A SopronFest a művészetek rengeteg ágazatát felvonultatta 2023 áprilisának végén. Ezek közül kiemelkedő a vizuális, illetve képzőművészet. A vendégek számos tárlat közül válogathattak, Lobenwein Tamás rendszerváltást idéző fényképeitől a kedvenc előadóikról mesélő zenészek tárlatán át Kiss Tibor káoszt kerékbe törő festményeiig. Utóbbi kettő a témájában nem, de térben osztozott.
Minden zenész ki tud emelni egy dalt vagy előadót, amely vagy aki alapjaiban határozza meg őt és a zenéjét. Az idén induló SopronFest a Liszt Ferenc Kulturális Központ emeletén különleges tárlatot állított ki − ha itt a tárlat szó megfelelő. Az én lemezem című kiállítás híres hazai zenészek gondolatait göngyölíti fel. Azt boncolgatják, számukra melyik volt az az album, amelyik olyan súllyal bírt, hogy a mai napig meghatározó erő egy-egy alkotói folyamatban.
Bár mindenkit kiemelni igen hosszas lenne, néhány érdekességre mi is felkaptuk a fejünket. Egyik ilyen Járai Márk története, akiről kiderült, hogy részben a Nirvanának köszönheti, hogy a Halott Pénz énekesévé vált. Számára megismételhetetlen a zenekar legendás unplugged koncertje New Yorkban, amelynek lemezváltozatát agyonhallgatta, a dalok sorrendjét pedig a mai napig fejből tudja. Nagy kedvence is van a korongról, ez a Where Did You Sleep Last Night.
Amikor ezt a dalt a színpadon játszottam a Veszprémi Utcazene Fesztiválon, miután belekezdtem, rájöttem, hogy sosem énekeltem még ezt a számot közönség előtt. Közben azon gondolkodtam, hogy el tudom-e énekelni − a végén ugye van az az ordítós rész −, de már nem volt visszaút. Amikor odaértem, és sikerült, az valódi katartikus élmény volt. Később Pécsen egy kocsmában is játszottam ezt a dalt – ott volt Marsalkó Dávid is, aki ott döntötte el, hogy engem szeretne énekesnek a zenekarába
− olvashatók Járai Márk szavai a tárlaton.
Szintén kedvenc lemezéről mesél Schoblocher Barbara, akinek a Kings Of Leon Aha Shake Heartbreak albuma volt meghatározó. „Ez alapozta meg azt, amilyen zenét most hallgatok, és nyilván azt is, amit a Blahalouisiana játszik.” Az énekesnő tinédzserkorában ismerkedett meg a zenekarral a Sex On Fire című dalukon keresztül, ezután pedig
visszamenőleg végighallgatta az összes lemezüket.
A kiállításon kiderül, hogy Lovasi Andrást miként húzta be a The Doors, vagy Vitáris Ivánnak − aki a SopronFest első napján játszott az Ivan and the Parazollal a nagyszínpadon − mennyire változtatta meg a zenéről alkotott képét a Deep Purple és Szörényi Levente.
Az első SopronFesten fellépő előadók java megosztotta képek és szövegek formájában saját emlékeit. Fekete Giorgio a Carson Comából Lou Reed Transformer című lemezét emelte ki saját kedvenceként, ami az első, amit lemezként hallgatott, ahol a dalok közötti kapcsolódást kézzelfogható értékként élte meg.
Azahriah a Twenty One Pilots Vessel albumát idézte fel. Szerinte a populáris zene experimentális elemekkel való keverése kimondottan izgalmas. Az énekes ritkán hallgat teljes lemezeket, de ezt az albumot mindenképpen ki akarta emelni.
Végül Kiss Tibor fotója is felvillan, aki Tom Waits Rain Dogs lemezéről mesél ilyesformán:
Tom Waits maga olyan, mint Chaplin, vagy valaki egy Fellini-filmből, aki színészi karakterként a félvilági alakok és a lecsúszott, kisemmizett figurák környezetéből hozza a kincseit a dalba. Ez egy bohém, nincstelen, de szabad világ, ami nagyon megérintett, és most is megérint… Nagyon erős hatás volt, sokáig rabja is voltam ennek a világnak, időbe telt, hogy el tudjak tőle szakadni.
Ahogy olvassuk az énekes sorait, az állvány mögött, amin az ő története áll, néhány festmény ragadja meg a tekintetünket. Furcsa formák érzelmes kivitelezése, zavaros terek egyedi érzékelése. Kiss Tibor különleges kiállításáról van szó, aki saját festményeiből közel húsz alkotást hozott most el, hogy egy eddig páratlan tárlat keretében a világnak megmutassa őket. A Tom Waitstől kapott világ valahol visszaköszön a képein is.
Talán kevésbé célravezető egyesével boncolgatni az énekes alkotásait, aki sokáig maga sem tudta eldönteni, hogy képzőművész legyen, vagy zenész. Ami rögtön leszűrhető a képeiből, hogy Kiss Tibor nem szereti megbéklyózni magát egy adott technikával vagy anyaghasználattal. Kísérletezéseihez rengeteg különféle alapot használ, a végeredmények pedig − legalább is a tárlaton megjelenők − kis torzítással négy dimenziót jelenítenek meg.
Egyfelől megtalálni a készen értelmezhető formákat, amelyekre a laikus is rá tudja vágni első pillantásra, hogy milyen fő motívumról van szó, legyen az egy gitáros, egy dobos vagy egy dj. Ha kicsit jobban a mélyére ásunk ennek, az apróbb szegmensei egy-egy adott képnek már jóval markánsabbá, részlet- és történetgazdagabbá teszik ezeket a műveket. Az alkotó számtalan lelkiállapota felsejlik rajtuk.
Színek és hangulatok tekintetében talán ehhez köthetők azok a már-már szürreális alkotások is, ahol formák és idomok tömegei keverednek. Itt már jóval nehezebb egy adott motívumot meglelni a képen, de azért még akadnak direkt pillanatok.
A harmadik világ az intenzitás világa. Az eddigi, fehér háttéren alapuló képeket felváltják a teljesen színes, de mégis egy-egy erőteljes árnyalatot vagy formát mozgató képek,
ahol néha a harmadik dimenzióval is játszik Kiss Tibor.
A végső kör pedig az abszolút térjáték. Ebből nincs túl sok alkotás a tárlaton, és méretüket tekintve is kisebbek, de egy képbe olvasztott játék baba vagy valódi szögek felhasználása mindenképp érzelmi hatást vált ki az emberből.
Akad néhány mű, amely kilép ebből a négy körből, de a tárlat ezeken az alappilléreken nyugszik. Ahogy figyeli az ember az alkotásokat, azon kapja magát, hogy komplex,
egymástól élesen eltérő érzéseket váltanak ki belőle az állványok között haladva.
Valószínűleg sokakban kérdésen felüli, hogy amennyiben Kiss Tibi anno a képzőművészet mellett döntött volna a zene helyett, az szomorú pillanata lett volna a hazai zenei életnek. Mégis, kétség sem fér hozzá, hogy a festészetben sem tűnt volna el a középszerűség dzsungelében. Ami egyedül kérdés marad, hogy vajon merre fejlődött volna az alkotóművészete, ha erre teszi fel az életét, milyen irányzat jelent volna meg a képein, de ezt már sosem tudjuk meg.
(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)