A Recirquel IMA című immerzív színházi produkciója az egyik legmegnyugtatóbb, amit valaha színházban láttunk. Vagy cirkuszban. Nehéz a kettőt szétválasztani, főleg, hogy egészen új műfaj született a Müpa sátra alatt.
A legnagyobb bizonyíték számomra, hogy létezik valami több, mint amit az életünkben tapasztalunk, hogy mindenki ezt keresi. Azaz maga a hiány bizonyíték a létezésre – mondta nekem egyszer valaki, amikor a hitről beszélgettünk. Persze ez csak egy ember véleménye, de mindenképp izgalmas felvetés. Ezt a keresgélést láttam a Recirquel IMA című produkciójában.
Nem válaszokat, de nem is kérdéseket. Pontosan azt az intim pillanatot, amikor az embert utolérik az érzései, a gondolatai, mélyen magába néz, és a
8 milliárd ember közül egyedül marad az egész univerzumban.
Valószínűleg mindenki ismeri a magánynak ezt a formáját, ami egyszerre félelmetes és megnyugtató, aminek a súlya alatt össze is roppanhatunk, de fel is szabadíthatjuk magunkat. Talán semmi sincs közelebb a modern imákhoz, mint a meditáció, és ez fordítva is igaz. Mert a világban, amit létrehoztunk, és amit nap mint nap élünk, mesterségesen kell megteremteni azt az időt, amit magunkba figyelve tölthetünk. Régen még ez volt a természetes, ma már idegennek hat.
Pont ezért volt a megrendezetten túl egy plusz töltete annak, hogy a város egy forgalmas, kifejezetten zajos pontján megszületett a csönd. A Recirquel IMA című immerzív színházi produkciója tavaly a Bartók Tavasz Művészeti Hetek programjában debütált, ám egy évvel később visszatért a Müpa Sátorba.
Ám ez a sátor nem akármilyen sátor. A nagy cirkuszi fehér csúcsok alatt egy fekete lepel is fel van húzva. A fekete sátor alatt születik a csoda, a két sátor között pedig rengeteg technikai eszköz teremti meg ezt a varázslatot.
Ugyanis ebben a különleges installációban a nézők benne ülnek abban a térben, aminek az alkotók elmossák a határait. Imazsámolyokon lehet helyet foglalni, miközben egy artista az összes izmát megfeszítve éri el azt a hatást, hogy a teste súlytalanul lebeg a térben, amiben mi is ott utazunk vele, miközben a két sátorfal között 250 lámpával mutatják meg, hogy mit jelent művészi szinten alkalmazni a fényt.
A zenének, a fényeknek, az előre megkomponált mozdulatoknak köszönhetően pedig belső utazás is létrejön. Kevés olyan előadás van, ami nem konkrét történetet akar átadni, hanem megengedi azt a nézői luxust, hogy a látottakat megéljük, és úgy értelmezzük, ahogy nekünk jólesik. Pont ezért lehetetlen elhagyni a Müpa sátrát katarzis nélkül. Vági Bence rendezése olyan, mint egy vasaló, ami a hétköznapoktól görcsbe rándult idegeket simítja ki.
Az előadás immerzív színházi élményt ad, ami itthon még elég ritka, de több nyugati országban már évek óta előszeretettel alkalmazzák ezt a módszert. Ennek a megközelítésnek az a lényege, hogy a nézőt is beengedik abba a térbe, ahol az előadás születik, így nem kívülről, a szó klasszikus értelemben vett nézői székből figyelhetjük a történéseket, hanem belülről, ami egészen másképp hat az érzékekre, mint az eddig megszokott előadások.
A darabot egyetlen artista adja elő, az idei évadban négyen váltják egymást a szerepben: Charles-Éric Bouchard, Horváth Zita, Illés Renátó és Zsíros Gábor.
(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)