Volt egyszer egy ház, dünnyögi Presser Gábor kopott fekete kalapban a színpad szélén. Előtte is, mögötte is nézők, mert ezen az estén a Vígszínház színpadának hátsó traktusán is több százan ülnek. Felejthetetlen zenés színház kerekedett abból, hogy ötven éve álmodja zenéit a Szent István körúton.
A zongorán és a zongora előtt furcsa holmik hevernek. Egy kopott hintaló, legyező, régi könyv, kasztanyetta és még egytucatnyi rejtélyes holmi. Egy gyerekszoba varázstárgyai, régi játékok emlékei. Mert a színész és a zenész mindig játszik. Akkor is, ha sír, akkor is, ha nevet, és közben gyakran énekel.
Furcsa kimondani, hogy fél évszázaddal ezelőtt − ami az emberi életben igen hosszú idő és történelmileg is megdöbbentően hatalmas ugrás − mutatták be a Vígszínházban a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabot. Déry furcsa kisregénye, amelyet Pós Sándor adaptált színpadra, nagy jóindulattal sem sorolható az író életműve legmívesebb munkái közé.
Csakhogy ezúttal is megtörtént a színház és a művészet csodája. Marton László rendezése, a kirobbanó energiájú fiatal színészek és a Presser Gábor−Adamis Anna-szerzőpáros dalai által új értelmet kapott a didaktikus történet. Az első hosszú hajú, farmernadrágos magyar nemzedék számára korosztályos himnusszá magasztosult számok egy kicsit átalakították a világot. Ringasd el magad, Madarak jönnek, Nem akarom látni....
Presser Gábor és a Vígszínház életét pedig a kicsinél egy kicsit jobban is átalakította az ötven év előtti, színháztörténelmivé vált produkció. A zenésznek lett egy második otthona, ahol házigazda lehetett, ahol fogadott gyermekei, a színészek mutathatták meg az odalátogatóknak, mit kaptak és tanultak tőle. Míg a dübörgő LGT-koncerteken kertésznadrágban is rock and rollt lövellő rockvulkánként jelent meg az eksztatikusan ugráló fiatalok tízezrei előtt, itt a háttérben maradhatott. Eljátszhatott a hangszereléssel, a dallamokkal, a harmóniákkal, amik csendben születtek meg, gyönyörű verssorok, pontos dal- és fontos prózai szövegek hatására. Próbálgathatta, miként lehet a muzsika a színpadi történések szíve és lelke.
A Vígszínház lett az a hely, ahol már nemcsak zenész, hanem színműíró is lehetett. Ő hangokkal írta történeteit, amiket mások adtak elő, amikért mások aratták le a tapsot estéről estére. Aki számított, az persze így is pontosan tudta, hogy abból a tapsból mennyi jár a szakállas, dörmögő hangú pasinak, aki többnemzedéknyi prózai színészt tanított meg énekelni.
A Presser és a Vígszínház közös ötven évét ünneplő előadáson nincsenek elektronikus hangszerek. Minden természetesen rezeg: a zongora húrjai, a fiatal vonósokból, ütősökből, fafúvósokból álló zenekar hangszerei és a hangszalagok. Megint kiderül, hogy a színház a világ mesterséges mása, de ez a másolat valódi anyagból, hangból akkor és ott megszülető, rengeteg munkára támaszkodó tehetségből testet öltő csoda. Néhány pillanatra úgy érezhetjük, hogy talán szebb és jobb, mint a kinti valóság.
Az est pénteki főpróbája már teljes értékű színházi koncert volt, ahol időtlen utazásra vitték el Presser Gábor nézőtéren helyet foglaló vendégeit a régi dalok. Köztük a Harmincéves vagyok című musical emblematikus számai, amelyek után Várkonyi Zoltán úgy döntött, hogy azontúl Presser Gábor lesz a színház zenei vezetője. Beszambázott a Jó estét nyár, jó estét szerelem kicsi görögje, aki Fejes Endre regényéből lépett elő, és egy brutális gyilkosság banális történetéből vált társadalomformáló zenés színpadi történetté. Az énekelve emlékező előadáson átsuhant Somogyvári Rudolf, Sulyok Mária, Kaszás Attila és mindazok szelleme, akik ott lesznek minden próbán és előadáson, amíg állnak a Vígszínház falai.
Elindultunk, és visszatértünk a Szent István körút 14. szám alá, közben összefutottunk Füst Milán Sanda bohócával. Jártunk, és túl is jutottunk Varró Dani Maszat-hegyén, ahol Presser Gábor olyan színésszé vált, aki Bús, Piros Vödörré alakulva meséli el a zongoránál a szegény edény zseniális rímekbe szedett panaszát.
Aztán elbújunk Sztevanovity Dusán és Horváth Péter Padlásán, ahol nincs idő, csak zene. De bárhol is jártunk, Presser Gábor jött velünk, hiszen ez az ő birodalma, melyen, mint egy jóságos varázsló, vezet végig.
Míg a barátsággal, művészettel, szeretettel teli eszményi és vágyott birodalomban mutatta az utat, rájöttünk, miért nem fog soha eltűnni a világból a színház nevű meseország. Arrafelé sétálva olyan, kortalan szépségű és varázserejű tündérekkel találkozunk, mint Halász Judit, Igó Éva, Hegyi Barbara, Balázsovits Edit. Ott vannak a pajkos és bölcs koboldok: Kern András és az időre fittyet hányó Hegedűs D. Géza.
Ahol Rudolf Péter úgy robban elő, mintha Meat Loaf lökte volna be a takarásból, majd parókáját levetve apró, mosolygós Alfonzóvá változik.
Ott van a tündérkirályfi, Wunderlich József és az elfek csillogó szépségű, tiszta hangú csapata: Antóci Dorottya, Csapó Attila, Márkus Luca, Medveczky Balázs, Orosz Ákos, Radnay Csilla, Szántó Balázs, Szilágyi Csenge, Varga-Járó Sára.
Amíg szólnak a dalok, néhány órára úgy tűnik, minden rendben. A világ néha vidám, néha szomorú, de azért nagyon is szép, és ez így van jól. Presserrel együtt ringatja magát, suttog és énekel csaknem ezer boldog és meghatott ember: Ringasd el magad...
Aztán taps és csend, a művészek meghajoltak, a nézőtér kiürült, és akik ott lehettek, vitték magukkal a dalokat, viszik az üzenetet, amit el szoktunk felejteni, pedig fontos lenne észben tartani: embernek lenni nagy kiváltság, és ettől lehetne akár jobb is kedvünk. Víg–Presser–50.
(Borítókép: Presser Gábor. Fotó: Balogh Zoltán / MTI)