Szilágyi Varga Zoltán a Mezőségből, egy Kékes nevű, magyar–román vegyes lakosságú kis faluból indult világhódító útjára. A nagy magyar animációfilmes-generáció jeles és beskatulyázhatatlan mestere Bukaresten át érkezett meg Kecskemétre, ahol csaknem három évtizeden át alkotott.
Kollarik Tamás a több mint 1000 filmet, köztük az Oscar-díjas Mindenkit támogató Magyar Média Mecenatúra egykori koordinátora. A Magyar Filmdíjjal és Bánffy Miklós-díjjal elismert filmes szakember évek óta a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem oktatója. Ebbéli minőségében mesterkurzust szervezett. Az első előadó tavaly ősszel Csupó Gábor többszörös Emmy-díjas animációs filmalkotó, producer, rendező volt, akit Rófusz Ferenc, az Oscar-díjas A légy rendezője, majd Mikulás Ferenc, a Kecskemétfilm igazgatója követett.
A legújabb vendég Szilágyi Varga Zoltán volt, ez a beskatulyázhatatlan zseni, egyszerre grafikusművész és rajzfilmrendező, akinek zabolázatlan fantáziája olyan remekműveket teremtett, mint a Gordiuszi csomó, az Aréna és a Monológ (ezeket még Bukarestben az Animafilmnél alkotta).
Az elsővel, a Gordiuszi csomóval mindjárt dicsérő oklevelet kapott az oberhauseni fesztiválon, majd a zágrábi rajzfilm-világfesztiválon első díjat, végül a costinesti ifjúsági filmfesztiválon is győzött. A másik kettővel elnyerte a chicagói és a bilbaói animációsfilm-fesztivál díját, míg a többi remekmű, az Éjszakai kultúrtörténeti hadgyakorlat, az Apropó és a Jegyzőkönyv Mansfeld Péter emlékére, vagy a 2013-as A jókedvű örmény temetése már a Kecskemétfilm stúdióiban született, hiszen a művész 1987-ben átjött Magyarországra, és azóta itt él.
Szilágyi Varga Zoltán mesterkurzusának aktualitását az adta, hogy helyet kapott Kollarik legújabb könyvében – Magyar animációs alkotók II. –, amely a magyar animáció mestereit mutatja be és szimbolikusan az idei Kecskeméti Animációs Fesztiválon (KAFF) lesz a könyvbemutatója.
Kollarik Takó Sándor mellett szerzője és szerkesztője a már az Indexen is bemutatott Magyarok Hollywoodban sorozatnak, amelynek animációs része az általuk írt Csupó-monográfia. Mindezek mellett az elmúlt fél évtizedben a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete, Kollarik Tamás filmes szakember koordinálásával hiánypótló kutatásokat végzett és unikális filmes könyveket jelentetett meg, amelyek nemcsak a mozgókép szektorban dolgozó szakemberek könyvtárának kötelező kötetei lettek, de egytől egyig bekerültek az egyetemi oktatásba is.
A Fudamenta profunda sorozatban a Mozgókép és paragrafusok, az Animációs körkép és a Film és jog, vagy a Documenta Artis sorozatban a Magyar producerek I., a Magyar forgatókönyvírók I. és a Magyar animációs alkotók I. címen megjelent könyveket nemcsak a szerző-szerkesztő Kollarik személye és munkája köti össze, hanem az is, hogy a legelismertebb kortárs szakemberek és műfaji szereplők szerzői vagy alanyai a köteteknek Mikulás Ferenctől Rófusz Ferencen át Ternovszky Béláig, hogy csak a MOME mesterkurzusra is meghívott animációs neveket emeljük ki.
Beszélgetésünk felütése már előrevetítette, hogy nem egy hétköznapi művészemberrel van dolgunk. Amikor ugyanis megkérdeztem, milyen volt az élet az ötvenes években Kékesen, ahol született, elmosolyodott.
Én nem Kékesen születtem, hanem egy szekéren. Édesanyám kint dolgozott a mezőn, és amikor eljött az órám, egy asszony, egy dadogós kocsis, felültette egy szekérre, és elindultak Kékesre, mert a közelben csak ott volt bábaasszony. Így a születési anyakönyvi kivonatomba Kékes került be, mint születési hely.
1955-ben, amikor Zoltán négyéves volt, az édesapa a rendőrség elől elszökött a Zsil völgyébe, és miután valamelyest rendbe szedte magát, fél évre rá a család is követte.
Két hétig tartott a vonatút, a csirkéket is magunkkal vittük, hogy legyen mit ennünk, pénzünk nem volt. Negyedik osztályos korom első fél évéig laktunk ott, de aztán édesapám úgy döntött, fel kell mennünk Marosvásárhelyre, mert a Zsil völgyében nem volt magyar iskola negyediktől felfelé. Ott egy olyan házban laktunk, amelynek az ablaka a futballpályára nézett. Innentől kezdve állandóan rúgtam a bőrt.
Zoltán hegedülni is tanult, meg rajzolni is, sőt még balettozni is csábították, de ötödiktől kezdve már a rajz vette át a főszerepet.
Fantasztikus tanáraink voltak a marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskolában – meséli. – Bordi András festőművész, ő volt a Képtár igazgatója, ő dugta el a képeket '44-ben, nehogy az oroszok elvigyék azokat; Izsák Márton szobrászművész volt az igazgató; Piskóti Gábor volt a festészettanárom és Barabás István; ezek legendás nevek, még Hunyadi László szobrászművész jut eszembe hirtelen, ő még él, 89 éves.
Ezek a művészóriások nyaranta bejárták egész Erdélyt, ingyen és bérmentve, beszélgettek a papokkal és a tanítókkal, kiválogatták a legtehetségesebb fiúkat, lányokat, és meggyőzték a szülőket, hogy engedjék el a gyermekeiket. Így toborozták a diákokat.
Most ugrunk egyet az időben, felelevenítjük Szilágyi Varga Zoltán Bukarestbe kerülésének történetét.
Érettségi után Bordi Andrástól kaptam egy ajánlólevelet Corneliu Babához, a kor legnagyobb román festőművészéhez. Szégyelltem elmenni hozzá protekcióért, nem is vettek fel az egyetemre. Visszamentem Vásárhelyre, és önként jelentkeztem katonának! Mindenki nevetett rajtam, azt mondták, nem vagyok normális, de én másfél évre bevonultam a seregbe. Nagyváradon voltam katona, de onnan levittek a Baraganra ásni a Duna-csatornát. Az nem volt leányálom, viszont értékes tapasztalat. Ott történt, hogy a laktanyaparancsnokom meglátta a bajuszomat, azt hitte rólam, amerikai kém vagyok, és kitépte! Persze dőlt a vér, szóval, ilyen kalandjaim voltak…
Aztán leszerelés után Zoltánt felvették a bukaresti egyetemre, ahol elvégezte a grafika és a fotó szakot. Évfolyamelső volt, így választhatott munkahelyet: beugrott a mély vízbe, a Filmtröszt grafikusa lett volna – csakhogy a pozíciót már elfoglalták!
Két hétig keresgéltem, de mindenhonnan elutasítottak. Végül elfogyott a türelmem, és berontottam a vezérigazgatóhoz azzal, hogy évfolyamelső vagyok, csináljon valamit! Így kerültem az Animafilmhez, jobb híján. Eszem ágában sem volt rajzfilmet készíteni, korábban nem is nagyon láttam animációs filmeket. Illetve hazudok, mert gyerekként minden vasárnap délelőtt elvittek minket a szakszervezetek házába, és ott szovjet rajzfilmeket vetítettek. Nu pagagyi, és társai… Hát innen kellett elrugaszkodnom, és azt hiszem, a Monológgal, a Gordiuszi csomóval és az Arénával ez sikerült is.
Szilágyi Varga Zoltán 1987-ben jött át Magyarországra, de már 1984-ben elkezdte az áttelepülést, csak éppen három évbe került, mire megkapta a kivándorlási engedélyt. Akkoriban ez így ment Romániában… Mellesleg, Szilágy Varga úgy idézi fel, ellentétben azzal, ami az egy hónappal ezelőtti Mikulás Ferenc-interjúnkban elhangzott, hogy őt senki sem küldte el az Animafilmtől, magától jött el Bukarestből. Ahonnan viszont hatalmas sikerei mellett elküldték, azaz nyugdíjazták annak ellenére, hogy még szívesen dolgozott volna, az a Kecskemétfilm volt… Megjegyzi, hogy vitathatatlan legendák közé került Kecskeméten, Mikulás mellett a magyar animáció legnagyobb alkotói dolgoztak.
Arról is mesél, hogy akik átjöttek Erdélyből, azokat az animációs szakembereket ő hozta át a Kecskemétfilmhez, mi több, magának a Kecskemétfilmnek a privatizációját is ő menedzselte 1990 környékén:
Ha úgy tetszik, a folyamatnak én voltam a motorja. A Kecskemétfilm első nagy bérmunkáját, ami tulajdonképpen nem is volt bérmunka, a több ország koprodukciójával készült Majmok kastélyát is én hoztam be a cégnek 1999-ben. Az úgy történt, hogy az Éjszakai kultúrtörténeti hadgyakorlatot én vittem ki Hirosimába, a fesztiválra, és én vittem magammal Ferit (Mikulás Ferencet, a Kecskemétfilm igazgatóját – a szerk.). Igaz, a stúdió pénzén, de hát az az én pénzem is, hiszen tulajdonostárs voltam.
Ott, Hirosimában választotta ki Jean-François Laguioniel, a Majmok kastélya francia rendezője a film stábjába. Meghívta Franciaországba, és különleges alkotói együttműködés alakult ki közöttük: kinevezték a film művészeti igazgatójának. Ez azt jelentette, hogy ő rajzolta meg a forgatókönyvet. Még most is megvannak a rajzai, több száz, ezernél is több.
És a többnemzetiségű produceri gárda ezeket el is fogadta. Én pedig elértem, hogy a gyártás jöjjön Kecskemétre, ami üzletileg nagy fogás volt! És ezek után már az én francia kapcsolatomnak köszönhetően forgattuk le Kecskeméten a Piros alma szép meséjét, meg a Temetői meséket is. Ekkor már egyébként a magyar milliárdos, Gattyán György finanszírozta a stúdiót, én adtam el neki bizonyos tulajdonrészt.
Amikor megkérdezem a mestert, vajon kötődik-e még a Kecskemétfilmhez, keserű mosoly kíséretében a következő választ kapom:
Csak emlékeimben… Mikulás Ferenc 2015-ben, amikor elértem a korhatárt, elküldött nyugdíjba. Azóta nincs kapcsolatom a stúdióval, viszont most volt Sepsiszentgyörgyön egy életmű-kiállításom.
Pedig a Jegyzőkönyv Mansfeld Péter emlékére, az iparági emlékek szerint a magyar animáció két kiemelkedően nagy alakja, a rendező Szilágyi Varga Zoltán és a stúdióvezető-producer Mikulás Ferenc együttműködéséből jöhetett létre. Zoltán zsenije és Mikulás kezdeményezése, szervezőtehetsége hozta létre. Szilágyi Varga Magyarországon készült filmjeinek vége főcímében mindenütt Mikulás a producer. Szívesen látnánk még ilyet…
De ha már Sepsiszentgyörgy, elengedhetetlen a romániai alkotóévek megemlítése.
„A bukaresti stúdió, az Animafilm mint intézmény és struktúra, tulajdonképpen szovjet mintára épült fel. A filmgyártás technológiája lehetővé tette, hogy ugyanolyan rajzfilmek készüljenek, mint a korabeli szovjet alkotások. Fontos: az Animafilm kizárólag gyerekfilmeket készített, futószalagon. Volt egy ugyanolyan jelenség, amit Magyarországon is tapasztaltam: különösebb előtanulmányok nélküli, de tehetséges embereket vonzott be az animáció. Gond nélkül tudták alkalmazni az egyvonalas rajztechnikát, és ez odáig fajult, hogy teljesen mindegy volt, miről szólt a film, mindenki ugyanazokat a tradicionális, avítt kifejezőeszközöket alkalmazta. Minden figura vagy vakarta a fejét, vagy pislogott, vagy gyorsan kiment a képből, vagy gyorsan visszajött a képbe, de minden egy kaptafára készült. Amikor megérkeztem Kecskemétre, tőlem várták, hogy az új, rendhagyó stílusommal úgymond megmentsem a stúdiót.”
Szilágyi Varga Zoltán elkezdte tanítani a kecskeméti stúdió embereit, minden reggel rajzoltak, „krokiztak”, azaz vázlatokat készítettek.
A mester úgy véli, a több száz, ezer, világszerte legyártott filmből az a néhány marad meg az emlékezetünkben, amelyekből kiragyog az a belső kényszer,
ami nem más, mint a leküzdhetetlen vágy arra, hogy a szerző/rendező a világ tudomására hozza azt, ami belülről szétfeszíti őt.
Szilágyi Varga Zoltán is ilyen filmeket akart és tudott készíteni. Pedig kezdetben csak négy rajzra futotta erejéből egy nap, aztán később már huszonnégy, vagyis hihetetlen tempóban fejlődött a technikája.
Az én fejemben csak egy gondolat járt: amit kitaláltam, azt a sztorit, hogyan meséljem el. Nekem fogalmam sem volt a testtartások, a gesztusok ábrázolásáról, engem csak az izgatott, hogy elmondjam, ami belülről feszít. Kezdetben nem is volt ezzel gond, mert amíg nem kaptam meg az első nemzetközi díjaimat, addig a bukaresti Animafilmnél a kutya sem figyelt rám.
A második filmje, az Aréna arról szól, hogy a történelem utolsó sárkányát élő, egyenes tévéadásban öli meg. Ezek után vérszemet kapott, nekifogott harmadik filmjének, hat hónapig éjt nappallá téve rajzolt, ám az egyik reggel, amikor bement a stúdióba, kiderült, hogy az összes rajzát összeszedték. Több ezer rajzot, és azokat soha többé nem látta…
Mindenki lehajtott fejjel mászkált, amikor kérdezősködtem, senki nem mondott semmit. Próbáltam beszélni mindenkivel, a párttitkárral, de azt mondták, nyugodjak meg, ne csináljak botrányt. Persze, miről is akart szólni a filmem? A fáraó sakkozik a fiával, és a fia mattot ad az apjának, a fáraónak! A sakktábla pedig az egész korabeli Egyiptom életterét szimbolizálta, ahová a rabszolgák hordták a hatalmas sakkfigurákat. Persze Ceausescunak is volt fia, sőt, fiai, az áthallás egyértelmű volt. Nem lehetett bemutatni az alkotásomat. De akkor már vérszemet kaptam, eltelt két év, és nekifogtam a harmadik filmemnek, a Monológnak.
Felmerül a kérdés, hogy Szilágyi Varga Zoltán bukaresti éveiben, ottani pályafutásában milyen szerepet játszott az a körülmény, hogy ő egy magyar művész volt a diktatúra hangsúlyozottan román közegében.
„Ha jól emlékszem, december 31. az alkotmány ünnepe volt a ceausescui Romániában. És a pártlap, a Scinteia ilyenkor mindig ünnepi számmal rukkolt ki. Nos, a lap főszerkesztő-helyettese két héttel a jeles nap előtt felhívott engem, hogy ebből az alkalomból készítsek egy rajzot Nicolae Ceausescuról. És közben az egekig dicsért, hogy mindent tud rólam, hogy mekkora tehetség vagyok, meg ilyenek. Megpróbáltam kibújni a feladat alól, hogy én méltatlan vagyok ekkora megtiszteltetésre, de nem volt mese. Végső kétségbeesésemben megkérdeztem, lehet-e tudni, mikor ül modellt. Na, erre olyan hangerejű káromkodásözön zúdult rám, hogy el kellett tartanom a kagylót a fülemtől, majd amikor elfogyott a főszerkesztő-helyettes szuflája, lecsapta a telefont.”
Zoltán akkor már tudta, hogy neki vége van.
Merthogy kötötte az ebet a karóhoz, ilyen párhuzamokat citált, hogy Tizianónak is szüksége volt modellre. Amikor pedig a főszerkesztő-helyettes azzal presszionálta, hogy küldenek neki hivatalos fotókat a conducatorról, ezt az ötletet azzal hárította el, hogy az már egy másik művésznek, a fotósnak az alkotása, neki az eredetit kéne látnia, nagyon gyorsan dolgozik, néhányszor tíz perc elegendő lenne. Hát persze, hogy erről szó sem lehetett.
A harmadik filmjét, a Monológot óriási elismerésözön fogadta külföldön, otthon viszont, mielőtt bemutatták volna, az Animafilm igazgatójának be kellett vinni a filmtekercset a minisztériumba. Az igazgató három óra hosszát ült a miniszternél, majd a doboz nélkül jött ki.
A filmet évekig nem volt szabad bemutatni Romániában. ez volt az utolsó csepp a pohárban. Zoltán 1984-ben beadta a kivándorlási kérelmét, és röpke három év elteltével már a kezében is volt az útlevél.
A többi már a Kecskemétfilm története…
(Borítókép: Szilágyi Varga Zoltán. Fotó: Lakos Máté / MOME)