Egy karcos hegedű könyörgése. Annyit kért csak, hogy hagyják békén. A sokadik nekifutásra kívánsága teljesült, helyét egy szaxofon vette át, nem sok sikerrel. A furcsa zajok belepték Manhattan északi részét, a „fekete Mekka” néven emlegetett Harlem dúskált a próbálkozásokban, többek között egy fiatal fiú zenei próbálkozásaiban is. Édesanyja tűrte egy darabig, majd toppantott, a szaxofonnak mennie kellett. Hogy lelkes gyermeke mégse veszítse el kedvét, egy fokkal tűrhetőbb hangszer vette át a helyét: a szájharmonika.

Onnantól, hogy megvette nekem, megállás nélkül játszottam rajta, egészen addig, míg hirtelen el nem tűnt. Azt kérdeztem: »anyu, nem láttad valahol a harmonikámat?« Ő erre: »milyen harmonikát? Nem volt itt semmilyen harmonika«

– mesélte Sugar Blue, születési nevén James Joshua „Jimmie” Whiting, a világ egyik legprofibb bluesharmonikása. 

A titkos harmonika és a túlélő lemez

Minden kezdet nehéz. Az egyik nehéz kezdetet egy agilis kis srác élte meg, aki elől a saját édesanyja is eldugta a harmonikát, és aki most a közelgő Veszprém Blues Fesztivál fő fellépője. Mikor megvette magának első hangszerét, ébredéstől szunnyadásig azt fújta. Ha mégsem, eldugta, nehogy megint „eltűnjön”. 

Nem tudom, hogy a harmonika választott engem, vagy én őt.

New York városában, a harlemi lakónegyedben virágzott az afroamerikai zenészek időtlen kultusza, így alakult, hogy a kis James Whiting Ray Charlest és Stevie Wondert figyelve szeretett bele a színpadba, számára nem volt kérdés, hogy zenészként élné mindennapjait. Volt ő meg a hangszere, a füst, a színpad és a blues, utóbbira úgy hivatkozik, mint a könnyűzene egyik ősforrására. A blues nélkül ma nincs rock ’n’ roll, nincs funky, nincs R’n’B. Lüktetés és gondolat szövi be, születése óta ugyanaz a magja, mégis folyton formálódik a zenészek keze között.

A blues az élet törvényeiről szól, a blues az emberi szív és lélek története. A blues van, hogy megsebez, máskor meggyógyít. A blues a nő, akit szeretsz, és a nő, akit elvesztettél, a blues az, ahogy érzel

– ezekkel a szavakkal foglalta össze kérdésünkre Sugar Blue azt a műfajt, amely mozgásban tartja őt több mint hatvan éve. Művészneve sem hazudtolja meg a híres muzsikust, még fiatal korában választotta magának egy egyszerű véletlen kapcsán. Ahogy a régi időkben szokás volt, rengeteg blueszenész kapott vagy keresett magának hangzatos becenevet, az ifjú James Whitingnak is kellett egy testhezálló.

Sokáig nem talált semmi frappánsat, majd végül egy „kisitáliai” utcazenélés lett a fordulópont. Az idő jó volt, egész nagy tömeg gyűlt össze, ők pedig aksis erősítőkkel űzték az ipart, mire nyílt egy ablak, és egy fiatal olasz hölgy kezdett éktelenül kiabálni velük – természetesen olaszul. Semmit sem értettek belőle, nem is nagyon törődtek a közjátékkal. Visszaintegettek, mosolyogtak, és folytatták tovább – biztos valami olasz dolog.

Nem sokkal később újból nyílt az ablak, és egy doboz repült ki rajta, mely közvetlenül Whiting mellett landolt. Belenéztek, a doboz tele volt lemezekkel, amik a becsapódástól ripityára törtek. A tetején mégis maradt egy, amely túlélte a manővert. Egy Sidney Bechet-lemez, rajta a „The Sugar Blues” felirattal. Mivel a híres előadó nevének és a „Sugar Blues” szópárnak is S. B. volt a monogramja, úgy döntött a fiatal fiú, hogy a keresés véget ért, megtalálta a saját előadói nevét. 

Motoros lányok és túl sok sör

Ahogy telt az idő, az ifjú blueszenész egyre nagyobb nevek mellett és egyre nagyobb színpadokon bizonyíthatott. Az egykori utcazenész egyszeriben ott találta magát olyan legendák társaságában, mint Brownie McGhee és Johnny Shines, később pedig Willie Dixon, Louisiana Red és a The Rolling Stones.

Történt egyszer, hogy Louisiana Reddel szelték az utakat még a hetvenes években, járták a városokat, klubokat, és az egyik fellépés a szokásosnál „nagyobb hatást” váltott ki a közönségből. Red esetében megesett párszor, hogy kendőzetlenül fogalmazott, de ezúttal az erős szöveg a rossz közönséget találta meg. New Yorkban játszottak egy klubban, ahová éppen betévedt egy csapat motoros hölgy. Harley Davidsonok sora parkolt a bejáratnál, gazdáik bőrdzsekiben, metsző tekintettel lépték át a bár küszöbét, és nem sokkal rá megszólalt Louisiana Red 1975-ös száma, a Sweetblood Call. Az ominózus dal rögvest erősen indul:

Nehéz idők járnak, hiányzol, baby, ahogy a pisztolyom a szádból,
Az hihetnéd, hogy észak felé tartasz, de az agyad délre pártol.

A hölgyekre való tekintettel érdemes lett volna kihagyni a dalt a listából, ugyanis a szöveg hallatára söröskorsók és üvegek tucatjai kezdték ostromolni a színpadot, és az egyik tökéletesen telibe találta szerencsétlen Louisiana homlokát, aki székestül felborult. Blue fedezékbe vonult, ahol a menedzserrel kezdtek vitázni azon, hogy ki vonszolja le szegény Redet a színpadról.

A menedzser azzal jött, hogy »nos, azt hiszem, le kéne hoznod onnan«, mire én: »az ki van zárva, te vagy a menedzsere, te szeded össze!« Szegény Red. Végül ketten hoztuk le, mivel elég nagydarab volt

– meséli Sugar Blue. Hozzáteszi:

Később Red felébredt, és kérdezte, hogy mi történt, én meg mondtam neki, »csak sok volt a sör«.

Pár évre rá a legendás harmonikás úgy döntött, lelép kicsit az államokból, és szerencsét próbál Európában – Memphis Slim blueszongorista tanácsát követve. Rövidesen Párizsban találta magát, ahol visszanyúlva a gyökerekhez kipróbálta, milyen lehet az utcazene a fények városában. A végzet játékos fordulata, hogy pont ott és pont akkor tartózkodott a francia fővárosban Mick Jagger is, a The Rolling Stones énekese, akit lenyűgözött Blue játéka.

Párizsi utcáról a világ csúcsára

Ez a szerencsés véletlen hozta, hogy a zenekar több dalában is közreműködhetett a harlemi harmonikás, többek között a Stones híres slágerében, a Miss Youban is. Ahogy visszaemlékszik, volt, hogy napnyugtától napkeltéig a stúdióban voltak, de nem csupán a zenészek. Csinos hölgyek és bulit, a rock ’n’ roll életérzést vadászó formák lepték el a környezetet. Nonstop parti volt az együtt töltött idő, de külön kiemeli Ronnie Woodot – rá csak Woodyként hivatkozik –, akit remek humorérzéke és különleges személyisége miatt szeretett nagyon.

Amikor nem a gitárját pengette, az őt körülvevőket figyelte, a közös pillanatokat és a történeteket pedig megörökítette, de nem fotók, hanem rajzok formájában. Charlie Wattsra úgy emlékszik vissza, mint egy csöndes emberre, aki száz százalékban a munkájára koncentrált. Emlékei szerint mindig dobok mögött látta. 

Tanulni és teremteni

Ahogy sorra idézi fel az emlékeit, Sugar Blue egyszer nevetésben tör ki, máskor nosztalgikus érzés járja át. Ilyenkor kicsit megremeg a hangja, beszéde lelassul. Sorra veszi az előadókat, akiknek hálás, hogy lehetőséget adtak neki, hogy megosztották vele a színpadot. Úgy érzi, ahhoz, hogy valaki naggyá váljon, nem elég a profizmus, érteni és érezni is kell a zenét. Tanulni kell a nagy mesterektől, minden trükköt ellesni, és utána megteremteni azt az újat, amit korábban senki más. Willie Dixont idézve úgy fogalmaz, hogy:

A blues a gyökérzet, a többi zene pedig gyümölcs a fán.

Kérdésemre elmeséli, hogy amennyiben három kívánságot még kapna az élettől, hogy féltve őrzött vágyait beteljesíthesse, az első az lenne, hogy a blues egyik legnagyobb nevével, a legenda szerint ördögi alkura kelt Robert Johnsonnal közösen játszhasson. Másodiknak szeretne találkozni és együtt dolgozni a bluestörténelem talán két legikonikusabb harmonikásával, a fiatalon eltávozott Sonny Boy Williamsonokkal – tekintve, hogy a két kortárs zenész egyazon művésznéven osztozott. Harmadiknak pedig szeretne egy olyan felvételt, amin a produceri munkálatokat nem kisebb ember látja el, mint a legendás Quincy Jones.

Sugar Blue hálás mindazért, amit átélhetett és elért, lendülete pedig még mindig hajtja színpadról színpadra. Legközelebb a magyar közönség a Veszprém Blues Fesztiválon láthatja az ikonikus harmonikást.

(Borítókép: Sugar Blue. Fotó: Beeble Music LLC)