Szvetlana Alekszijevics 2015-ben kapott irodalmi Nobel-díjat „többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet”. Újságírói pályafutása során elbeszéléseket írt olyan drámai események szemtanúival készült interjúk alapján, mint a második világháború, az afganisztáni háború, a Szovjetunió felbomlása vagy a csernobili atomkatasztrófa. Olyan szerző, aki arra tette fel az életét, hogy mások hangját közvetítse. Munkái nemcsak a hősei érzelmeit ragadják meg, hanem a lényegét is annak, hogy az emberek miként viselkednek az állandó elnyomás és stressz közepette. Portré a 2023. május 31-én 75 éves íróról.
Fehérorosz apa és ukrán anya gyermekeként született az ukrajnai Sztanyiszlavban (ma Ivano-Frankivszk), de Fehéroroszországban nőtt fel, ahol szülei falusi tanítók voltak. A középiskola elvégzése után helyi újságok riportereként dolgozott, majd 1967-ben beiratkozott a Minszki Állami Egyetemre. A diploma megszerzését követően Bereza városában tanított a helyi iskolában, de hamarosan a minszki Vidékfejlesztési Újság, 1976-tól pedig a Nyoman című irodalmi folyóirat munkatársa lett – olvasható az MTVA Sajtóarchívumában.
Írói pályája kezdetén több műfajban kipróbálta magát: írt novellákat, esszét, riportot. Mentora, Alesz Adamovics belarusz író segített neki, hogy megtalálja saját útját és hangját, eltávolodva a hagyományos történetmeséléstől, engedve, hogy interjúalanyai szavaiból bontakozzon ki az összkép.
Első könyve, A háború nem asszonyi dolog 1983-ban készült el, és több száz, a második világháborúban a Vörös Hadsereg soraiban harcoló nő vall benne a háború kegyetlenségéről és a szenvedésről,
arról, hogy ez nekik nem hősies küzdelem, csak gyilkosság volt. A kötet kiadását először megtagadták, a nagy honvédő háború emlékének megsértésének minősítették, és csak 1985-ben, a Gorbacsov-féle peresztrojka kezdetén jelenhetett meg. A Szovjetunióban kétmillió példány kelt el belőle, íróját kitüntették, de a teljes, cenzúrázatlan változat csak a Szovjetunió megszűnése után kerülhetett az olvasók kezébe.
Tíz év munka után, 1997-ben jelent meg Csernobili ima című könyve, ami nem annyira minden idők legsúlyosabb nukleáris balesetéről, mint inkább szörnyűséges emberi áráról, a tragédiákról és veszteségekről szól. Elkészítéséhez több mint félezer embert interjúvolt meg, voltak köztük tűzoltók és a helyreállításban részt vevők – akiket hiányos felszerelésben küldtek a helyszínre –, kitelepítettek, orvosok és politikusok.
A könyv alapján 2003-ban egy ír rendezőnő dokumentumfilmet készített, amelyet Oscar-díjra jelöltek.
2013-ban jelent meg legmonumentálisabb műve: az Elhordott múltjaink a Szovjetunió szétesésének, a kommunizmus bukásának krónikája, amelyben egyszerű emberek mesélik el, mit tett velük napjaink történelme. Az 1991 és 2012 között készített interjúk szövedékéből megrázó panoráma bontakozik ki, tele gyásszal és könnyekkel, elnyomással és terrorral, ugyanakkor reménnyel és büszkeséggel is. Lehangoló következtetése szerint az orosz nép soha nem ismerte a szabadságot, nem hagyta maga mögött a diktatúrát, és jelenleg is mítoszokban él.
Az írónő könyvei több mint ötven nyelven és országban jelentek meg, ezek alapján világszerte készültek filmek, színdarabok és rádiójátékok a műveiből.
Csernobili ima című dokumentumregénye fontos forrásául szolgált az HBO 2019-es sikersorozatának, a Csernobilnak.
Magyarul eddig nyolc kötete jelent meg, köztük az Elhordott múltjaink, a Nők a tűzvonalban és a Csernobili ima is.
Az írónő tavaly a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként átvehette a Budapest Nagydíj kitüntetést. A díj átadása utáni pódiumbeszélgetésen M. Nagy Miklós műfordító, a fehérorosz ellenzéki író műveit magyarul megjelentető egyik kiadó, a Helikon vezetője kérdezte. A Könyves Magazin beszámolója szerint Szvetlana Alekszijevics mindenekelőtt arra hívta fel a figyelmet, hogy a második világháború után a nők érdekes módon nem beszéltek a gyűlöletről.
A szerző felelevenítette a gyerekkorát, és elmesélte, hogy abban a faluban, ahol született, szinte csak nők maradtak a háború után, ők végeztek minden munkát, mégis minden tettükből és szavukból szeretet áradt, amit később mintegy refrénként igyekezett minden könyvében megjeleníteni.
Szvetlana Alekszijevics számára fontos volt, hogy nőket szólítson meg, mert úgy tapasztalta, hogy a férfiak elnyomják az emlékeiket, és sokszor a nőktől is ezt várják el. Mindez az irodalomban is megfigyelhető volt, sokáig alig lehetett női hangot hallani. A szerző nagyon szerencsésnek érzi magát, amiért sokan megosztották vele az emlékeiket a háborúról, és azt tapasztalta, hogy
az emberek akkor tudnak a legpontosabban fogalmazni, amikor érzik az élet végének közeledtét, mert ilyenkor minden emlék sokkal élesebbé válik.
M. Nagy Miklós ezután az orosz–ukrán háború apropóján arról kérdezte az írót, hogy mi a véleménye a putyini rezsimről. Szvetlana Alekszijevics azt mondta, hogy a kommunizmus végével az emberek romantikussá váltak, elkezdték élvezni az életet, azt, hogy végre egy sokáig csak áhított fogyasztói társadalomban élhetnek.
Fehéroroszországban ma is diktatúra van, ennek ellenére úgy gondolom, hogy a társadalom nem akar elmenekülni. A fiatalok, bár a nyílt tüntetésekért börtönbüntetés jár, mégis kimennek az utcára, és felemelik a hangjukat.
Alekszijevicsnek el kellett hagynia a hazáját, mert letartóztatással fenyegették – a szerző számára megható volt, amikor az európai diplomaták elmentek az otthonába, és a védelmére keltek. Végül amellett döntött, hogy elhagyja az országot, és ekkor két kéziratot hagyott maga mögött, amelyek mind forradalmi hangvételűek, bátrak és szókimondók voltak. Szvetlana Alekszijevics azt mondta, úgy érzi, hogy jelenleg nem tud a kellő harciassággal írni, és most eljött az ideje, hogy a szerelem kerüljön a könyvei középpontjába.
Szvetlana Alekszijevics írói munkásságát számos díjjal jutalmazták, 1998-ban az Európai Együttműködésért díjat, 1999-ben az Alfred Toepfer Alapítvány Herder-díját, 2013-ban a német könyvkiadók és könyvkereskedők egyesülésének Békedíját, a következő évben a francia Művészeti és Irodalmi Érdemrendet vehette át. 2015-ben hat évtized – az 1953-ban kitüntetett Sir Winston Churchill – után ő volt az első, akinek nem szépirodalmi, hanem tényirodalmi munkássága alapján ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat, az indoklás szerint „polifonikus írásaiért, amelyek a szenvedésnek és a bátorságnak állítanak emléket korunkban”.
(Borítókép: Szvetlana Alekszijevics. Fotó: MTI / EPA / Kay Nietfeld)