Persze a két politikus barátsága nem úgy kell érteni, ahogyan a hétköznapi barátságot értjük. Ez egyértelműen, de jó értelemben vett érdekbarátság volt kezdetben, amelyet mindkét államférfi saját hazája érdekében nyilvánított ki. Aztán életük vége felé ez tényleg baráti viszonnyá alakult, amit igazol személyes hangú levelezésük és a német politikus utazása Izraelbe, jóval túl a kilencvenen, 1966-ban.
A könyv szerzője Michael Borchard, aki 2014 és 2017 közötti kutatómunkája eredményeként jelentette meg a kötetet. A szerző egyébként a Konrad Adenauer Alapítvány Tudományos Szolgálati Főosztályának és a Kereszténydemokrata Politikai Levéltárnak a vezetője. Ebben a pozíciójában tehát napi „kapcsolatban állt” az Adenauer hagyatékkal. 2014-ben az alapítvány izraeli irodavezetőjének nevezték ki.
Maga a könyv egyébként párhuzamos életútként indul. Egészen részletesen mutatja be Adenauer politikai pályájának elejét. Már fiatalon szerepet vállalt a közéletben, egyetemi évei alatt aktív tagja volt a katolikus diákmozgalomnak. Jogi és közgazdasági képzettséget szerzet, tanulmányai befejezését követően csatlakozott a katolikus párthoz (Centrum Párt), 1906 és 1917 között Kölnben polgármester-helyettes volt. Majd 1917 és 1933 között főpolgármestere lett szülővárosának, illetve a II. világháború végén, 1945-ben is betöltötte ezt a tisztséget.
Borchard könyvében igen alaposan veszi végig Adenauer kapcsolatát a kölni zsidósággal. A politikust már gimnazista korában is komolyan foglalkoztatta a cionizmus, annyira, hogy héber alapvizsgát tett és tanult jiddisül is. Főpolgármesteri időszakában a legalkalmasabb embereket kereste a város irányítói posztokra, számára nem voltak tabuk, ha kellett a szociális osztály élére nőt nevezett ki és pénzügyi pozíciókba zsidó származásúakat emelt be. Katolicizmusát élete végéig fontos iránytűnek tartotta, amely segített neki a nehéz helyzetekben meghozni a helyes döntést és mindig erkölcsileg egyenes pályán tartotta.
Viszonya a nemzetiszocializmushoz egyértelmű volt, utálta, amit nem is rejtett véka alá. Például amikor Hitler már a kancellári választások előtt Kölnbe látogatott, nem volt hajlandó személyesen fogadni őt a repülőtéren, ahogyan azt sok más városvezető kollégája megtette. Valószínűleg ezt Adolf Hitler sem felejtette el neki, mert a nácik hatalomra kerülését követően megindultak vele szemben a karaktergyilkos cikkek, majd pedig leváltották a főpolgármesteri tisztségből, sőt 1934-ben börtönbe is került egy időre.
Ebben az időszakban, amikor munka nélkül maradt, kiderült, hogy akiket jó barátnak vélt korábban, mind elfordultak tőle. Pénzszűkébe került és szorult helyzetéből egy régi zsidó barátja húzta ki, aki szó nélkül adott neki 10 ezer birodalmi márkát, és hasonló gesztust ajánlott fel egy másik tehetős kölni zsidó is. Adenauer ezt soha nem felejtette el nekik.
Másodszor már a háború vége felé, a Hitler elleni puccskísérlet után, 1944 júliusában vitte el a Gestapo és börtönözték be. Ahogy közeledtek a felszabadító amerikai csapatok, úgy vált helyzete egyre reménytelenebbé, végül egy Abwehr-főhadnagy fia hozta ki, majd ezután elrejtőzött. Később kiderült, neve rajta volt azon a listán, akiket a nácik még a visszavonulásuk előtt mindenképpen likvidálni akartak.
A háború után részt vett a Rajna-vidéki CDU megszervezésében, a párt országosan ismert személyiségévé vált, majd 1949-ben a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja lett, a tisztséget egészen 1963 októberéig viselte. Nem volt könnyű dolga. Egyfelől az ország gazdasági talpra állítása állt előtte égető feladatként, de feltett szándéka volt, hogy Németországot visszavezeti a nyugati világba és kiszakítja a pária létből, ahová a nemzetiszocializmus és a zsidóság ellen elkövetett történelmi bűnök taszították.
Adenauer úgy vélte, Németország szalonképessé tételéhez elengedhetetlen valahogyan rendezni viszonyukat a frissen alakult Izraellel. Történelmi kötelességének tartotta, hogy segítsen talpra állítani az új zsidó államot és a gazdasági, majd diplomáciai kapcsolatok rendezésével párhuzamosan valamiféleképpen elérni a megbékélést, természetesen elismerve a németek zsidóság ellen elkövetett bűneit.
David Grünként született 1886-ban a ma lengyel, de akkor még orosz területnek számító Plonsk városában. Már nagyon fiatalon elkezdte érdekelni a politika, 14 évesen barátaival ifjúsági mozgalmat hozott létre, hogy segítsék a kivándorlást Palesztinába. Nagyon megérintette Theodor Herzl gondolatvilága a cionizmusról és Izrael államról. Kétszer is letartóztatták, majd szabadulása után úgy döntött, kivándorol Palesztinába, amit 20 évesen meg is tett.
Eleinte földművesként dolgozott, majd csatlakozott a cionista munkásmozgalomhoz, több érdekvédelmi megmozdulásban vett részt. Palesztinában tevékenyen közreműködött a zsidó önkéntes milícia szervezésében, amelyet a zsidók elleni támadások miatt kellett létrehozni. Ben-Gurion új nevét is itt vette fel. Egyik visszatérő terve volt, hogy erős zsidó véderőt kell idővel létrehozni, máskülönben nem tudják megvédeni magukat a zsidók Palesztinában.
Tevékenysége miatt az akkor még az Oszmán Birodalomhoz tartozó területről 1915-ben kiutasították. Segített Angliában létrehozni a Zsidó Légiót, 1921 ben pedig a véderőt, a Haganát. 1934-ben a Zsidó Ügynökség végrehajtó bizottságának az elnöke lett, egészen 1948-ig. Palesztina ekkor már brit mandátumterület, ahol 1945 októberében Ben-Gurion meghirdeti a britek elleni harcot. A mandátum 1948 május 14-én megszűnt, és azzal a nappal megalakult Izrael Állam, amelynek első miniszterelnöke lett egészen 1963-ig, igaz két év kihagyással (1953-55).
Politikai működése alatt Izrael több háborút vívott és nyert meg arab szomszédaival. David Ben-Gurion elévülhetetlen érdeme, hogy talpra állította és elindított a zsidó államot, amely nagyon nehéz gazdasági helyzetből startolt. Ez volt egyébként az a pont, ahol elkezdett Adenauer és Ben-Gurion gondolatvilága egymás felé tendálni.
Michael Borchard a könyv hazai megjelenésekor, az MCC szervezte könyvbemutatón arról beszélt, hogy Ben-Gurion tisztában volt mindvégig azzal, hogy ha meg akarja menteni az újonnan született zsidó államot és ehhez az szükséges, hogy Németországgal kell tárgyalni, akkor azt fogja tenni. Ben-Gurion azt hangsúlyozta hét évvel a háború után, hogy ha biztosítani kell az állam túlélését, akkor mindent meg fog tenni annak érdekében, hiszen ekkor Izrael üzemanyaghiánnyal és áruhiánnyal küzdött, az élet nagyon szűkös volt.
A két vezető – bár személyesen nem volt jelen –, azonban megbízottai révén folyamatosan tájékozódott a kárpótlási tárgyalásokról. Végül 1952. szeptemberében Luxemburgban volt az a találkozó, amelyen az alig négy éve alakult zsidó állam kártalanításáról szóló szerződést, az úgynevezett Luxemburgi Megállapodást aláírták. A jegyzőkönyv azt rögzítette, hogy mai értéken több milliárd eurónyi segítséget irányzott elő Németország Izrael támogatására. Ezeket áruk és szolgáltatások formájában juttatták el Izraelbe. Fontos része volt a jegyzőkönyvnek, hogy rögzítette a német kormány azon szándékát, hogy törvényileg biztosítják az egyénektől korábban elkobzott javakért járó kártérítést.
A szerző szerint mindez azért volt precedensértékű, mert korábban egy állam önként soha nem fizetett kártérítést, illetve elismerte, hogy képviselheti Izrael az összes zsidót a világon, és először tettek ígéretet egyéni kártérítés kifizetésére. Izraelben, amikor kiderült, hogy egy ilyen megállapodás készül, az komoly hezitáláshoz vezetett, majd óriási ellenállást váltott ki, hogy Németországgal közvetlen megállapodást kössenek. Az ellenzék a Ben-Gurion-kormány szemére vetette, hogy a náci gyilkosok országa pénzével akarja megvásárolni a megbocsátást.
Németországban is belpolitikai harcokat eredményezett a megállapodás. A nácik által elkövetett borzalmak felderítése éppen csak megkezdődött, azonban végül a Bundestag elfogadta a javaslatot, így ez nem csak a német–zsidó megbékélést, hanem az újdonsült Német Szövetségi Köztársaság nyugati integrációját is nagyban megkönnyítette.
A két vezető első személyes találkozója 1960-ban az Egyesült Államokban volt, amit a cikk címlapi fotója idéz fel. A két teljesen ellentétes irányból érkező, de akkorra már nagyon hasonló elvek mentén gondolkodó politikus szoros kapcsolatot tartott fenn ezek után is. Mindketten 1963-ban távoztak a politika frontvonalából, noha az elkövetkező években is jelen voltak és a háttérből igyekeztek erőt adni államaik törekvéseinek.
Folyamatosan leveleztek, és végül Ben-Gurion unszolásának engedve Konrad Adenauer halála előtt nem sokkal, egy nem hivatalos látogatás keretében még egyszer utoljára felkerekedett és elutazott Izraelbe, hogy találkozzon szellemi partnerével. Ben-Gurion akkor már egy ideje egy sivatagi kibucba visszahúzódva élt feleségével, ám az Adenauerrel együtt töltött nap és beszélgetéseik megpecsételték az elmúlt évtizedek közös barátságát. Ennek fura, utolsó lenyomata az a közös, fekete-fehér kép, amely Ben-Gurion lakóhelyén, a kibucban készült róluk.
Michael Borchard: Egy nem mindennapi barátság – David Ben-Gurion és Konrad Adenauer, MCC Press, 2023.
(Borítókép: David Ben-Gurion és Konrad Adenauer New Yorkban 1960-ban. Fotó: Keystone-France / Getty Images)