Szinetár Miklós a magyar kultúra megkerülhetetlen vezéralakja. A Kossuth-díjas rendező monumentális életművét most egy háromkötetes önéletrajzi könyvben írja meg, Szinetár önéletrajz-szerűségek és egyebek címmel. A májusban megjelenő első kötet majdnem egy évszázadnyi színház- és világtörténelmen ível át.
Szinetár Miklós az önéletrajzi kötetben mesél gyerekkoráról, a II. világháború alatt átélt évekről, valamint karrierje kezdetéről egészen az '50-es évek végéig tartó korszakról, a maga lenyűgözően szórakoztató stílusában. A kötet alcíme: Túléltem és volt, ami sikerült.
Az már egy mutatvány volt, hogy túléltem a háborút. Sok családtagomat és barátomat veszítettem el. 12 évesen a Francia úti pincében nem igazán értettem, mi történik. Tudtam, hogy veszélyben van az életünk, nagyon féltem, de azt, hogy miért történik ez velünk, nem értettem. Az alcím második fele, hogy volt, ami sikerült, pedig a színházi életemre utal. 19 évesen a Magyar Állami Operaház rendezője lehettem. A karrieremről, a családom történetéről és a korszak viszontagságairól és szépségeiről szól ez a nagyon szubjektív önéletrajzi könyv
– mondta Szinetár Miklós a könyvbemutatón, amelyen kiderült, hogy a kötet 2023. májusában fog megjelenni.
Szinetár Miklós legutóbbi, 88, illetve a 88 és fél című „füveskönyveit” a karantén alatt kezdte írni, amelyben a világot és benne a saját szerepét szemléli – ahogy megírtuk korábban. Az vele készült interjúban elmondta, szereti ezeket a könyveket, sokat dolgozott rajtuk, sokkal többet, mint egy-egy rendezésén.
Rengetegszer átírtam, de megpróbáltam háromoldalas rövid írásokra lefordítani a magam és a világ számára is, amiről annyit beszélünk, és amikről köteteket írnak. Leírom például, hogy mi is volt ez a rendszerváltás. Olyan egyszerű ez: abban a percben, amikor az oroszoknak már nem kellett pufferzóna Kelet-Európában, mert a szárazföldi hadsereg jelentősége nullára redukálódott, ez már túl drága lett. Ennyi volt – szerintem
– fogalmazott, majd hangsúlyozta, hogy „szerinte”! A növendékeinek is mindig elmondta, és elmondja most is a Zeneakadémián, hogy amit mond, az az ő véleménye, és egyáltalán nem biztos, hogy igaz.
„Én már nagyon öreg vagyok, és ebben a korban az ember már úgy gondolkodik, hogy itt van ez a világmindenség, ebben egy mikroporszemnyi dolog a Föld, amin mikroporszemnyi a bioszféra, ahol egyáltalán élet van, és azon belül a lakott terület, azon belül pedig Magyarország szintén mikroporszemnyi. Ezért a dolgokat nem szabad túl nagyképűen megközelíteni” – mondta.
Születésnapi ajándéknak szánták, de alighanem örök érvényűt alkottak az Erkel Színházban, amikor 2020. október 17-én operaként mutatták be az István, a királyt. A darab, mondjuk, eddig is opera volt, csak eredetileg rock műfajban készült. Az István, a királyt Szinetár Miklós rendezte, a Magyar Állami Operaház tűzte műsorára. Az előadásról kritikát is írtunk.
Mint a szerző fogalmaz: „Szinetár amúgy tökéletesen aktualizálta István és Koppány küzdelmét, amely anno mintha örök kettősségbe taszította volna az országot. Az előadást modern korteshadjáratba öltöztetve vezeti fel, a talpnyaló főurak öltözékük alapján történelmi koronként keresik a hatalom kegyét, húznak az erőhöz, vagy fordulnak el a gyöngétől. S mindezt – a Magyar Nemzeti Balett Tánckarával – tökéletes koreográfiával egészíti ki Vári Bertalan, mert a tánc is maga az ember, ahogyan éppen néptáncol, vagy szalonban forgolódik, könyököt eltartva, netán verbunkosban igazodik a kor hangulatához.
Talán azt is lehetne mondani, hogy az István, a király 1983-as első bemutatóját követően végre révbe ért, és oda került, ahol mindig is a helye lehetett volna: az operák közé. Sőt, innen, 2020-ból nézve úgy is tűnhetne, mintha a rockopera volna az átirat. De ebből is látszik, hogy a Szörényi–Bródy páros anno valóban örök érvényűt alkotott.”
(Borítókép: Szinetár Miklós 2022. február 9-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index)