A Ludwig Múzeum új kiállítása ismét tabukat döntöget: olyan tárlatot tekinthet meg a nagyérdemű, amely egy maihoz hasonló píszí korban el sem készülhetett volna – még szerencse, hogy az alkotások évtizedekkel ezelőtt születtek. Boris Lurie és Wolf Vostell műfaji határokat felülíró, az akkori társadalmat erőteljesen kritizáló művei először láthatók együtt Magyarországon. A Művészet a Soá után című kiállítás július 30-ig látogatható.
Wolf Vostell a XX. század második felének egyik legjelentősebb német művésze, a Fluxus mozgalom egyik alapítója volt. Németországban élte át a náci uralmat, majd megtapasztalta, hogy a háború utáni gazdasági fejlődés miként feledtette, hogyan burkolta homályba az erkölcsi felelősséget.
Boris Lurie ezzel szemben az akkori Szovjetunió területén, Rigában nőtt fel, zsidóként saját bőrén tapasztalta a soá borzalmait. A háború után apjával – aki rajta kívül az egyetlen túlélő volt a családban – az Egyesült Államokba emigrált. Nem véletlenszerűen rakták össze ezt a két alkotót, pontosabban műveiket: Lurie és Vostell barátsága 1964-ben kezdődött. Habár a művészet különböző irányvonalait képviselték, mindketten radikális megközelítésben ábrázolták a hatvanas éveket.
Témájukban mindketten a közvetlen múlt feldolgozásával foglalkoztak, a soá katasztrófája, emberi tragédiája, annak közvetlen és közvetett lenyomatai kerültek munkásságuk homlokterébe. Mindkettőjük egyedüli célja, jelenük lényegi erkölcsi kérdése a történelmi felelősségvállalás, a múlttal való szembenézés volt. Csak az eredendő pozícióik voltak ellentétesek, az áldozat és a tettes pozíciója, ami kapcsolatukban nem a szembenállást, hanem az áldozati sorssal való azonosulást, a viselt bántalmak átvállalását jelentette
– tudtuk meg a kiállításon.
Míg Lurie orosz zsidó származású volt, és a holokausztot is túlélte, addig a német – legkevésbé sem zsidó – Vostell a társadalmi felelősségvállalás megszállott képviselője, kritikus és elkötelezett protagonista lett.
A német művész ma a cultural appropriation (kulturális kisajátítás) és a cancel culture (eltörléskultúra) áldozatául esne,
hiszen a zsidókkal már-már azonosulva állította munkássága középpontjába a kollektív bűnök vállalását és a kollektív történelmi bűntudat elévülhetetlenségét. Nem csak művészetében, külsejében is igyekezett hasonulni: a haszid zsidók viseletét hordta, pajeszt növesztett és kaftánt viselt. Ez persze csak napjainkban furcsa, akkoriban – egy háború és a holokauszt után – ez volt a legkevesebb…
A hatvanas évek Amerikájában a pop-art dominált, Lurie néhány kortárs alkotóval karöltve elindította a NO!Art radikális avantgárd anti-art mozgalmat, amelynek később maga Vostell is tagja lett. Jan Elantkowski kurátorasszisztens elmondta, hogy az alkotók a New York-i művészeti szcénával és a pop-arttal akartak szembemenni – igaz, az alkotások (különösen Lurie művei) megszólalásig hasonlítanak a kortárs divat szellemében születettekre. Első ránézésre azt hinnék, ezek a művek szándékosan pop-art képek, holott éppen ellenkezőleg.
A NO!art sajátos módon viszonyult az amerikai kultúrához: bár abból eredt, radikálisan szemben állt vele. Ez a radikális szellemiség Boris Lurie művészetében jelent meg a legmarkánsabban, aki következetesen állította munkái középpontjába a korabeli amerikai társadalom által tabunak tekintett témákat: a háborút, az atombombát, a rasszizmust, a szexizmust.
A képzelőerőre nem sokat bízó pin-up modellek, méteres szarszobrok és magas sarkúban ábrázolt Lenin- (?) hullák nem feltétlenül azok a motívumok, amelyek az embernek az eszébe jutnak a holokauszt szó hallatán – hát még nem a holokauszt témájú műalkotásoktól várnánk, hogy az említett képek visszaköszönjenek rajtuk. És mégis: ami ma már elképzelhetetlen, az a hatvanas években belefért.
Boris Lurie művei láttán azt hinnénk, egy paradox múltképet elevenített fel az alkotó, holott ő csak ellentétbe akarta állítani a zsidóság tragédiáját a háború utáni fogyasztói társadalom túlzásaival. Annak ellenére, hogy az alkotó családja meghalt a holokausztban, és Lurie elvesztette az összes női rokonát, illetve fiatalkori szerelmét is, Jan Elantkowski szerint nem ez inspirálta őt abban, hogy meztelen nőket tegyen a képeire.
A meztelen nők mellett hatalmas ürülékszobrok – a NO!Art mintapéldái – is a mozgalom obszcén valóját hangsúlyozzák. Ezek az alkotások sokkhatással operálnak. Lurie művein és kollázsain gyakran feltűnik a nem szócska is, amely a NO!art által képviselt ellenállás állandó megerősítését szolgálja.
Vostell alkotásai ezzel szemben sokkal színesebbek, na persze nem szó szerint, hiszen inkább szürkés árnyalatokkal dolgozott – a német művész ugyanakkor rajzolt, installációkat és szobrokat emelt, értekezett, véleményt nyilvánított, sokkal inkább politikailag közelítette meg a dolgokat.
A kurátorasszisztens szerint a német művész igazi pacifista volt, ez pedig az alkotásain is látszik: rúzsokkal bombázott és Jackie Kennedy-portrékat festett, happeningeket tartott, betonnal is dolgozott, művein még a vietnámi háború elítélése is tetten érhető.
KIEGÉSZÍTETTÉK EGYMÁST LURIE-VAL, HISZEN MÁS-MÁS MEGKÖZELÍTÉSBŐL ÁBRÁZOLTÁK A HÁBORÚ UTÁNI IDŐSZAKOT, ÍGY PEDIG TELJES KÉPET ADTAK A NYUGATI VILÁG TÖRTÉNÉSEIRŐL.
Művészi eljárásukkal széttördelték a valóság média által közvetített képét, majd meghökkentő módon rakták újra össze. Mindennemű magyarázat nélkül szembesítették a nézőt az erőszak tényével, így kényszerítették saját álláspontja kialakítására. Nyers, őszinte megnyilvánulásaik manapság aktuálisabbak, mint valaha.
A kiállítás a Boris Lurie Alapítvány, a Wolf Vostell Estate, a Peter und Irene Ludwig Stiftung és a Bartók Tavasz támogatásával valósult meg.
(Borítókép: Dániel VÉGEL / Ludwig Museum – Museum of Contemporary Art)