A Magyar Állami Népi Együttes vezetője szerint a hagyomány olyan örök tudás, amin minden generáció rajta hagyja a kézjegyét. Mihályi Gábort a Kossuth-díjról kérdeztük.
Bizonyos díjak és elismerések megtalálták már Mihályi Gábort, miután hosszú évek, évtizedek óta létezik ebben a művészetben. Ennek ellenére – vagy ettől függetlenül – még soha nem ébredt úgy, hogy aznap kapni fog-e valamilyen díjat. Egyszerűen csak tette a dolgát.
Még ismerkedem a gondolattal, hogy Kossuth-díjas lettem. De nem a tárgyra gondolok, hanem arra, ami az életemben történt. Arra a kis csávóra, aki egyszer csak elindult a népi kultúra vonzásában
– fogalmazott a Magyar Állami Népi Együttes vezetője.
Megjegyezte, furcsállotta, hogy a díjátadókon mindenki köszönetet mond a családjának, ezek kissé közhelyszerűek. De neki is csak ezek a „közhelyek” jutnak eszébe. „Köszönetet kell mondanom a családomnak, a mestereimnek, a barátaimnak és legfőképpen a mindenkori társulatomnak, mert nélkülük ez az elismerés nem lett volna. Tehát ez nem csak az én díjam. Ez mindenkié, aki bármikor is mellettem volt.”
A díjátadóra az unokáival és a feleségével ment el. Remélte, hogy az esemény spiritualitása számukra is legalább akkora élmény lesz, mint neki. Negyven éve Budapesten dolgozik, de a mai napig Jászberényben él. A díjátadó után a családdal együtt fog ünnepelni. Elárulta, hogy március 18-án is összeül a família, mert akkor lesz a felesége születésnapja, amit már régóta szervez.
Kicsit viccesen mondtam a feleségemnek, hogy vélhetően egy kis árnyék fog vetődni a születésnapodra, mert az ottani vendégek valószínűleg engemet is meg fognak köszönteni. De azt mondta, hogy elnézi
– mondta Mihályi Gábor.
Mihályi Gábor Jászberényben nőtt fel egy olyan családban, amelyben a hagyományos kultúrának, népzenének, néptáncnak semmiféle előzményei nem voltak. Nem tanult népdalokat, nem járt néptáncra, és a mozgás sem érdekelte különösebben. Egyszer viszont, a múlt század hetvenes éveiben, amikor a családjával egy majálison voltak a város melletti kiserdőben, a tömegben sétálva „furcsa” zenére lett figyelmes, ami odavonzotta. Akkor meglátta a későbbi együttesét, a Jászsági Népi Együttest, amelynek az volt az első fellépése. A koncert mágikus hatással volt rá.
Néhány hónappal később, szeptembertől már a jászberényi Lehel Vezér Gimnázium tanulója lett. Az egyik órán megjelent a későbbi első mestere, aki a Jászsági Népi Együttes utánpótláscsoportját szervezte. Megkérdezte a fiatalokat, hogy ki az, aki akar ezzel foglalkozni, és ő azonnal magasba emelte a kezét.
Azóta sem bántam meg, mert valami olyan világra leltem, ami ha nem történt volna meg, most biztosan kevesebb lennék
– hangsúlyozta.
Tímár Sándorra, az Állami Népi Együttes korábbi vezetőjére is mestereként tekint, aki olyan hatással volt rá, amitől „nem tudott szabadulni.” Amikor Tímár a Magyar Állami Népi Együttes vezetője lett, új tárulatot szervezett, amelyhez tehetséges vidéki fiatalokat keresett. Őt is megszólította, hogy csatlakozna-e a társulathoz, amire rögtön igent mondott. Miközben a professzionális pályáról ekkor még – valószínűleg – fogalma sem volt.
Mihályi a mester–tanítvány viszonyról azt gondolja, hogy a kezdetekben egy mélységes tiszteleten alapul, amit elsősorban a tanítvány mutat a mestere felé. De erre a mesternek reagálnia kell, amennyiben valóban mesterként kíván működni. Ha igen, akkor a tanítványát tudatosan kell terelnie, irányítania. Majd ahogy telik az idő, ez a viszony megváltozik, és tudomásul kell venni, hogy a fiatal kolléga, ha nem is túl akarja szárnyalni a mesterét, de a saját útját akarja járni. A jó mester elfogadja ezt.
„Azon mesterek közé tartozom, aki rendkívüli örömmel éli meg ezt a pontot. Aki örül a tanítványai sikereinek. Amióta a Magyar Állami Népi Együttesben vagyok, azt gondolom, és annak alapján is éltem a szakmai és művészi életemet, hogy magam köré gyűjtsem a tehetséges fiatalokat, akik érdemesek arra, hogy az Állami Népi Együttesben dolgozhassanak. Az elmúlt évtizedek során nem is csalódtam senkiben, mert mindenki hozta azt, amit elvártam tőle. Így természetesen büszke vagyok rájuk, az ő sikerük a társulatom sikere, az pedig némiképp az enyém is” – magyarázta.
A hagyomány mindig is folyamatosan változott, ami Mihályi Gábor szerint egy olyan örök tudás, amelyet minden generáció a saját kézjegyére formált.
A hagyománytól nem idegen, hogy a személy azt önmagára szabja, és benne akár önmagára is találjon,
mint ez Mihályi Gáborral is történt. Ez a múltból eredeztethető folyamatos változás, az új utak keresése az, ami zsinórmértékként irányítja őt az alkotás folyamataiban, létrehozva ezáltal egy sajátos néptáncszínházat, amely – hite szerint – utat talál a jelen közönségéhez.
(Borítókép: Jelenet a Magyar Állami Népi Együttes Ezerarcú Délvidék című táncelőadásának próbáján a Műpában 2019. május 9-én. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)