Van egy magyar fiatalember, balettművész, koreográfus, aki a világ több, jelentős balett-társulataiban játszott. Koreográfusként is sikereket ért el, egyik darabját a milánói Scalában is bemutatták. Lukács András pályáját, a világról alkotott képét portréban foglaltuk össze.
A tévében reklám megy. Egy budapesti család minden tagja azt nézi. Az Állami Balettintézet felvételt hirdet. Az anya érdeklődve figyeli, és arra gondol, hogy „Ezt Andriskának meg kellene próbálnia”, majd az örökmozgó, kilencéves gyermekére néz. Andriska állandóan pörög, egyetlen percig nem képes megülni, imád biciklizni. Lehetne sportoló is. Ám a család eldönti, hogy belevág a kalandba.
A felvételin nagy a tömeg, több százan várakoznak. A tízéves Lukács András egy szál fürdőnadrágban várja édesanyja mellett, hogy megmutathassa magát. Nincs benne izgalom, nem tudja, mi vár rá. A sok ember érdekes, az foglalkoztatja. A többtagú bizottságban az akkori balettvilág meghatározó táncművészei, mesterei ülnek, de őt ez sem hatja meg, nem ismeri őket. Valaki zenét rak be, ő meg kérésre ösztönösen mozogni kezd, improvizál, kicsit már táncol is. Nincs taps. Továbbjut.
Forró a nyár június derekán, a második forduló napján. A család a Balatonon nyaral, de a felvételi kedvéért anya és fia hajnalba kel. Visszautaznak Pestre. Most is több százan vannak – ez a műfaj elismertségét, nívóját mutatja. A mozgás mellett ezúttal a jelentkezők fizikai adottságait is felmérik. Vajon anatómiailag is alkalmas a gyerek? Lukács András igen, erre a pályára született.
Lukács András a Táncművészeti Főiskola elvégzése (1998) után nemcsak a Magyar Állami Operaház táncosaként bizonyította tehetségét, hanem más világhírű társulatok tagjaként is – mint a William Forsythe vezette Frankfurt Ballett, a Ballet de l’Opera de Lyon és a Wiener Staatsoper und Volksoper.
Külföldön pedig nemcsak táncolt, de a kávéházakat is megkedvelte. Gyakran ma is egy cappuccino felett mereng azon, mi is történt vele az elmúlt 25 évben. Tapasztalatait összeveti azzal, amit manapság lát. Úgy véli, a mai fiatalok tudatosabbak és előrelátóbbak, mint anno az ő generációja volt. Ez talán a ma már teljesen átalakult nyugdíjrendszer és a felgyorsult világ miatt van így, a gyerekek manapság hamarabb felnőnek.
Szakmailag pedig nagyon magasra került a mérce. A mai balettigazgatók már meg sem várják, hogy egy 18 éves fiatal pár évig a tánckar tagja legyen, ahol komoly színházi tapasztalatot szerezhet. A rendszer generációkon átívelően működött, de mára teljesen megváltozott.
Egy direktor ma egy 16–17 éves növendéket egyből a tánckarba rakhat, egy év után pedig jöhet a mély víz: 18 évesen főszerep. Majd még egy szóló, még egy főszerep, és 20 évesen azon kapja magát, hogy több főszerepet is eltáncolt, 25 éves korára akár Principal táncos válhat belőle. Ez rutin szempontjából remek, a gátlásai oldódnak, csak, ahogyan Lukács András mondja, de ne feledjük, még ekkor is „gyerek”.
A világ akármennyire felgyorsult is, bizonyos szerepeket tekintve egy 20 éves még nem tapasztalhatott annyit, mint egy 30-35 éves kollégája, ezáltal viszont a művészi érettsége és kifejezésmódja sem olyan érett – ahhoz több időre van szükség. A fiatalok ugyan hamarabb bekerülnek a táncéletbe, de a pálya talán emiatt (is) előbb véget érhet. Korábban kell elgondolkodniuk azon, hogy készüljenek életük „következő fejezetére”. Persze van olyanra is példa, hogy valaki ötvenéves koráig táncol, de ez azért ritkább.
Maradva az összehasonlításnál, Lukács András szerint kijelenthető, hogy a magyar – és akár az európai táncélet – nem most éli fénykorát. Sőt nehéz helyzetben van. Oroszországgal szemben mindenképp, ahol évente körülbelül tíz lány és tíz fiú végez, és közülük gyakorlatilag szinte mindenkinek megvan az esélye arra, hogy a világon bárhol szólókarriert fusson be.
A mennyiség megszűri a minőséget.
Magyarország azért sincs könnyű helyzetben, mert az ország kicsi, kisebb a merítési lehetőség. Az orosz balettot a mentalitásuk is a legnagyobbak közé emeli: az, ahogy az emberek nemzeti dicsőségként tekintenek a balettre. Balett-táncosnak lenni még napjainkban is kiváltság, különlegesség, kuriózum. Ezzel ellentétben Magyarországon – és a legtöbb helyen a világon – a táncművészet nem elég népszerű.
De ez nem volt mindig így. Magyarországon a műfaj az 1960-es évektől kezdve fénykorát. A teljesség igénye nélkül például Orosz Adél, Róna Viktor, Lakatos Gabriella, Fülöp Viktor is nemzeti kincs volt. Ünnepelt sztár. A ma már nemzetközi szinten koreográfus is jegyzett Lukács András szerint napjainkban legfeljebb a színész tölthet be hasonló szerepet, igaz, a színművész is hiába nyújt szinte minden este fantasztikus teljesítményt egy kőszínházban, azt csak egy réteg látja. A szélesebb közönség csak akkor ismeri meg, amikor elvállal egy televíziós sorozatszerepet, vagy az egyik tehetségkutató-versenyben mentor vagy zsűritag lesz.
A balettben ez nincs. Rétegközönségnek szól, ám egyben ez biztosítja azt is, hogy a műfaj ne értéktelenedjen el. Ami Lukács András szerint különösen fontos volna:
a balettet valahogyan fogyaszthatóbbá kellene tenni, populárisabbá, hogy több emberhez eljusson. Erre jó és rossz próbálkozások is vannak.
A folyamatot viszont nehezen tudná elemezni, azt, hogy a fénykor után mikor és hogyan jött a törés. Az egyre inkább felgyorsult világra és a kultúrára való igény hiányára gyanakszik.
Művésznek lenni amúgy sem könnyű. Nem csak most, már húsz és száz évvel ezelőtt sem volt az. Ez a művészeti ág sosem lesz annyira közkedvelt, mint mondjuk a sport, ami mindig sokkal több embert vonzott.
Tíz fiatalból vajon mennyi szeretne ma klasszikus balett-táncos lenni?
És az is egyre kevésbé fontos, hogy ki mit csinál és milyen szinten. Sajnos egyre felületesebb és anyagiasabb minden. Az egész világ azt közvetíti, ha nincs pénzed, akkor nem vagy fontos. Ha nem viselsz márkás ruhákat, akkor nem vagy szép, trendi. Ha nincs több tízezer követőd az Instagramon, nem vagy sikeres.
Azt nem mondja, hogy ennek ne volna jó oldala is, de a különbség közte és egy tinédzser között az, hogy ő tudja, meddig valós ez a dolog, a tizenéves viszont lehet, hogy nem, és ez veszélyessé válhat.
Ma egy fiatal jó esetben ügyvéd lesz vagy orvos. Rossz esetben meg influenszer.
Tragédiának tartja, hogy valaki milliomos, sőt milliárdos lehet ebből. Sokat gondolkodik azon, vajon meddig lesz ez így, illetve hol és hogyan lesz ennek vége. Már ha vége lesz...
Az embereket figyelve az egyik legszembetűnőbb számára, hogy a különböző nemzetek mennyire máshogy viselkednek vagy máshogy öltözködnek. Nem hasonlítgat, csak megállapít. Az olaszok és a franciák ösztönös stílusérzékét élvezi, időnként a napját is feldobja. Még inspirálja is, mivel saját darabjainak jelmezeit legtöbbször ő tervezi – vagy ha nem, az ötlet tőle indul.
Táncoskarrierje alatt sok és sokféle stílusban kipróbálhatta magát. Bécsben tizenöt évet töltött, ahol nem csupán táncművészként, de koreográfusként is sikereket ért el. Táncművészi és koreográfusi munkásságát Harangozó Gyula-, Seregi-, Márciusi Ifjak- és Európa-díjjal ismerték el.
Tavaly az év koreográfusának választották Magyarországon.
Európa neves táncszínpadait elhagyva 2020–ban a Győri Balett művészeti vezetője lett, jelenleg rezidens koreográfusa. Így már harmadik éve belülről látja, tapasztalja, tanulja, hogyan működik az itthoni rendszer. A hazai táncéletet kettészakítottnak, sok esetben széthúzónak látja – ez sem bírálat a részéről, csupán észrevétel. Egyik oldalon a Magyar Nemzeti Balett – egyedüli klasszikus együttesként az országban –, a másikon pedig a kortárs táncélet. Köztük nagy a szakadék.
Lukács András koreográfusként a klasszikus balettre épít, de nem a klasszikus balett szabályai szerint. Inkább a modern vagy a neoklasszikus balett irányába hajlik. Ebből, úgy látja, hiány van az országban. Bár szerinte lenne rá igény, és ha alkotóként lehetősége nyílna rá, hogy a saját együttesét vezethesse, ő ezzel a stílusirányzattal hidalná át azt a bizonyos szakadékot.
A művészet a kor eseményeire is reflektál, amit nagyon fontosnak tart. Vannak koreográfusok, akik a háborút vagy a migrációt, vagyis a jelen eseményeit viszik színpadra, mert ez „inspirálja” őket, ebből merítenek. Őt más hajtja: az ellenkezője. Azt szeretné, ha valaki beül a nézőtérre, arra az egy-két órára, éppen azt felejtse el, ami odakint zajlik. Harmóniára törekszik.
Hétköznapi emberként vidám, jókedvű, életigenlő, darabjaiban a lírai oldalát mutatja meg. Munkáit jellemzően a szomorúság lengi át. Mesélni sem akar, a klasszikusokat sem kívánja új köntösbe öltöztetni, talán egy–kettő kivételével.
Rómeó és Júliát meghagyja másnak,
jelentkező van bőven, mindig, minden korban, és ez így van jól. Az ő lelkét a szimfonikus darabok keltik életre, a tapasztalatok inspirálják. Az egyik ilyen Virginia Woolf tragédiája, amely nem az életrajzot mutatja be, hanem a betegséggel való küzdelmét. A skizofréniát. Az írónő kövekkel a zsebében a folyóba sétált, így lett öngyilkos.
A másik darabjával az édesanyjának állított emléket. Elválás című koreográfiája a test és a lélek kapcsolatát vizsgálja, finoman, esztétikusan, érzékenyen. Lukác
Movements to Stravinsky című művét a milánói Scalában is bemutatták. A bemutatón Manuel Legris és Massimo Murru között – akiket szakmailag nagyra tart – foglalt helyet a teátrum királyi páholyában. Szürreális, ugyanakkor felemelő és felejthetetlen élményként emlékszik vissza rá. Ott ülve egy tizedmásodpercre megjelent előtte az édesanyja, mellette pedig az a tízéves kisfiú, aki türkizkék, csíkos fürdőnadrágban állt a balettintézet felvételi bizottságának döntésére várva. A ruhadarab még ma is megvan, féltve őrzi, óvatosan nyúl hozzá. Érzi, az anyag öregszik. Hangja van, szinte recseg, amikor megfogja.
Az édesanyja mindig gondosan kimosva, szépen összehajtva tette el gyerekkori ruháit. Megvan még az első és második évfolyamban hordott nadrágja és a trikója is. Egy valamit sajnál: az első balettcipőjét nem tették el, éppen ezért, amikor a Wiener Staatsoperben 2020-ban az aktív táncosi karrierjét befejezte, az utolsó balettcipőjét hazavitte, kimosta és eltette a szekrény mélyére.
Magától sosem veszi elő, mindig csak úgy a keze ügyébe akad, amikor pakol. Ilyenkor minden újból az eszébe jut, hogyan is kezdődött minden. A tévében reklám ment, az Állami Balettintézet felvételt hirdetett, és az édesanyja arra gondolt, hogy „Ezt Andriskának meg kellene próbálnia”...
(Borítókép: Lukács András. Fotó: Németh Kata / Index)