Behrouz Boochani iráni kurd költő és újságíró menedékkérőként közelítette meg az ausztrál partokat 2013-ban, amikor egy újonnan meghozott bevándorlási törvény következtében négy évre az ausztrál kormány Manus-szigeten – mint később kiderült: illegálisan – működtetett befogadóállomásán ragadt, és a szigetet a tábor felszámolása után sem hagyhatta el évekig. Boochani mobiltelefonba pötyögve, sms-ek és WhatsApp-üzenetek formájában juttatta ki onnan a fárszi nyelvű részleteket barátainak, ismerőseinek és angol fordítójának.

Boochani ezen tapasztalait felhasználva írta meg a Nincs barátunk, csak a hegyek című regényét. A mű a kritikák szerint nem egyszerű börtönnapló: tanúságtétel, a túlélés eszköze, lírai beszámoló, az ellenállás megnyilvánulása. Rendkívüli erejű írás, amely kíméletlenül szembesíti az olvasót a világ hontalanjai, a fogságban sínylődő menekültek keserű sorsával – áll az Európa Kiadó gondozásában megjelent könyv fülszövegében.

A szerző nemrégiben Budapestre látogatott, hogy részt vegyen a Margó Irodalmi Fesztiválon, egyúttal pedig interjút adott az Indexnek. A könyve azért is különösen aktuális, mert számos országban, mint például Magyarországon, a migrációról és a menekültkérdésről szóló közbeszédet sztereotípiák, indulatok és vaskos előítéletek dominálják. Arra a kérdésre, hogy szerinte mi a legjobb módszer, hogy kicsit elemelkedjünk ezektől, Boochani azt felelte: általánosságban tisztában van az európai helyzettel, az európai politikai viszonyokkal, de először azt kell megérteni, hogy a menekültekért való küzdelem nem csupán annyiból áll, hogy küzdünk értük.

Ez alapelvekért való harcról szól. Arról, hogy amikor megengedjük a politikusoknak, hogy az emberi életet és alapértékeket politikai szempontok alapján felülírják, akkor azt engedjük meg nekik, hogy felülkerekedjenek a demokrácián. Azzal, ha teret engedünk a populista politikának, manipulációnak, az alapértékeket ássuk alá. És ezzel nem csak a menekülteknek ártunk.

A szerző tisztában van azzal, hogy a magyar kormány korábban kerítéssel akarta kezelni a menekültválságot, a migrációt így akarta megállítani.

Ez logikátlan, mert a bevándorlók nem Magyarországon akarnak letelepedni, itt csupán át akartak menni. Nem logikus, hogy Magyarország visszatartja őket, és ennyire ellenséges velük. A migráció politikai eszközzé vált világszerte. Ezzel csepegtetnek félelmet a társadalomba, hogy újra választásokat nyerjenek. A forgatókönyv ugyanaz, mindenhol ezt használják.

Lerohanták, telefonját vették

Elmesélte, hogy összesen hat évig volt fogságban, a könyve viszont már az ötödik évben megjelent. Az első két évben még senki sem ismerte őt, akkor még újságírók segítségével „dolgozott” kifelé. De a könyv megjelenése után már a börtönőrök is tudták, hogy ki ő.

Amikor a Manus-szigetre kerültem, becsempésztem magammal egy mobiltelefont, hogy kapcsolatban maradhassak a külvilággal. Az őrök rájöttek erre, lerohanták a szobámat, és elvették tőlem. Ezután egy második telefont is becsempésztem, de ugyanúgy jártam, mint korábban. És ez a jelenet még többször megismétlődött.

A Nincs barátunk, csak a hegyek megjelenése után rengeteg ausztrál vásárolta meg a könyvet, majd küldte el a parlamentbe, nagyon sok példányban. Egy idő után a politikusok közleményt adtak ki, hogy tudnak a könyvről, elolvasták, és köszönik, de ne küldjenek belőle többet.

Számos díjjal jutalmazták. Megnyerte a 2019-es Victorian Premier’s Literary Award irodalmi és a non-fiction-díjat, az ausztrál könyvipar 2019-es év non-fiction-könyvének járó díjat és a 2019-es Nemzeti Életrajzi Díjat is.

A civil és szociális szervezetek nagy része elismerte a munkáját Ausztráliában, hálásak, amit tett. De sokan még a mai napig negatívan állnak hozzá: paradox helyzet állt elő, megosztó figura lett.

Vannak, akiknek a szemében bűnöző vagyok.

Ez azért megdöbbentő, mert jelentős szerepe van abban, hogy a pápua új-guineai legfelsőbb bíróság 2019-ben bezáratta a Manus-szigeti fogolytábort, ahol akkor mintegy 900 ember tartózkodott. Az utolsó években a menekültek egy részét Amerikába vitték, mások Ausztráliában kaptak menedékjogot. De mintegy hetven embert az utolsó pillanatig fogva tartottak, bár kicsit szabadabban, mint azelőtt, ami azt jelentette, hogy a Manus-szigeten szabadon járhattak, de azt nem hagyhatták el.

Több mint tudósítás

Behrouz Boochani története azt bizonyítja, hogy a közösségi médiát konstruktívan lehet használni: ebben szerinte a Twitternek volt a legnagyobb szerepe. De a közösségi média használata sem lett volna elegendő. Fontos volt, hogy az információt ne szemtanúként adja át, hanem művészi megfogalmazásban. Azt is hangsúlyozza, hogy ezt a munkát a barátai nélkül nem tudta volna elvégezni.

Nem csak helyszíni tudósítás volt ez, a téma mélyére mentem, analizáltam, megtaláltam az összefüggéseket a világ többi dolgával. Kiderült, hogy a kolonizáció utóhatásai még mindig jelen vannak. A könyv pedig nemcsak a menekültek történeteit meséli el, hanem a kolonizációs problémákat, azok társadalmi hatásait is bemutatja.

A kötet tele van versekkel, a nyelvezete mellett ez is szépirodalommá nemesíti. Boochani rájött, hogy újságírói nyelvezettel csak tényeket tud közölni, de más hatást akart kiváltani.

Az olvasókat be kell húzni, hogy a börtönlétet, ezt a szisztematikus rendszert át tudd adni. A szépirodalomban nagyobb szabadságom van. Az egyszerű tényközlésen túl így a saját érzéseimet is be tudtam emelni, amelyekhez az olvasó is könnyebben kapcsolódhat.

A Nincs barátunk, csak a hegyek eddig több mint 20 nyelven jelent meg, és több mint 30 országban kapható. Boochani a könyvet perzsa nyelven írta, amely kimondottan verses, dallamos, az angol fordítója – aki korábban a cikkeit is fordította – ezért is döntött úgy, hogy bizonyos részeket versszerű frázisokban ad vissza. Boochani tudja és szereti, hogy amikor egy könyvet lefordítanak, akkor bizonyos részek elvesznek, de újak is születnek. Szerinte itt pont ez történt.

(Borítókép: Behruoz Boochani. Fotó: Németh Kata / Index)