Sokan azt hiszik, hogy jeles napok kellenek ahhoz, hogy felüssünk egy-egy kötetet, és elolvassunk egy-két verset. A költészet nem szégyen, szavalni is illik, bárhol és bármikor, csak kérdés: megy-e fejből?! A magyar költészet napját, József Attila születésének dátumát (1905. április 11.) nem azért jelölték a költészet ünnepévé, hogy szégyenérzetünk legyen azért, ha egyetlen verset sem tudunk fejből. Inkább azért, hogy eszünkbe jusson: akár többet is tudhatnánk.
Széplelkű költők, bánatos szemű poéták, lángszavú verselők között élünk. Már az óvodákban mondókát, verseket tanítanak, iskolában kurzusoktól függően kötelezően megismerünk néhány költőóriást. Próbáljuk érteni,
Nem kell ahhoz irodalmárnak lenni, hogy felismerjük, minden ember életében eljön a pillanat, amikor szüksége lesz egy versre. Szerelemhez, ballagásra, esküvőre, temetésre. Ilyenkor bezzeg mindig jól jön egy költő, aki mintha már helyettünk megírta volna, kimondta volna mindazt, ami bennünk születik. De amúgy és egyébként jól bánunk a múlttal, az irodalommal, a költészettel?
Vajon miért költői a kérdés, amire választ sem várunk?
Alighanem ezért van szükség az olyan napokra, mint a magyar költészet napja. Előkerülnek az elfeledett költők elfeledett versei, születnek újabb rímek, sarjadnak költőpalánták. De ilyenkor legalább tényleg bárkinek bármilyen verse előszedhető, hogy bizonyítsuk: szépségesen mély az irodalom kútja, és minden tégláján egy-egy költő neve áll. Született, élt, alkotott, meghalt. Most meg emlékezhetünk.
Ma már talán furcsa, hogy a magyar költészet ünnepének kezdete azokhoz az időkhöz vezethető vissza, amikor a poétákat a politika ideológiailag is rangsorolta, s lett kiválóbb, de legalábbis elismertebb a párthűnek gondolt verselő, de éppen az a tény mutatja azt, hogy a költészet nem kisajátítható, legfeljebb a költő, hogy az 1964 óta hivatalosan is ünnepelt költészet napja ma is fontos társadalmi esemény.
Olyannyira, hogy ezen a napon nem csak a művészek szavalnak verseket, a plakátokra nem véletlenül idéznek neves vagy névre vágyó költőktől fontos vagy kevésbé fontos gondolatokat, még a cégek is úgy próbálnak rácsatlakozni a kultúrmisszió vonatára, hogy versidézetekkel meghintett termékeiket próbálják szívhez szólóan népszerűsíteni.
Ám lepje is el bármilyen mennyiségű vers a falakat, téglából készültet, üveget és virtuálisat, mindez azt üzeni, hogy a vers talán mégis fontos. Belőlünk születő, velünk élő. Versben, dalszövegben él minden gondolat.
Csak néhány példa, hogy mivel is készül az ország. A József Attila Színház például A Dunánál – Versek egymás után címmel tart megemlékezést. A társulat színművészei egy-egy József Attila-verssel tisztelegnek névadójuk előtt. A szerkesztőségünkhöz eljuttatott levélből kiderült, hogy tizenkilenc, ritkán hallott, a költő életét meghatározó, merengő verset mondanak el. A költő életének abból a szakaszából merítenek verseket, amikor „a köznapi gesztusokból, tárgyakból csinált költészetét, hétköznapi szavainkat használja, mutatja be. (…) A Duna összeköt népeket, nyelveket, kultúrákat. Napjaink legfontosabb értékei a megértés és szolidaritás, ezt a meglévő erőt erősíti előadásuk.″
Budapesten, a KMO Művelődési Központban Bálint András Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, rendező, Érdemes Művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja tart Radnóti-estet. Az eseményt Bálint András szavaival így ajánlják:
Valahányszor költői estet készítettem (Kosztolányi, Szép Ernő, Radnóti, Babits, Márai, Arany), mindig kicsit magamról is beszéltem. Most Radnóti költészetében azt keresem, ami az ő magyarságtudatáról, zsidóságáról és katolicizmusáról szól, és szeretnék beszélni a saját családomról, a gyökereimről. Az est folyamán Radnóti-versek, naplórészletek, levelek, korabeli újságcikkek, törvények szövegei hangzanak el, de elmondok néhány saját történetet is.
Szolnokon a Verseghy Ferenc Könyvtárban óvodásoknak szerveznek szavalóversenyt, Móron április 12-én, az Erzsébet téri Művelődési Házban Gerendás Péter és Turczi István Miért szeretjük a magyar irodalmat? címmel tart zenés irodalmi délutánt, ezzel az ajánlóval: „Ki a menőbb, Petőfi vagy Arany? Ady vagy József Attila? Faludy György vagy Villon? Miért hisszük azt, hogy minden költő halott? Miért szeretjük a megzenésített verseket?” Tiszaújvárosban Irodalmi agytornával ünneplik a magyar költészet napját a Hamvas Béla Városi Könyvtárban, Szentgotthárdon pedig Honfi Imre Olivér és Petrovics Panka Petőfi-átiratok dalban c. előadásával ünnepelnek.
Vagyis április 11. a versek ünnepének napja. De vajon a sok-sok előadás és megemlékezés elegendő-e ahhoz, hogy elgondolkozzunk azon, hány verset tudunk fejből?! Lehet az kötelező vagy szabadon választott, rövid vagy hosszú, rímes, rémes vagy rímtelen, rémtelen. Mert ha valami, ez mutatja meg igazán, mennyire fontos is a múlt, a jelen, s a jövendő.
S nem mellesleg olyan kulturális tér, színház és polgári szalon is akad, amelyik tizenegy évvel ezelőtt, 2012. április 11-én nyitotta meg kapuit, éppen a magyar költészet napján. A budapesti Rózsavölgyi Szalon független színház, 75 férőhelyes, a tizenegy év alatt eddig 75 saját bemutatót és több mint 2500 egyéb programot tartott. A nézők száma mára eléri a 200 ezret. Az itt bemutatott előadások közül csak tavaly 22 városba 36 vendégjátékot vittek el.
(Borítókép: József Attila. Fotó: Haár Ferenc / MTI)