Olyan családban nevelkedett, ahol nem támogatták színészi vágyait, és soha nem ismerték el tehetségét, a sikereit sem. Máthé Erzsi ezért még Kossuth-díjas színésznőként is kételkedett magában, és talán azért segítette annyira a fiatalokat, hogy nekik könnyebb legyen. A nemzet színészének búcsúztatója 2023. június 20-án lesz a Fiumei úti sírkertben – emlékét, imádni való, de nehéz természetét legjobb barátnőjével, Gyurkovics Zsuzsa színésznővel idéztük fel.
Meghal egy színésznő, és mint a legnagyobbak, az utolsó poént magának hagyja. Nem lehetett tudni ugyanis, hogy mi szerepel a végrendeletében, de még csak azt sem, hogy egyáltalán hol van. Annyira titokba akarta tartani, hogy a nagy „poén” ne derüljön ki idő előtt, hogy beletelt vagy két hétbe, mire előkerült az utolsó, érvényes példány.
De nem is a végrendelet itt a lényeg, hanem a szeretet, a tisztánlátás és a gondoskodás. A szeretet, amit Máthé Erzsi csak nagyon kevesek felé tudott kimutatni, és azt is mindig elütötte valami gorombasággal – ez persze az őt tényleg szeretőket nem tévesztette meg. A tisztánlátás, amit az utolsó időben gyakran elhomályosított a betegség, de amikor kellett, helyén volt a szíve és az esze, és bár nem adta jelét, pontosan tudta, hogyan kell döntenie. Végül a gondoskodás, ami egész életében jellemezte. Támogatta például a fiatal tehetségeket, és bár emellé is szűken mérte a szeretetet, sokan köszönhetik neki, hogy anyagilag is segítette őket a pályán.
Valahogy mindenkire gondolt, csak önmagára nem
– mondja Gyurkovics Zsuzsa, és elgondolkodik, hogy mindez talán azért történt így, mert saját gyermeke egészen kicsi korában meghalt, az 50-es években nem tudtak rajta segíteni.
De erről nem beszélünk, mert nem ez a fontos, hanem az, hogy milyen nagy színésznő volt, és amikor belépett valahova, és azt mondta azon a jellegzetes, mély hangján, hogy „Helló!”, akkor ott senki nem maradt állva.
Gyurkovics Zsuzsa napfényes, kedves otthonában ülünk, kávéval és még meleg péksüteménnyel kínál. Szerinte így illik, ez a minimum, hogy így fogadjuk a vendéget. A falon képek a művésznő szerepeiből, de a családról, a gyerekekről, az unokákról is. Gyurkovics Zsuzsa elmondhatatlanul tüneményes személyiség, úgy beszélgetünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Ez a gyors helyzetfelismerés is a színészmesterségből ered.
„Hónapokig tanultuk, ki hogyan lép be a szobába, hogyan megy ki, nem csal-e meg a férjed. Ilyen sokszínű az élet, és ezt tudni kell egy színésznek.” A 95. életévében jár, de nem szed semmilyen gyógyszert, rendszeresen színházba jár, sőt időnként még fel is lép. Nem él a múltban, de mindenre emlékszik, a régi történeteket nevetve idézi fel. Ő volt a 96 évesen nemrégiben elhunyt Máthé Erzsi legjobb barátnője, az utolsó pillanatig hetente eljárt hozzá beszélgetni.
Minden a Horváth Árpád Színészkollégiumban kezdődött, amit a szegényebb sorból származó, vidéki főiskolásoknak hozott létre Gobbi Hilda. Egy szobában laktunk Psota Irénnel, Máthé Erzsivel, Szemes Marival, Lénárd Judittal, ő volt az akkor induló televízió első bemondója. Fantasztikus banda jött össze!
– mondja Zsuzsika, és nem csak a szeme nevet, hiszen már előre tudja, mit fog mesélni. Szerette őket, mert nem lehetett őket nem szeretni. A nagyszájú lányok mellett ő volt talán a legszelídebb, legsegítőkészebb – sok testvér mellett nőtt fel, alig négyéves volt, amikor az édesanyja 28 évesen meghalt –, ő ment gyógyszertárba is, ha valakinek szüksége volt valamilyen speciális szerre – de erről nem beszélünk.
Gyurkovics Zsuzsa olyan időket élt meg, és olyan élénken emlékszik mindenre, hogy az a színháztörténet lapjaira kívánkozik. A szegedi indulásra Lehotay Árpádnál Márkus Lászlóval, Sinkovits Imrével, Kazimir Károllyal, aztán a budapesti évekre, a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház felrobbantására, lebontására, vagy arra, hogy amikor – a színházat mindenekfelett imádó és támogató – Gobbi Hilda kocsijának oldalát levitte egy orosz tank, bevitette magát a szovjet nagykövetségre, és másnapra egy ugyanolyan kocsit követelt, ugyanolyan színben. Mást színűt hoztak, azt visszaküldte – másnapra ott volt a megfelelő árnyalatú autó.
A kollégiumban életre szóló barátságok szövődtek, de Zsuzsika azt mondja, nem azért lettek Máthé Erzsivel jóba, mert az ellentétek vonzzák egymást, épp ellenkezőleg: azonos értékrendet vallottak, olyan emberi és morális tartással, amit nem kezdtek ki sem az 1950-es, nem a 2020-as évek. A legnagyobb színésznők az utolsó percig megvitatták a színházat érintő legfontosabb kérdéseket: Máthé Erzsi gyakran beszélt telefonon Törőcsik Marival is, és bármi ment is a nyilvánosságban, ők pontosan tudták, ki mennyit ér, ki segít, és ki árt szeretett szakmájuknak. Ki valóban nagy ember, és ki az, aki csak annak akar látszani. Nagyon magasra tették a lécet, és Máthé Erzsi senki másra nem mondta, hogy nagy színésznő, csak Törőcsik Marira.
Gyurkovics Zsuzsa és Máthé Erzsi barátsága olyan volt, hogy mindent tudtak egymásról, mindent megbeszéltek. Hetente egyszer együtt ebédeltek, olyankor Máthé Erzsi is hajlandó volt enni. Zsuzsika most is csak visszafogottan, nagy tapintattal beszél, nem akarja kiadni a barátnőjét, de hogyan lehetne mégis elmesélni, hogy milyen volt Máthé Erzsi, és mi volt az az életében, ami ilyenné formálta, ilyen nehéz természetű, nagyhangú, jó humorú, imádni való jelenséggé?
„Sváb családba született, Mertz Erzsiként – Gobbi Hilda adta neki a Máthé Erzsi nevet –, de otthon nem kapta meg azokat az alapokat, amire egy gyereknek szüksége van. Nem kapott biztatást, dicséretet, nem is támogatták, hogy színésznő legyen, és bár az édesanyja, aki egyedül nevelte, minden szerepében megnézte, sose volt vele megelégedve. A közönség imádta, ordított, tapsolt, az anyja csak rosszat mondott neki” – meséli Zsuzsika, és megszakad az ember szíve, amikor azt látja, hogy a szülői elismerés hiánya mit okoz még egy olyan nagy formátumú színésznő életében is, mint Máthé Erzsi.
Már Kossuth-díjas színésznő volt, a Halhatatlanok Társulatának tagja, amikor még mindig kételkedett abban, hogy vajon elég jó-e.
Pedig a Nemzeti Színházban, majd a budapesti Katona József Színházban is rengeteget játszott, aztán a kabaréjelenetekben is felejthetetlen karaktereket alakított – egyszerre volt drámai, királynői alkat, és vérbeli komika. Mindemellett a nézőtérről figyelte a fiatalok játékát, akikért szorított, akiket pénzzel támogatott, a szeretetét ezzel fejezte ki. „Át tudta érezni, milyen az, ha valaki nem kapja meg azt a figyelmet, törődést, hogy valaki észrevegye a tehetségét, amit segíteni kell.”
Az utolsó előadása – 85 évesen – mégis szomorúan végződött: úgy mesélte a barátnőjének, hogy a próbát, miután a saját szerepét lejátszotta, a nézőtér második sorából nézte végig, és kérte, hadd maradjon ott akkor is, amikor a rendező a végén mindenkit a színpadra rendel. Talán a lába is fájt, de a kérését nem fogadták el, ő pedig felállt, és azt mondta: szevasztok! Kisétált a színházból, és senki nem ment utána.
De természetesen erről sem beszélünk.
Máthé Erzsi a magánéletében is játszott, szerepeket alakított. Tudott kék otthonkás, fűzős cipős takarítónő-figura is lenni, aki olyan cifra káromkodással küldte melegebb éghajlatara azt, aki véletlenül ráállt a felhajtójára, hogy a nyelvészek sírva jegyzeteltek volna, ha hallják, és tudott fejedelmi tartással bekopogni a szomszédba, ha valakiről úgy ítélte meg, hogy méltó a társaságára. A szeretet kimutatásával azonban hadilábon állt, gyakran azokat sem kímélte, akik a legközelebb álltak hozzá, sőt, valószínűleg ők kapták tőle a legtöbbet.
„Néha engem is elküldött a fenébe, aztán felhívott, hogy Zsuzsikám, ugye jössz ebédeni?” – meséli Gyurkovics Zsuzsa, akit Máthé Erzsi egyszer még meg is dicsért. „A Piaf, az jó volt”, mondta neki – hát persze, háromszor adták le a tévében, egy ország őrjöngött Zsuzsa Edith Piaf-estjén. Gyurkovics Zsuzsa minden percét élvezte annak az előadásnak, és bár a Nemzeti Színházban is a legnagyobbakkal játszott, ma már négy unkájáról és két dédunokájáról mesél.
Orvoshoz ment férjhez, akinek nagyon sok elfoglaltságot jelentettek a betegei, Zsuzsikának ezért is volt szüksége egy igaz barátra. Máthé Erzsivel nem követeltek egymástól olyan megértést, ami nem volt igaz, de támogatták egymást az úton. Az utolsó időben Zsuzsika pontosan látta, kik azok az emberek, akik a halála előtt megjelentek Máthé Erzsi körül, mintha jóban lennének, tisztelnék őt, de csak azt nézték, hogyan tudnának anyagi és erkölcsi hasznot húzni a művésznő közelségéből.
„Felejtsük is el őket, nem kell ezekről a dolgokról beszélni” – mondja szelíden Zsuzsika.
Ahogy arról sem, hogy mivel Máthé Erzsinek nem volt hozzátartozója, a temetése, hamvasztása sem ment olyan egyszerűen. Hiába tekintette három intézmény is a sajátjának, mire összejött a pénz és az is, hogy ki jogosult intézkedni, eltelt vagy három hét.
De hogyan lehetne mégis finoman érzékeltetni, milyen kiszolgáltatottá válhat egy nagy formátumú művész is, aki a közönség szolgálatában állt egész életében? A helyzethez persze hozzájárult az is, hogy az utolsó pillanatban megváltoztatta a végrendeletét, és arra hagyta mindenét, akit arra méltónak tartott – csak ő nem tudott róla.
Az örökölje mindenem, aki az utolsó pohár vizet a kezembe adta
– áll a végrendeletben. Eltelt vagy két hét, mire összeállt a kép, de ennél meghatóbb és felemelőbb történet kevés van, hogy az a művész, aki életében nehezen tudta kifejezni a szeretetét, élete végén, utolsó „poénként” a hatalmas lelkéről tett tanúbizonyságot.
„Ö adta be a poént, ez volt a vágya!” – nevet Gyurkovics Zsuzsa, és boldog, hogy a barátnőjének az élete végén megadatott, hogy megmutassa a világnak. Szerinte Máthé Erzsi egy aranyos, jószívű bitang volt, de ezt sem szabad leírni, mert Erzsi iszonyú mérges lenne. Nem tűrné.
Máthé Erzsi mindig azt mondta: „Mi marad belőlem? Eltűnik minden, amit csináltam, mint a kámfor.” Ahogy Shakespeare XV. szonettjében áll:
„Ha meggondolom, hogy csak egy rövid / Percig teljes mind, ami nő s virágzik, / S e roppant színpad csak olyat mutat, / Amit titkos csillag-parancs irányít; / Ha látom, egy az ember s a növény, / Egyazon ég húzza föl s rontja le: / Friss nedvben ragyog, lankad, túl delén, / S kopik daliás emlékezete, - / A múlás eszméje mindig elő- / Ragyogtatja legdúsabb tavaszod, / Melyben küzd már a romlás s az idő, / Hogy mocskos éjbe fojtsa szép napod; / S küzdve az idővel, mely elragad, / Mert szeretlek, én feltámasztalak.” Ez került a meghívóra is, ami Máthé Erzsi búcsúztatójáról szól.
Minden szerepében ő maga volt, olyan energiát rakott minden alakításába, hogy meghalt az előadás végére. Gyurkovics Zsuzsa szerint nem volt olyan, ami mint színészben, benne maradt volna: mindent kiadott. Ha másképp nem, a magánéletében.
Ha valaki jött hozzá, kiállt, és azt mondta: te meg elmész a francba, ide be nem teszed a lábad! Olyan szenvedéllyel tudott kirúgni valakit, hogy csak repült. Akkor mindannyian fogtuk magunkat, és eljöttünk
– nevet Zsuzsika, akit úgy szeretett, mint a testvérét, és úgy fogadták el egymást, ahogy voltak.
Barátnője szerint Máthé Erzsi nagyon szerette az életet, tavasszal Szent Ferenci-i boldogsággal élt együtt a madarakkal, s amikor kiállt a teraszra, és szólt a macskájának, hogy Dudúúú, akkor még az utcán is megállt a forgalom. Ilyen hangja senkinek sem volt. Ahova ment, ő volt a Nap, és körülötte forogtak a csillagok. Ha egy próbán bent ült az utolsó sorban, mindenki az ő arcát figyelte. 2023. június 20-án a Fiumei úti sírkertben érte szólnak a harangok.
(Borítókép: Máthé Erzsi 2014. szeptember 10-én. Fotó: Zih Zsolt / MTI)