthogy nem evett több napja. Ekkor kezd kibomlani LeeWei Kaplan története, aki, mint elsorolja, hajdan a világ ura volt, szavára tömegek mozdultak meg, tavakat szárított ki, és sivatagokat tett virágzóvá, most pedig nem tud kirúgni egy számára terhes robotot, mert nem az ő hatásköre.
Először azt gondolhatnánk, hogy ennek a bizonyos LeeWei Kaplannak (a neve érdekesen félig-meddig kínai hangzású), aki elmúlt 129 éves, valami nagy bűne van, vagy nagy kudarc nyomasztja, de nem, kiderül, hogy amit eltervezett, az sikerült: egyesítette a világot, tömegek éljenzik Kínától Caracasig, és a pont azért kell életben tartani, mert sikeres. Nincs több fegyverkezési verseny, minden arc egyfelé néz, minden láb egy ütemre dobog.
Aztán persze az is kiderül, hogy ezért nagy árat fizetett, a családja szétesett, elpusztult, és a világbékét is csak véres konfliktusok árán lehetett elérni. A darab kulcsjelenete, amikor Kaplan – felvételről beidézve – egy bizonyos Lazar Chomskyval, az USA elnöki tanácsadójával (Farkas Dénes) vitatkozik. Az előbbi szerint az hozza el a Kánaánt, ha a világ összes országa egyesül, és nem fegyverkezésre költik azt a rengeteg pénzt, hanem orvosságokra, az utóbbi viszont rámutat, hogy az Európai Unió is egy háborút követően jött létre, tehát ezt a szövetséget is csak háborúk árán lehetne létrehozni.
Ráadásul ugyanúgy velejéig romlott vezetők kerülnének egy világhatalom élére is, mint akik jelenleg az egyes országokat vezetik.
Amikor mégis elindul az egyesítés, látjuk, milyen véres összecsapások árán lehet csak megtörni azokat, akik nem állnak be önként a sorba, hogyan próbál minden állam helyezkedni, jó pozíciókat kialkudni. Kaplan is elveszíti a családját, és mint látjuk, magányos börtönben tengeti végtelenített életét, és maga sem tudja, megérte-e.
A fiatal kortárs orosz szerző sci-fije nem véletlenül kering a történelem, a politológia és a politikai filozófia körül: maga is történelem szakon végzett, és politikatudományból doktorált, és mindezt inspirációnak tartja az írásaihoz. A darab 2021-ben jelent meg, tehát még az orosz–ukrán háború előtt, de szerzője szerint mindez akkor már évek óta benne volt a levegőben. De talán nem is kell világméretű problémákban gondolkodnunk, elég, ha ránézünk a saját életünkre: megéri-e egy nagy álomért feláldozni mondjuk a családi békét.
A darab egyáltalán nem optimista kicsengésű, nem teszi le a voksát amellett, hogy a globális egység üdvözítő volna, ha egyáltalán meg lehetne valósítani. Kaplan börtönében nem esik az eső, és nem hull a hó – de a valóságban sem. Nincsenek évszakok, legfeljebb képernyőkön látni a természet változatosságát. A vágyott világszövetség ugyan létrejön, de annak kontyos elnök asszonya – Söptei Andrea érzékletes alakításában – semmiben sem különbözik bármelyik diktatúra egyennadrágkosztümjébe öltözött vezetőjétől, és ahogy vonul, ahogy integet és mozgatja a környezetét, félelmetesebbnek tűnik, mint egy harcoló katona. Arról nem beszélve, hogy tömlöcben tartja és mutogatja a volt főtitkárt,
aki még arról sem dönthet, mikor esik át szervátültetésen.
Mindeközben a színészhallgatók által alakított tömeg uniformisban vonul, menetel, táncol, lufit és zászlót lenget, készségesen vállára emeli a főtitkárt, ha az a feladat. Világ proletárjai, egyesüljetek! – juthat eszünkbe a föld ezen fertályán, de az is, hogy ezt már láttuk. Gondolkodhatunk rajta, de sokra nem megyünk, hacsak azt nem vonjuk le következtetésként, hogy minden ismétlődik, ennél jobb már nem lesz sose, sőt, minden még rosszabb irányba halad.
(Borítókép: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház)