Nádasdy Ádám nyelvész Hordtam az irhámat című novelláskötete nemrégiben jelent meg a Magvető gondozásában. A szerzővel a 94. Ünnepi Könyvhét forgatagában beszélgettünk.
Nádasdy Ádám csak akkor kezdett kijárni az Ünnepi Könyvhétre, amikor maga is bekerült a magyar irodalom vérkeringésébe. De ez nem fiatal korában történt meg vele. Akkor még se költő, sem műfordító nem akart lenni. Nem volt ezzel baja, de kicsit távol tartotta magától.
„Lila” bölcsész dolognak érezte, önmagára a száraz dolgok embereként gondolt,
hiszen angoltanárként dolgozott, könyveket írt, nyelvészettel foglalkozott ifjú tudósként.
Harminchét éves volt 1984-ben, amikor megjelent az első verseskötete Komolyabb versek címmel. Ezután elkezdte érdekelni, hogy a magyar irodalmi életben ki mit csinál, és hogyan. Majd a rendszerváltozás után, 1994-től műfordítással is elkezdett foglalkozni.
„Amikor szerzőként részt vettem az Ünnepi Könyvhéten, nem tudtam, hogy mennyien fognak odajönni hozzám. A barátaim persze tudták, hogy ott vagyok, és jöttek. De ez úgy van, hogy amikor valaki éttermet nyit, a barátai barátságból odamennek vacsorázni. Mégis legyen valaki az étteremben, hátha mások is jönnek majd. És ez így van, hisz kinek van kedve egy üres étterembe bemenni?” – mondta Nádasdy.
Hozzáfűzte, ekkor már rutinos tanár volt, és jó pár tanítványa megneszelte, hogy verseskötetet adott ki.
Nádasdy Ádám Hordtam az irhámat című novelláskötete nemrégiben jelent meg a Magvető gondozásában. A kötet ismertetője szerint Nádasdy legújabb könyvében a határok, országok, kultúrák közötti életről mesél. Visszaemlékezéseiben feltárul egy határokon átívelő, szerteágazó családtörténet és az, milyen volt felnőni egy soknyelvű, többkultúrájú családban a szürke ötvenes években.
A szerző népszerűsége az interjú közben is egyértelművé vált. A beszélgetés alatt többen szeretettel üdvözölték, köszöntek neki, egy hölgy például a kocsijából kiszólva szólította meg a nyelvészt:
– Hol lehet önt elérni? A kislányom szerelmes önbe!
– Ötkor dedikálok a Vörösmarty téren.
Nádasdy mindig nagyon boldog, amikor ilyen történik vele.
A jeles műfordító eztán legemlékezetesebb dedikálásáról beszélt. Elmondta, a mostani férjét így ismerte meg. Rettenetesen meleg volt aznap, a nap annyira sütött, hogy a szeme előtt piros karikák táncoltak – emlékezett vissza.
Ekkor leült elém egy nagy, erős fiatalember, és mondta a nevét. Nem értettem, mondtam neki, hogy szokatlan neve van. Először mondta, hogy cz-vel írja, meg i-vel, azt sem értettem, majd elkezdte betűzni. Egy idő múlva éreztem, hogy ezt a fiút nem akarom elengedni, ezért még egyszer megkérdeztem, hogy jól írtam-e a nevét. Igennel felelt. Erre megkérdeztem, nem rokona-e X. Y.-nak, azt mondta, nem.
Nádasdy ekkor röstellte azt mondani neki: „Ötig itt vagyok, beszélgethetünk-e aztán?” Szerinte ez a melegvilágban nehezebb. A nőkhöz talán könnyebb odafordulni, hogy van-e kedvük ismerkedni. De egy fiatalember esetében ez mégiscsak másképp van – vélekedett, majd azzal folytatta: eltelt 1-2 év, mire ismét találkoztak, úgy igazán. Mint kiderült, akkor a mostani férje fejében is az járt, hogy meg kellene kérdezni, meddig marad. Ez volt 2002-ben, most már 20 éve együtt vannak.
Nádasdy élvezi a könyvheti forgatagot meg általában a nyüzsgést és az embereket is. Ideje egy részét Londonban tölti, mert a férje ott dolgozik. A lakásukban dolgozik, de amikor elege lesz a magányos munkából – mint a fordítás, olvasás, bírálás –, fogja magát, és kimegy lődörögni valamelyik londoni pályaudvarra.
Nádasdy Ádám szerint az Ünnepi Könyvhét olyan, mint egy falusi búcsú.
Amikor mindenki kint van a főtéren, és olyanok is találkoznak, akik máskor nem szoktak. Lehet kicsit udvarolgatni, potenciális partnereket nézegetni. Egyébként hagyományosan is az a célja ezeknek az eseményeknek, hogy a fiatalok megnézzék a felhozatalt. Az Ünnepi Könyvhétnek lehet örülni. Mondhatni, hogy buborék, de annak elég nagy – fogalmazott.
Ahogy azt korábban megírtuk, megjelentek a döntési listák az előadó-művészeti szervezetek 2023-as támogatásáról: olyan állami és önkormányzati fenntartású színházak is részesültek ebből az alapvetően kulturális sokszínűséget elősegíteni hivatott forrásból, amelyek egyébként is több száz millió forintnyi közpénzt kapnak.
AZ ÖSSZESEN KIOSZTOTT 6 MILLIÁRD FORINT CSAKNEM HARMADA KÖLTSÉGVETÉSI PÉNZEKBŐL GAZDÁLKODÓ SZÍNHÁZAKHOZ MENT.
Azok az előadó-művészeti szervezetek azonban, amelyeknek alapvető szükségük lenne erre a támogatásra, hiszen más forrásuk nincs, javarészt pénz nélkül maradtak.
Nádasdy Ádám szerint ez nehéz kérdés.
A Fidesz szemmel láthatóan azt gondolja, hogy csak a vele lojális színházakat akarja támogatni. Én ezt elvből helytelenítem, mert nem a saját, hanem az adófizetők pénzét adja. Nem olyan, mint Soros, aki a sajátját. Bár ő ennél demokratikusabban osztja, kuratóriumokra bízva.
A nyelvész úgy véli, azon mindenesetre lehet vitatkozni, hogy bármelyik kormányzatnak kell-e az ilyesmit támogatni. Vagy mindenki szerezzen szponzorokat, hajtson fel pénzt saját magának.
Azt tapasztalja, hogy az állami mecenatúra az angol nyelvű világban sokkal kisebb. Nagy–Britanniában, Amerikában meg aztán pláne. Amerikában azt mondják: „Hol van ez az alkotmányban leírva? Menjetek, szervezzetek pénzgyűjtést, kalapozzátok össze!” Nádasdy érdeklődéssel figyeli, hogy mi fog történni. Ő annak örülne a legjobban, ha ezek az érdekes műhelyek tovább működhetnének.
Závada Péter költővel is interjút készítettünk az Ünnepi Könyvhéten: ő rettenetesnek tartja, hogy a független színházak egyáltalán nem kaptak támogatást. „A támogatások megszűntek, mert a társulatok nem kaptak finanszírozást. Sok barátom emiatt munkanélküli lett. Nagy, komoly múlttal rendelkező társulatok, mint például Pintér Béláék és a Dollár Papáék sem kaptak semmit. Követni is nehéz, annyira bosszantó és lehangoló.”
(Borítókép: Nádasdy Ádám. Fotó: Papajcsik Péter / Index)