A színházi világnap alkalmából tartott előadást a kávézók és a színészek kapcsolatáról Saly Noémi a Bajor Gizi Színészmúzeumban. Előadása alatt nevettünk, sírtunk, míg a várostörténész megidézte a múltat, amikor még színésznek lenni életérzést is jelentett.
A színészek és a kávézók kapcsolata régi szimbiózis, hiszen sokaknak a kávéház volt a második otthonuk, oda jártak szórakozni, kikapcsolni, játszani, beszélgetni, akadt, hogy dolgozni is. Az sem volt ritka, hogy két jelenet között még jelmezben szaladtak át kedvenc helyükre meginni egy erős feketét, vagy egyebet, hogy kibírják a tapsrendig.
A színházi világnap alkalmából a Bajor Gizi Színészmúzeum Saly Noémit hívta meg előadni, aki lenyűgöző tudásával, remek humorával és szívhez szóló történetekkel idézte fel a közönségnek azt az időt, amikor a színházi előadások tudtak annyira hatni a közönségre, hogy éttermeket neveztek el a népszerű darabok címéről.
Az előadás közönségének 95 százaléka nő volt, ami nem csoda, a színészet az egyik azon kevés szakmák közül, ahol a nők hasonlóan ki tudnak tűnni, és csillognak, mint a férfiak. Jó volt látni, ahogy a terem az eső ellenére is megtelik. A Bajor Gizi Színészmúzeum is egy olyan hely a városban, ahová legalább egyszer mindenkinek kötelező ellátogatni és emlékezni a színházi világ nagyjaira. Emlékezni pedig nem is lehetne jobb helyen, mint ott, ahol egykor az értelmiségi elit vitatta meg az élet nagy dolgait, illetve – gyanítom – a botrányos pletykákat.
A Bajor Gizi Színészmúzeum az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet kiállítóhelye. A neobarokk házat Bajor Gizi fivére vásárolta meg 1928-ban, majd a művésznő átalakíttatta nagystílű villává Országh Béla építészmérnök terve alapján. Bajor Gizi 1933-ban költözött oda férjével, Germán Tiborral.
A villa rövid időn belül az akkori társasági-kulturális élet fontos központjává vált, ahova különböző neves értelmiségiek jártak látogatóba. A társasági életet kedvelő színésznő gyakran rendezett itt különféle összejöveteleket, például vacsorákat vagy koktélpartikat.
Bajor Gizi élete tragikus véget ért, amikor férje téves diagnózis miatt B-vitamin-injekciókat kezdett neki adni agydaganatra gyanakodva. Majd egy alkalommal – hogy szándékosan vagy véletlenül, már sosem derül ki – B-vitamin helyett morfiumot adott feleségének, ami végül Bajor Gizi halálát okozta, Germán Tibor pedig öngyilkos lett.
A boncolásnál kiderült, hogy Bajor Gizinek csak egyszerű fülproblémája volt, agydaganata nem, azonban a férjnek előrehaladott agykéregsorvadása, ami súlyos kényszerképzetekkel járt.
A színésznő halálának első évfordulóján nyílt meg a Bajor Gizi Színészmúzeum, még Gobbi Hilda kezdeményezésére. Saly Noémi abban a teremben adott elő, ahol a falon minden a 2021-ben elhunyt Börcsök Enikőre emlékezik (a kiállítás május végéig látogatható).
Bajor Gizinek picit több kapcsolata volt a kávéházakkal, mint a többi színésznek, akik szintén nagyon élvezték, hogy éjjel, az előadás után még át tudtak menni társasági életet élni a rendszerint éjjel-nappal nyitva tartó helyekre, ugyanis akkor még nem volt színészbüfé.
Saly Noémitől megtudtuk, hogy a Krisztinavárosban található Dérynét gitározás közben ábrázoló szobrot Bajor Giziről mintázták, aki épp Dérynét játszott.
Az eredeti szobrot a háborúban szétlőtték, méghozzá úgy, hogy a szobor feje eltűnt. Én nem tudom elképzelni, hova lett a Gizi feje. Lehet, hogy a mai napig ott lapul valamelyik krisztinavárosi lakásban
– mondta Saly Noémi, aki úgy tud mesélni száz évvel ezelőtti történetekről, mintha megélte volna azokat, és miközben hallgatjuk, mi is látjuk lelki szemeink előtt a 19–20. századi Budapest ikonikus helyszíneit és szereplőit.
A színház és a kávézók kapcsolata olyan erős volt, hogy több vendéglátóhelyet is a mellette található teátrum után neveztek el, vagy épp a sikeres előadások darabjainak a címével nyitottak új helyeket. Ilyen volt a Régi nyár, a Márványmenyasszony vagy az első esetre példa a Színkör Kávéház, amely a Budai Színkör után kapta a nevét.
Budán ma sincs sok színház, és ez régen sem volt másképp, amikor leginkább csak a nyári színház létezett, cserébe akkor megtelt élettel a környék. A Horváth-kert (mind a tér, mind a dal) a mai napig őrzi ennek az időszaknak az emlékét. Pestnek több színháza és még több híres kávéháza volt, amit színészek töltöttek meg. Például ott volt a Fehér Hattyú az Astorián, a rosszhírű Zrínyi kocsma szomszédságában. Állítólag Petőfi Sándor – aki a Zrínyi melletti épületben bérelt szobát – a kocsmából kiszűrődő hihetetlen hangzavarból inspirálódva írta meg A helység kalapácsa kocsmai verekedésének jelenetét.
A Fehér Hattyú fogadót is többek között a színház lendítette fel az 1800-as években. Erről Munkácsy János Rajzolatok című lapjában így írt a fogadó kávézójának megépítése előtt két évvel, egészen pontosan 1837-ben:
Nehezen szimatolgatna rosszul azon speculans, ki ott, hol most tivornyázó cselédek s pórok kurjongatnak, a Fehér Hattyúban pompás nagyszerű kávéházat nyitna, melly színház közelében olly szükséges, mint kert közelében a kút...
Weingruber, a Fehér Hattyú tulajdonosa a fogadó mellett nyitott egy másik, pici kávézót, amelynek csak két ablaka volt, de annyira szépen volt berendezve, hogy nagyon hamar átszokott a Nemzeti Színház legtöbb művésze, akik állítólag néha két jelenés között még jelmezben is átrohantak inni egy feketét előadás közben.
Saly Noémi több érdekes történetet mesélt, amit az elmúlt évtizedekben gyűjtött össze, ezekből pedig sok olyan sztorit hallottunk, amit akármilyen keresőszavakat is használunk, a Google sosem fog kiadni. Többek között ezért érdemes az online helyett néha az offline világot választani. Az egyik legszebb történet, ami rendesen megríkatta a Bajor Gizi Színészmúzeumban összegyűlt tömeget, de még magát az előadót is, az Csetéry Kálmán színész története volt.
A vándorszínész hosszú évekig látogatta a New York Kávéházat, amit 1900-tól Harsányi Adolf és fivére vezetett. Csetéry Kálmán időskorára egyedül maradt, így támaszkodni sem tudott senkire, de már elég öreg volt a pályához, így magát sem tudta eltartani – mesélte Saly Noémi, majd így folytatta a történetet:
A Harsányi testvérpár gondolt egyet, és alkalmazták Kálmán bácsit mint házi detektívet, akinek az a dolga, hogy ül egy kicsi márványasztalnál, egy olyan pontján a kávéháznak, ahonnan belát mindent, és figyeli, nem lopnak-e a vendégek egymástól. Ennek fejében a Harsányi fivérek teljes ellátásban részesítették; amikor éhes volt, enni kapott, amikor szomjas, inni, ha kávét kért, kávét kapott. De a fontos feladat miatt egy pillanatig sem keltették benne azt az érzést, hogy nem dolgozik meg a javadalmazásáért.
Az idős színész 1913-ban elhunyt, de mivel senkije sem volt, így a tulajdonos testvérpár újra egymásra nézett, leszerelték az asztal márványlapját, majd a kávézó költségére abból csináltattak a bácsinak sírkövet.
Ezzel a történettel engedte útjára Saly Noémi a színházat ünneplő embereket. Stílusos, hiszen a színház és a színészek ilyenek: akkor csinálnak valamit jól, ha száz évvel később is tudnak hatni.