A házasságról írtak már könyvet, meg a depresszióról is – nem keveset. Na de a házasságot tönkretevő depresszióról hány írás született? Lényegesen kevesebb. Meg Mason Öröm és bánat című, a KULT Könyvek kiadásában nemrég megjelent regénye egy középkorú nő kálváriáját követi végig, miközben görbe tükröt tart minden, az önpusztításra és megalkuvásra hajlamos nő elé.
Szó sincs arról, hogy a könyv kizárólag nőknek íródott volna, hiszen a férfiak számára is minden bizonnyal akad benne tanulságos jelenet, ugyanakkor Gillian Anderson szerint ezt a regényt minden nőnek olvasnia kell. Specifikus történet bontakozik ki a lapokon, de a szerző örök érvényű igazságokkal is teletűzdelte a regényt.
Egy kapcsolat nem épülhet hazugságokra. Pontosabban épülhet, csak akkor előbb-utóbb leomlik, ahogy ebben a könyvben is. A főszereplő Martha és Patrick kapcsolatáról már olvasni is unalmas, a köztük szövődött szerelmi szál erőltetett és lapos, hát még átélni milyen lehet…
A kapcsolatról már a könyv elején megtudjuk, hogy véget ér, így pedig teljesen más a duóról olvasni, mint ha a regény végén derülne ki, hogy Patrick ott hagyja a mentális problémákkal küzdő feleségét. Vannak benne aranyos jelenetek meg romantikusnak tűnő próbálkozások, amelyek láttán az olvasó olvad, de ez a kissé egyoldalú, sokkal inkább érzelemmentes szerelem mintapéldája annak, amikor az ember megelégszik valakivel, és belekényelmesedik valamibe pusztán azért, mert a másik fél elérhető volt, évekig a szeretetéhes, érzelmileg mégis elérhetetlen főhősre várt, aki pedig a korábbi csalódásaiból mit sem tanulva teljesen összekeveri a szerelmet a figyelemmel, és meggyőződése, hogy együtt lenni egy gyerekes, évekkel fiatalabb pasival még mindig jobb, mint egyedül lenni.
A kapcsolatban tanúsított viselkedésével azonban önmagát cáfolja a nő, szépen lassan pedig azt is megtudjuk, hogy az idillinek álcázott, még a barátok által is mintaértékűnek vélt házasság igazából üres, feszültségekkel teli, és kizárólag a megszokáson alapul.
Martha látványosan szenved, de csak a könyv végén derül ki, hogy nem véletlenül: mentális baja van – igaz, a problémát sosem nevesíti a szerző, vagyis nem mondja ki, hogy bipoláris depressziótól vagy éppen borderline személyiségzavartól szenved a főhős. Azzal, hogy nem nevezi nevén a probléma gyökerét, nem kelt rossz érzést az olvasóban, és nem démonizálja a betegséget. Azt viszont megtudjuk, hogy Martha betegsége örökletes.
A szülői hibák és hiányosságok akarva-akaratlanul lecsapódnak a gyerekben, akiből aztán érzelmi roncs felnőtt válik, ha tetszik, ha nem. A probléma ott kezdődik, hogy a szülő saját maga sem vállalja fel a problémáit, elhallgatja esetleges mentális betegségét – amely géneket az utód is magában hordoz, akinek később azzal megy el az élete, hogy önmagát teszi tönkre, ahelyett, hogy felismerné a mintázatot. A mintázatot, amellyel képes mindenkit elzavarni maga mellől, még azt is, aki amúgy átadta neki a szindrómát – jelen esetben az édesanyát. Vagyis az (örökletes) mentális betegség az egyén összes emberi kapcsolatára rányomja a bélyeget, legyen az családi, baráti vagy szerelmi.
A könyv szerint legjobban a szerelmi kapcsolatok sínylik meg a traumatikus gyerekkort és a kezeletlen mentális betegségeket. Az is fáj, ha az embernek megszakad a kapcsolata a szüleivel, de ha a társát veszíti el, az valahogy jobban megviseli az érzelmileg labilis egyént. A pár egészséges(ebb) tagja nem tud mit kezdeni a szenvedővel, és idővel ő is elszenvedővé válik. Van az a szint, amikor a megmentő, felkaroló szindróma már nem működik, amikor az embert már nem lehet megmenteni vagy megvédeni, hiszen igazából önmaga elől menekül, önmagát szabotálja, önmagát pusztítja, önmaga legnagyobb ellensége.
Amikor a szenvedő önreflexió helyett egy felszínes, unalmas, már-már érdekkapcsolatban igyekszik megtalálni a boldogságot, csakhogy ezzel mindenkit átver. Amikor az illető – amint véget ér az előző kapcsolata – máris a következőbe ugrik, néhány napos ismeretség után megházasodik, mert fél egyedül lenni, miközben a vak is látja, sőt külső visszajelzést is kap arról, hogy ő tulajdonképpen nem is szerelmes, csak „egy picit el van veszve”. Amikor mindenkit becsap, folyamatosan igyekszik másoknak megfelelni, meg azt mutatni, hogy minden rendben, miközben semmi sincs (legfőképp az önértékelése).
Amikor az illető – a szüleihez hasonlóan – narcisztikus vonásokat mutat, senkire nem figyel, csak önmagára, hiszen az embernek mindig a saját sebe a legmélyebb, aztán persze ezzel másokat is megbánt és ellök, mert észre sem veszi, hogy tele van tüskével, hogy olyan, mint egy kaktusz, aki ölelésre vágyik, csak éppen mindenkit megsebez, aki túl közel kerül hozzá. És bár önmagára figyel, egy görbe tükrön keresztül látja a történéseket, vagyis egy téveszme él benne saját magáról, az emberekhez való hozzáállásáról és mások viselkedéséről, tetteiről, személyiségéről. Egyszóval az életről: hamis valóságban él, mert az igazság – önmaga – elviselése és elfogadása túl fájdalmas lenne.
Az igazság pedig nem más, mint hogy az illető igazából teljesen középszerű, egyáltalán nem érdekes ember, és pont az teszi még Unalmasabbá, hogy többnek hiszi magát, mint ami.
Mivel azonban elmondhatja, hogy van egy párja, hogy valaki így is elviseli és mellette van, azt hiszi, hogy vele igazából minden rendben, nem kell változnia, mindenki más a hülye, nem ő. Aztán amikor szembesítik vele, hogy talán benne van a baj, akkor nem tud mit kezdeni a helyzettel: teljesen összeomlik a kínkeservesen felépített személyisége és világképe.
A történet ugrál a múlt és a jelen között, néha semmiről sem szól, csak csapong ide-oda, de biztos erre utal a megjegyzés, miszerint Sally Rooney rajongói szeretni fogják ezt a regényt. (Sally Rooney ugyanis mestere a csapongásnak, a semmiről nem szólásnak, a középszerűségnek, a hétköznapiságnak, de erről majd máskor...)
Meg Mason néhol irreálisan rövid, féloldalas fejezetekben taglalja a pár egymásra találásának történetét, Martha gyermekkorát, családi problémáit, karrierjét, útkeresését az életben, egyszóval az eddigi több mint negyven évét, míg más részeket feleslegesen hosszúra nyújt. Az írónő remekül átadja a kínos pillanatokat, az olvasóból szabályosan előtör a szekunder szégyenérzet, főleg Martha szerencsétlen szerelmi élete láttán.
Annak ellenére, hogy a regény elég lassan indul be, a szálak pedig nehezen érnek össze, a könyv második felében már egymást követik az események, és folyamatossá válik a történetvezetés. Amint értelmet nyernek a félbeszakított epizódok, élvezetessé válik az olvasás. Amikor azonban már élvezni kezdjük az olvasást, beüt a botrány, szétesik az illúzió, és valódi érzelmi hullámvasút kerekedik a regényből. A lezárás kicsit rövidre vágott, a megoldás kvázi elmarad, de lehet, épp ez a lényeg: hogy most jön a neheze...
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)