A Fővárosi Nagycirkusz legújabb premierje az álmokról szól, útkeresésről, gyökerekről és különböző kultúrákról. A sztyeppe illata kifejezetten szép előadás lett, olyan artistamutatványokkal, amelyeket nézve egyetlen kérdés vetődött fel bennünk, de az minden másodpercben: ezt hogyan?!
Némi félelemmel ültem be a Fővárosi Nagycirkusz legújabb előadásának bemutatójára, ugyanis A sztyeppe illata cím miatt több prekoncepcióm is volt. Nem akartam még egy olyan produkciót látni, amely a „nagy magyarkodásra” helyezi a hangsúlyt, és feláldozza a nemzeti identitás építésének oltárán a minőséget. Az elmúlt időszakban több film, sorozat és színházi előadás is ebbe a hibába esett, bíztam benne, hogy a cirkusz esetében nem lesz így. Szerencsére sikerült az előadásnak úgy mesélnie, hogy amit láttunk, szép volt, megmutatta az értékeket, visszanyúlt a gyökerekhez, és nem esett túlzásokba. Úgy tűnik, így is lehet.
Az előadás a sztyeppei nomád népeket idézi meg, a vadregényes tájakat, a mondákkal és történelmi hagyományokkal átitatott, mai szemmel szinte mesevilágot, amely természetközelibb létformája miatt mégis valódibb, mint a beton közé szorított jelen.
Türkmén, üzbég, mongol, azeri, magyar és ukrán artistaművészek egyszerre mutatták meg saját kulturális gyökereik szépségét és a közös múltunkat. Olyan életformát, amikor jurtákban aludtunk, az első napsugarakkal keltünk, a csillagokból tájékozódtunk.
Ez az életmód több ponton rezonál a cirkuszi létezéssel.
Felállított sátrak, rengeteg utazás, és ahogy a vándorló népek, úgy a cirkuszművészek is – akik szinte minden szezonban más országban mutatják be számaikat – minden új nappal és maguk mögött hagyott kilométerrel párhuzamosan bővítik saját kulturális ismereteiket, szokásaikat, miközben megőrzik és büszkén hirdetik saját országuk hagyományait.
Az előadás vetítéssel kezdődik, egyfajta magyarosított Pán Péterként gyerekek lepik el a manézst, ők is repülnek, csak épp hintalovakkal. Később megtudjuk, hogy ők azok az ukrán artista gyerekek, akiket a Fővárosi Nagycirkusz fogadott be egy éve. Ám nemcsak „kosztot és kvártélyt” biztosítottak számukra, hanem a gyerekek megőrizhették céljukat is, hogy szórakoztassanak, és tehetségükkel elkápráztassák a közönséget.
Az előadásban is ezek az álmok elevenedtek meg. Az a tisztaság, amikor még üres vászonként látjuk a jövőt, és csak a képzeletünk szabhat határt a színeknek és a formáknak, amelyekkel szeretnénk kitölteni.
A gyerekek az artistaprodukciók között mindig visszatérnek, modern lovakkal (biciklivel) veszik birtokukba a porondot. Az előadás egy pontján saját tehetségüket is megmutatják, és bár mindannyian nagyon ügyesek, a gyerektömegből így is kicsillog egy fiatal szőke fiú, akinek olyan kisugárzása van, hogy azonnal érezni lehet: a cirkusz jövendő szupersztárját köszönthetjük.
Az első artistaprodukció a kazah erőemelő páros, a Duo Korotin Hand to hand című előadása. Lassú és kitartott pozíciók, eszméletlen bizalom és könnyednek tűnő, de kemény izommunka alapozta meg a hangulatot. Utánuk mongol cirkuszművészek álltak a reflektorfénybe. Az extrém hajlékony artistalányok megidézték a hátrafelé nyilazó magyarokat, azzal az apró különbséggel, hogy vékony pálcákon kézen állva, hátrafelé tekintve mutatták be, hogy a lábukkal is tudnak célozni, lőni, és kegyetlenül kivégezték a céltáblára illesztett lufikat. Míg a nézők a látottaktól lementek hídba, addig ők szó szerint lementek csigába, és úgy tekerték fel magukat, mintha folyékony állagú csontokkal áldotta volna meg őket az ég.
Tanuljunk meg úgy hajlékonynak lenni, hogy a gerincünk egyenes marad
– vonja le a tanulságot Maka Gyula, a cirkusz konferansziéja.
Akik még mindig azt hiszik, hogy a rúdtánc kizárólag női sport, valószínűleg sosem látták a Baross Imre Artistaképző Akadémia növendékei, Kassai Benjamin és Buti Gordon kínairúd-produkcióját. A fiúk művészi koreográfiával fűszerezték az alapvetően nyers erőt kívánó trükköket.
Az előadás zenéje végig kifejezetten élvezhető volt, és nagyon szépen simult bele a dramaturgiába. Bár néha felbukkant több jazzes elem, amelyet nem értettem, semmiképp sem bántam. Illetve volt egy produkció, ahol a hangzás a motivációs videók aláfestő zenéit idézte – azzal a különbséggel, hogy a látottak mögött valódi teljesítmény volt, így tényleg példát tudnak mutatni. Az üzbegisztáni Triple Breath tagjainak magasdrót-produkcióját még mindig nem dolgoztam fel.
Ez eleve felfoghatatlan szám, de amikor két fiú kibiztosítás nélkül sétál át a kötélen, miközben a szájukban tartott eszközön spárgázik egy lány, és még csak meg se inognak… akkor szégyenkezve gondolunk vissza arra a pillanatra, amikor pár napja nem tudtunk végigsétálni egy húsz centi magas padkán.
Végre megtudtuk, hogy „Ki viszi át a szerelmet”. Csak kiderült, hogy nem ki, hanem kik.
A három artista akkora tapsot kapott, hogy még a holdról is hallani lehetett (de Brüsszelből biztosan). Így a következő produkciónak nem volt könnyű, igaz, Samir Abbasov nem zavartatta magát. Az Azerbajdzsánból érkezett művész pohár-egyensúlyozó számmal érkezett. Először nem gondoltam, hogy az öt perce az egekbe tornázott ingerküszöbömet bárki el tudja még érni, de Abbasovnak ez egyértelműen sikerült. Szerettem volna visszamenni a gimnáziumba, hogy megmondhassam a fizikatanárnak: amit tanít, az nem létezik. Az azerbajdzsáni artista megmutatta, hogy a siker nemcsak késélen táncol, hanem késhegyen is.
Valószínűleg minden pincér megirigyelte volna a kazah zsonglőrök tehetségét, amivel egy perc alatt le tudnának pakolni egy tucat asztalt egy étteremben. Buzogány- és tányérdobálás következett földön és levegőben, így az este már sokadszor azon kaptuk magunkat, hogy döbbenten tesszük föl a költői kérdést:
Ezt hogy?!
Mivel a sztyeppei népek egyik legfontosabb haszonállata a ló, így természetesen lovas artisták is emelték az este fényét. A Chingiz Urmanbetov vezette kazah lovascsoport olyan bizalmat és összhangot mutatott be ló és lovasa között, ami tényleg olyan kort idézett, amikor az emberek még nem zárták magukat steril környezetbe.
Az estének rengeteg csúcspontja volt, így nehéz egyet kiemelni, és mivel mindenki erőn felül teljesített, nem is illik. Viszont muszáj. Ugyanis A sztyeppe illatában fellépett a Sky Angels, azaz Kristina Vorobyeva és Rustem Osmanov. Az üzbegisztáni légtornászpárost 2017-ben szakmai zsűri díjazta a 41. Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztiválon, de nemcsak a magasságokat, hanem a mélységeket is megjárták.
Ugyanis 2020-ban Amszterdamban léptek fel, amikor Osmanovnak kitört az egyik foga, miközben magát és feleségét tartotta a magasban. Tíz métert zuhantak. A férfi enyhén, szerelme súlyosan megsérült, az orvosok először azt mondták, hogy a nő nem tud járni többé, ám Vorobyeva három műtét és hónapokig tartó kemény rehabilitáció után nemcsak hogy lábra állt, de eldöntötte, hogy visszatér a magasba.
A hihetetlen kitartásról, akaraterőről tanúbizonyságot tevő Kristina a Fővárosi Nagycirkusz manézsára magabiztosan, ám picit bicegve lépett be. Viszont a levegőben kecses természetességgel mutatták be ugyanazt a produkciót, amivel világhírnévre tettek szert. Visszaülni a lóra egy dolog, de újra rábízni az életed egy fogsorra, na az egészen más szint.
A cseppet sem veszélytelen előadásukat többen álló tapssal díjazták.
A sztyeppe illata nagyon szép, élvezhető és lélekemelő előadás lett. A Fővárosi Nagycirkusz ebben a produkcióban is megmutatta, hogy a cirkusz többről szól, mint hajzseléről, flitterekről, show-elemekről, hangos „heppekről” és tökéletesen begyakorolt technikáról. Sokkal inkább olyan művészeti forma, amely másképp érinti meg az embert, mint a színház, a tánc, a film vagy a zene.
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)