Soha nem volt aktuálisabb a háború és a béke témája, mint most: a Belgrádi Nemzeti Színház előadásának minden szava ült, amikor Boris Liješević rendezésében bemutatták Lev Tolsztoj Háború és béke című nagyregényének színpadi változatát. A szerb rendező produkcióját a jelenleg Magyarországon zajló 10. Színházi Olimpia keretében megrendezett MITEM programsorozatában láthatta a közönség a budapesti Nemzeti Színházban.
Kinek jut eszébe, hogy az orosz–ukrán háború idején színre vigye a Háború és békét, amely az 1803 és 1815 között vívott napóleoni háborúkról és az oroszok győzelméről szól? Boris Liješević rendező és a Belgrádi Nemzeti Színház társulata azonban négy-öt évvel ezelőtt kezdett beszélgetni arról, hogy bemutatnák Lev Tolsztoj monumentális művét, aztán az élet utolérte a művészetet, csak most nem az oroszok vívnak honvédő háborút.
Ezzel együtt a szerb rendező nem akar a színpadról ítéletet mondani. Számára az a fontos – ahogy a nagy sikerű előadás utáni közönségtalálkozón elmondta –, hogy bemutassa az élet teljességét, a makro- és mikrokozmoszt, vagyis a társadalmi hátteret és az egyén boldogulását is, az előadás egy pontján azonban, tehetnénk hozzá, hangsúlyosan kigyullad a MIR (Béke) felirat.
A Nemzeti Színház közönsége álló ovációval és szűnni nem akaró tapssal jutalmazta a belgrádi társulat produkcióját,
és az előadást követő beszélgetésen is szép számban maradtak nézők, meghallgatni a rokonszenves alkotókkal folytatott beszélgetést.
Pedig az előadás próbára is tehette volna a nézőket. Tavaly a moszkvai Vahtangov Állami Színház majd' ötórás Háború és békét tett a színpadra, itt viszont csupán két órát írtak az ismertetőben, egy szünettel. Ehhez képest jóval tíz óra után ért véget az előadás, igaz, a szünet után maga Andrej Bolkonszkij herceg mondta a közönségnek: szóljanak a családjuknak, hogy a tervezettnél két órával később mennek haza, az előadás hossza ugyanis a színészek motivációjától függ – úgy látszik tehát, hogy a budapesti előadáson eléggé motiváltak voltak. A magyarul elmondott szöveget taps és nevetés fogadta.
Az előadás egészére jellemző volt egyébként, hogy a színészek kommunikálnak a nézőkkel: az elején magyar nyelvű narrációval indult a cselekmény, nem akarták ugyanis azt, hogy míg a színészek játszanak, a nézők a fejük felett futó magyar és angol szöveget figyeljék. Ezzel a kedves gesztussal máris megnyerték maguknak a közönséget, amely aztán végig ment velük. Ez fontos is volt, mert a rendezés koncepciójához hozzátartozott, hogy a színészek időnként előrejönnek a színpad szélére, kigyulladnak a nézőtéri fények, és hozzánk beszélnek, sőt kérdéseket is föltesznek.
Az egyik ilyen kérdés az volt, hogy a nézők szerint lesz-e valaha olyan, hogy nem dúl háború sehol a Földön:
Tudják, én hiszem, hogy eljön a nap, amikor nem lesz több háború. Mind együtt élünk majd békében, boldogan
– mondja Peter (Pierre) Bezuhov gróf. „Nem lesz több háború? Ereszd ki a vért az erekből és önts a helyébe vizet, akkor majd nem lesz. Mindig lesz háború!” – jött a színpadról a replika, a nézőtérről pedig leginkább csend volt a válasz. Csend, ami legalább ilyen sokatmondó.
A darab első felét a makrokozmosz, a napóleoni háború uralja, amikor férfiak indultak vérüket adni a csatába, bár erről leginkább elbeszélésekből értesülhetünk, a petrográdi nemesség és értelmiség előkelő szalonokban beszélget Napóleonról, Sándor cárról, Ausztriáról, Poroszországról, a közelgő háborúról. Érdekes színpadon is hallani, ahogy a franciás műveltségű orosz nemesség francia szavakkal tűzdelt társalgási nyelven szidja a franciákat.
A második felvonás azonban már a mikrokozmoszé, a családé, a szerelemé. Igaz, amikor Andrej herceg sebesülten hazatér, Moszkva lángokban áll: az oroszok felgyújtották, hogy inkább égni lássák, mintsem Napóleon kezében. Boris Liješević szerint a Háború és béke kulcsjelenete az, amikor Natasa Rosztova megcsalja Andrej Bolkonszkij herceget, illetve amikor Andrej halálos ágyán örök szerelmet fogad neki, Andrej pedig azt mondja: most jobban szereti, mint ezelőtt.
Natasa, jobban szeretlek, mint bármit a világon. Senki sem ad nekem olyan gyengéd csöndet… Olyan fényt. Majdnem sírok az örömtől. Túlságosan is szeretem.
Mindezt a szerb társulat olyan finoman és érzékenyen adja elő, hogy valóban ez a legerősebb jelenet – és előtte a megcsalás annak minden izgalmával, fájdalmával, konfliktusával és vezeklésével. Ahogy Natasa végül ráfekszik a koporsóra, annál szebb szerelmes gesztust nehéz elképzelni.
A mű ezer szálon bonyolódó cselekményét, több száz szereplőjét és filozófiai mélységeit sem egyszerű színpadra adaptálni, a szerb társulat előadását nézve azonban – amely hetven oldalba sűrítette a nagyregényt – nem támad hiányérzetünk.
Amikor például Pierre Bezuhov hazatér a fogságból, így beszél: „A legfőbb, ami a rabság alatt történt velem, hogy megtaláltam a szabadságot. Azt, amit előtte úgy kerestem. A rabság előtt kínlódtam, az élet értelmét kerestem. (…) Nem lelhetem meg az élet értelmét, mert immár van hitem. (…) Most látom magam körül a folyton változó, hatalmas, elképzelhetetlen és végtelen életet. És minél tovább nézem, annál nyugodtabb és boldogabb vagyok. Ha megkérdeznének most: szeretnél-e az lenni, mint ami voltál a rabság előtt, vagy újraélnéd-e mindezt, bizony, újra a rabságot választanám.” És elhangzik egy mondat, szintén tőle:
„Azt hisszük, ha valami kivet minket a kerékvágásból, mindennek vége. Pedig amikor eljön a szerencsétlenség, valami más, valami jobb kezdődik el.”
Az előadás jobb megértéséhez felidézhetjük Boris Liješević gondolatait is a Nemzeti Színház oldaláról: „Olyan az emberiség történelme, mint a természet; az egyik pillanatban még nyugalom van, semmi sem zavarja meg a békét, ám már közeleg a mindent elsöprő nagy vihar, hogy felkavarja a tengert. (…)
Európa vihar korbácsolta tengere a közelmúlt viszonylagos nyugalma után ma újra viharos. Mi folyik itt?
Változóban a világ, mint a XIX. század elején, amikor Napóleon új rendet honosít meg Európában; közös hazáról beszél – határok nélküli Európáról. Több millió halottat hagy maga után, akik nem fogadták el az ő szabadságát.”
A szerb rendező felteszi a kérdést: hogyan rendezhető meg a Háború és béke? Pontosan úgy, ahogy Kutuzov – aki egyébként, Napóleonnal ellentétben, nem jelenik a darabban – vezette a borogyinói csatát: felmérve a meghatározó körülményeket, az események menetét irányító szükségszerűségeket és bekalkulálva a véletleneket; mindezt folyamatosan szem előtt tartva, és közben nem feledve, hogy mindnyájan parányi részecskék vagyunk a Háború és béke roppant szervezetében.
Boris Liješević rendezését a Belgrádi Nemzeti Színház előadásában a jelenleg Magyarországon zajló 10. Színházi Olimpia keretében megrendezett MITEM programjai között láthatta a közönség a budapesti Nemzeti Színházban. Az Indexen már olvashatták Theodórosz Terzopulosz Nóra-rendezéséről írott kritikánkat, és a színházi találkozó további előadásairól is beszámolunk majd.