A Trafóban mutatták be a Túlságosan vékony falak című előadást, amelyben négy youtuber játszik. A TikTok-botránnyal indult darab tele van remek ötletekkel, ám a végeredmény nem áll össze kerek egésszé.
Fogalmam sincs, miről szólt ez az előadás – mondta egy lány a barátnőinek hazafelé a villamoson, akik csak helyeselni tudtak. Magamban én is veszettül bólogattam, és nem voltam meglepve, hogy a gimisekből álló baráti társaságon kívül több különböző életkorú személy is ugyanarról beszélt körülöttem a négyes–hatos szűk és zsúfolt folyosóján. A Trafóból kiszivárgó tömeggel együtt utaztam az éjszakában, és én is épp azon gondolkodtam, hogy mégis mit láttam az elmúlt két órában.
Két okból kaptam fel a fejem, amikor megtudtam, hogy a Trafóban bemutatják a Túlságosan vékony falak című előadást. Egyrészt érdekelt, hogy miről szólhat az a produkció, amelynek eljátszása kifejezetten négy internetes tartalomgyártót igényelt, másrészt
a darab promóciója egy TikTok-botránnyal robbant be,
ami, meg kell hagyni, figyelemfelkeltő kampány volt.
Ugyanis megjelent egy TikTok-(ál)profil, ahol négy youtuberről töltöttek fel látszólag titokban felvett videókat, mintha a készítő leselkedett volna az influenszerek után. Erre kétféle reakció érkezett:
Az utóbbi tábornak lett igaza.
A hamar jött szélsőséges vélemények hatására az alkotók gyorsan lerántották a leplet készülő előadásukról, aminek témája többek között az, hogy hol van a közösségi média és a magánélet határvonala. Sokan felháborodtak, hogy a youtuberek fiatal közönségüket ijesztették halálra egy leselkedő ál-TikTok-profillal, viszont a mai világban olyan médiazaj van, hogy valamivel fel kell hívni a figyelmet egy készülő produkcióra, illetve az ötlet azért is kreatív, mert pontosan témába vág.
Így nagyon lelkesen álltam hozzá az előadáshoz. Bár a négy tartalomgyártó egyikét sem követem figyelemmel, de a leírás alapján nem is az volt a lényeg, hogy a néző őket ismerje, hanem hogy a különböző témákban, de hasonló platformokon tevékenykedő influk saját tapasztalataikkal, gondolataikkal és meglátásaikkal támogassák az előadás létrejöttét.
A nézőtér csordultig megtelt, az egészen fiataloktól az idősebbekig szinte minden korosztály képviseltette magát, de azért a hangsúly a fiatalokon volt. Többen szülőkkel érkeztek az előadásra. Nagyon jó volt látni ennyi 18 év alattit, akik önként és dalolva, nem pedig unottan, kényszerből, az osztályukkal érkeztek színházba, szóval ennyit mindenképp a produkció számlájára írunk, hiszen ki kell nevelni a színházba járó közönség utánpótlását.
A színpadkép egyszerű, stílusosan több ring light áll a színpad elején, ami három parcellára osztotta a teret, mintha különálló szobákba látnánk be. Már a beengedés alatt pakolásztak a youtuberek, ruhákat igazítottak, sminkes táskát pakoltak, bemelegítettek. A hatalmas kivetítőn a színházterem előtti térben épp játékot streamelő Kiss Imi nyomta a game-et, tartotta a kapcsolatot nézőivel. A háta mögött egyre fogyó tömeggel arányosan bent megtelt a nézőtér.
Az előadásban Szabó Hédi (aki leginkább művészetről, életmódról, szépségápolásról és saját életéről készít tartalmakat), B. Nagy Réka (aki saját életéről plusz zenéiről tölt fel tartalmakat), Kiss Imi (aki főként gamertartalmairól ismert, plusz beszélgetős videókat is készít), illetve Horváth Balázs (aki edzős videókat posztol) játszanak.
A színpad hátuljában egy fehér autóval utalnak a 2021 nyarán tragikusan elhunyt Gabby Petitóra, akinek esete hívta életre ennek az előadásnak az ötletét is. A négy influenszer saját életéből merített tapasztalatokra, illetve a tragikus Gabby Petito-gyilkosságra alapozva improvizált jelenetekből állította össze az előadást, amiben, ha elemeiben nézzük, rengeteg kifejezetten kreatív ötletet láthatunk.
Ám a darab mégsem áll össze.
Például egyáltalán nem egyértelmű, hogy az alkotók (és itt nemcsak a négy szereplőt, hanem Georgita Máté Dezsőt, Horváth Pannát és Bódi Zsófiát is értjük, akik rendezőként, dramaturgként és mindenesként segítették a darab létrejöttét) mire akarták kifuttatni az előadást. Értem én, hogy az influenszer nem közszereplő, de főleg azok, akik saját életükből készítenek tartalmat, igazából magánéletüket tárgyiasítják. Saját magukból csinálnak eladható terméket, és arra szocializálják nézőiket, hogy érdemes nézni az életüket, onnantól kezdve, hogy mi van a táskájukban, egészen a legintimebb pillanatokig.
A YouTube-vloggerkedés még mindig relatív fiatal jelenségnek számít, ezért érdemes beszélni róla, sőt kell is. De ebben az előadásban nem hangzott el szinte semmi, ami érdemi párbeszédet generálna. Például hol van a saját felelősségük ebben a dologban? Mi az, amit másképp csináltak volna, ha újrakezdenék? Nekik hol húzódnak a határaik?
Az előadásnak két csúcspontja volt, az egyik, amikor TikTok-montázsokat vetítettek, miközben berendezték a teret. Ennek nem volt sok köze a szereplőkhöz, de már a videók összeválogatása több mondanivalót tükrözött, mint a jelenetek legnagyobb része.
A másik kiemelkedő jelenet viszont kifejezetten katartikus.
A szereplők azt a pillanatot rekonstruálták, amikor a Katona József Színház színészei különböző interneten fellelhető szövegeket mondtak el monológ formájában. Ingatlanhirdetéstől elkezdve a reklámposztokon át mindenfélét feldolgoztak, köztük Rubint Rella egyik videóját is, amiben a lány saját történetét meséli el arról, hogyan kérték meg a kezét. Ezt a videót Rujder Vivien ültette át anno monológba.
A Túlságosan vékony falakban ennek a jelenetnek a születése rengeteg fikcióval társult, tehát feltehetően nem célzottan a Katona József Színházba próbáltak beleállni, hanem a jelenségbe, hogy attól még, mert valaki feltölti nyilvános videó formában a saját sztoriját, amit több mint százezer ember megnézett, attól még az a személy egyik legintimebb pillanata, amit nem feltétlenül oké dolog felhasználni. Rujder Vivien tolmácsolásában ez kifejezett paródiának tűnt. Bár nem lett belőle nagy médiavisszhang, rengeteg kérdést felvetett, a Trafóban pedig ezeket a kérdéseket öntötték jelenetbe.
Itt már maga a koncepció is erősnek bizonyult, és ha hasonló jelenetekkel lett volna tele az előadás, nem lett volna semmi baj, ha csak kérdéseket vetnek fel, és nem rajzolódik ki egy mondanivaló. A másik erősség Szabó Hédi volt, aki azt a színésznőt játszotta, akinek el kellett mondania ezt a monológot, bár nem értett egyet vele.
A darab négy szereplője nem színész. Hédi sem az, viszont olyan szépen játszott ebben a jelenetben, mintha tanulta volna a szakmát.
És itt érkeztünk meg egy másik kritikus ponthoz: a színészet egy szakma. Nyilván ha valahol, akkor a Trafóban pont helye van a kísérletezésnek, és nagyon jól tették, hogy befogadták ezt az előadást, illetve az alkotók is, hogy elkészítették. De mivel nem volt egy erős mondanivaló a látottak mögött (vagy volt, de nem jött át), cserébe nagyon sokszor elvitte a figyelmet, hogy nem tudnak a szereplők megfelelően beszélni vagy jelen lenni színpadon, így színházi élmény helyett drámavizsga-hangulat uralta a teret.
Valószínűleg ez kevésbé lett volna zavaró, ha több olyan jelenetet kapunk, ami képes tényleg lekötni a figyelmet vagy igazán elgondolkodtatni a nézőt. Maga az ötlet, hogy a közösségi médiáról készítsenek előadást közösségimédia-szereplőkkel úgy, hogy improvizatív, személyes élményekből táplálkozó jelenetekből állítsák össze a darabot, szerintem remek.
Az is érdekes, hogy miként fonódik össze két teljesen külön világ.
A darab technikailag kiemelkedő volt, és emlékeim szerint egyszer sem történt semmi gebasz (vagy nem volt észrevehető), se rossz időben elindított videó, sem rossz hangbejátszás, a fények, a zene és a vetítés, az előfelvételek gyönyörű összhangban voltak. Az egyik szereplő többször énekelt is a darabban, és bár nem éreztem dramaturgiailag, hogy ezeknek a daloknak sok értelme lenne a darab szempontjából, B. Nagy Rékának csodálatos hangja van, és sokkal magabiztosabb jelenlétet mutatott éneklés közben, mint a prózai részeknél.
A két fiúnak nagyon hullámzó volt a jelenléte, bár Horváth Balázs néha meglepően jól kapta el a pillanatokat, és ezekben az esetekben az sem volt zavaró, hogy a beszéde nem volt túl tiszta. Ez is bizonyítja, hogy ha a jelenlét és a szándék megvan, akkor szinte mindegy, hogy színésztechnikailag mennyire jó valaki, vagy sem.
Szóval összességében a Túlságosan vékony falak egy izgalmas utazás, és bár nem tudta maradéktalanul beteljesíteni célját. Ezzel együtt, aki teheti, és érdekli ez a világ, mindenképp menjen el a Trafóba, és nézze meg, mert a kezdeményezés mindenképp nemes, az előadás hiányosságaival együtt is ötletes, és akárhogy is nézzük, Magyarországon ez az első előadás, aminek szereplői kizárólag youtuberek, akik saját magukból hoztak létre valamit.
(Borítókép: Bácsfai Gábor)