Nem tudom, mire számítottam, amikor belefogtam a Jó anyák iskolája című könyvbe, de biztos nem arra, amit kaptam. Jessamine Chan regénye sokkal sötétebb fordulatot vesz, mint amire gondolni lehet első hallásra vagy olvasásra. A szolgálólány meséjével egy lapon emlegetett történet egyszerre szomorú, nyomasztó és tanulságos, igazságtalan és igazságos, mégis: nem mindennapi megvilágításba helyez egy égetően fontos problémakört.
Frida Liu, a történet főszereplője 39 esztendős, kislánya, Harriet mindössze másfél éves. A középkorú anya dacol az elemekkel: karrierje nem üti meg a kínai emigráns szülei által elvárt szintet, a gyermeke apja elhagyta őt egy fiatal, szexi nőért, Frida ráadásul nehezen egyensúlyoz a munkahelye és a magánélete – pontosabban a kicsi nevelése – között.
És akkor egy nap megtörténik minden (normális) szülő legnagyobb félelme…
Frida néhány órára magára hagyja a kislányát, az esetre pedig fény derül. A tiltakozás és magyarázkodás ellenére elveszik tőle Harriettet, őt pedig „anyanevelő” intézetbe küldik. Az intézet ötlete érthető, csak éppen a kivitelezése nem: sokkal inkább börtön az, ahová Frida kerül.
Mondhatnánk, hogy joggal veszik el tőle a lányát, hiszen ki a fene hagy magára egy babát két-három órára, ugyanakkor egy kalap alá venni Frida esetét azokkal, akik szándékosan, fizikailag (is) bántalmazzák gyermeküket, vagy akik még a 17 éves fiukat is babaként kezelik, nem teljesen igazságos. Ezt pedig az anya is hangoztatja, amikor megismerteti az olvasókkal a sorstársait.
A regény alapötlete és kiindulópontja ötletes, az olvasó pedig – jó esetben – azonnal együtt érez a szerencsétlen, önmagát bajba sodró főhőssel, aki anyatigrisként küzd a lányáért – csak éppen túl későn. A gyermekvédelmisek kötelezik az iskola elvégzésére, ám Frida nem is sejti, hogy hiába végzi el a képzést, az még nem garantál semmit, pláne nem azt, hogy visszakapja a lányát.
Az iskolában a Fridához hasonló szülőket tanítják meg a helyes gyereknevelésre és gondozásra. Ezek a mellékszereplők elhalványulnak a főhős mellett, pedig sokszor érdekesebb az ő történetük, mint a főszereplő szélmalomharca. A disztópikus nevelőintézet egyébként kissé túlságosan is kegyetlenre sikeredett, igaz, fiktív sztori lévén ez nem lehet rosszpont (azon kívül, hogy az olvasó lelkét enyhén szétszedi).
Hiába érződik túlzónak az anyanevelő iskola, az olvasottak tulajdonképpen nem is állnak annyira távol a valóságtól:
az intézmény tökéletesen példázza, hogyan dehumanizálják az anyaságot a való életben, és hogyan várják el minden anyától, hogy állandóan csúcsformában legyen, a maximumot nyújtsa a gyermekének, ha pedig nem sikerül mindent (is) megadni a csemetének, automatikusan rásütik a rossz szülő bélyeget. Az ember kénytelen az egész életét a gyermeke köré felépíteni, különben hallgathatja a negatív kritikákat.
A könyv annak ellenére, hogy ígéretes témával kecsegtet, több sebből vérzik. Először is, túl hamar lesz túl borzasztó, nagyobb gond azonban, hogy repetitív: annak ellenére, hogy már a kezdetektől nyomasztó hangvételű, iszonyú lassan halad, több száz oldalon keresztül taglalja a főhős unalmas és egyhangú napjait. Mindennap ugyanazok a mondatok hagyják el a száját, a mantrák egy idő után unalmasak és fárasztók, Frida már-már önkéntelenül is megutáltatja magát az olvasóval.
A főhős története megkapó ugyan, a személyisége annál kevésbé. Annak ellenére, hogy Chan nem „gonosznak” írta meg a karaktert, Frida önsajnáltatása és nyafogása roppant ellenszenvessé teszi: a nő nem a gyermeke jóllétével, hanem csak saját magával törődik.
Kizárólag az anya szemszögéből ismerjük meg ezt a zárt világot, a kormány szempontja és hangja egyáltalán nem jelenik meg a történetben, holott erre szükség lenne. Nem látjuk, hogy a társadalom hogyan áll ezekhez a „nevelésre szoruló” anyákhoz: a könyv csak felveti a kérdést, de nem válaszolja meg.
Van azonban néhány érdekes rész a könyvben a főszereplő nevelésével kapcsolatban, ami akár pluszpontot is jelenthetne, ám ezek a szálak is elvarratlanok maradnak. Az anya bevándorló szülők lányaként sokszor érzéketlen, rideg mintát hozott magával. Frida „örökölt sorsára” azonban szintén nem fektetnek túl nagy hangsúlyt, így ennek a résznek sem igazán hatolunk a mélyére.
A történet mondandója nagyjából kimerül abban, hogy kiderül, anya és lánya szétválasztása egyikőjüknek sem jó: az anya is szenved, és a gyerek is. A meggyőzés, az ellenkezés és a küzdés azonban ezen a ponton már inkább árt, mint használ, Frida pedig, úgy tűnik, minden cselekedetével egyre messzebbre löki magától a kicsit.
Nehéz erről a könyvről írni, mert – belőlem – az összes létező érzést kihozta: szomorú voltam, ugyanakkor dühös, megértő, elnéző, de lenéző is; türelmetlen, mégis reménykedő. Ha egyetlen szóval kellene jellemezni a könyvet, azt mondanám, hogy felidegesített.
Amikor ennyi érzés tör fel az olvasóban, nehéz összefüggő gondolatsort alkotni – pláne egy olyan könyvről, amely szerkezetileg sem remekel. Egy lapon emlegetni A szolgálólány meséjével nevetséges, hiszen annak ellenére, hogy a női jogokat tárgyaló, disztópikus hangzású regényről van szó, kategóriákkal elmarad Margaret Atwood művétől.
A 21. Század Kiadó könyve április 13-án jelent meg nyomtatott formában.