Alfred Jarry, a patafizika tudományának megfogalmazója ihlette a Műcsarnok legújabb kiállítását. Az Abszurd királyság – Az iskolakerülő művészet parodisztikus világa című tárlat 2023. szeptember 17-éig várja a látogatókat. A kiállítás központi figurája, Alfred Jarry filozófiájába, valamint a tárlat rejtelmeibe a kurátor, Garami Gréta vezette be az Indexet.
A patafizikát nem lehet leleplezni, mert az már „önmagában is egy leleplezés, egy lepel, amely azt leplezi, hogy ő egy lepel”. A Ruy Launoir francia írótól származó idézet szó szerint és átvitt értelemben is megjelenik a kiállítás bejáratánál: a lényeg azonban, hogy a történet (és a tárlat) nagyon erősen kapcsolódik a színházi világhoz, hiszen Alfred Jarry 1896-ban írta meg világhírű színdarabját, az Übü királyt. A pocakos, körtefejű karakter a mindenkori hatalomittas diktátorok szimbólumává vált: a kiállítás is a groteszk lény – illetve a művészvilágra gyakorolt hatása – körül forog.
Garami Gréta kurátor szerint már az elég abszurd, hogy a Műcsarnok Jarry születésének 150. évfordulóján rendezte meg a kiállítást, ám semmi nem annyira abszurd, mint maga Übü apó. Übüt egy fizikatanárról mintázta Jarry még gimnazista korában néhány barátjával: a tanárt nem kedvelték a srácok, mert visszaélt a hatalmával. A metafizika mintájára született meg a patafizika kifejezés, amiről Übü is beszél a drámájában.
A nagydarab, kövér alaknak hosszúkás, körte formájú a feje, amit a drámában meg is ráz (angolul shakes-pear, vagyis visszautal a színházi elődökre, név szerint Shakespeare-re). Franciául is fontos ez a jelenet, hiszen a körtefej buta, ostoba embert jelent ezen a nyelven. Az Übü királyt 1966-ban fordította magyarra Jékely Zoltán, a grafikákat Kondor Béla készítette hozzá. A tárlaton a kiadvány és Kondor Jarry Agyatlanítás nótája című verséhez készített, unikális monotípiája is látható.
A dráma rémbohózattá vált, ami az Antonin Artaud-féle kegyetlen színház és az abszolút színház elődje és egyben kiindulópontja volt. Übü király hatalomittas, telhetetlen, külsejében, belsejében is otromba figura. Jarry első ábrái még fametszetek, hiszen a drámaíró nagyon szerette a középkor vizualitását. Az alkotói stílusról azonban lerí egyfajta infantilis szellemiség is, hiszen az első rajzok kicsit az iskolapadra vésett, belekapirgált stilisztikát hozták – ami egyébként később óriási hatással lett az avantgárd művészetre.
A jóképű, különc, extravagáns Jarry mindig biciklivel – és biciklis ruhában – járt, még a dráma párizsi premierjén is rövidnadrágban és női harisnyában jelent meg. A francia bohémet Rippl-Rónai is ismerte, aki különcsége ellenére nagyon tehetséges embernek gondolta. A drámaíró sok korabeli művésszel is kapcsolatban állt, ilyen volt Gaugin, Henri Rousseau, Marcel Duchamp, Joan Miro és Pablo Picasso is. Jarry mindig pisztollyal járt, amit Picasso vásárolt meg a halála után – de csak
azokra fogta rá, akik megkérdezték tőle, mit jelentenek alkotásai.
Az 1940-es években létrejött egy – kicsit a szabadkőművességhez hasonló – titkos, nemzetközi társaság, amely ennek az alkotói körnek és folyamatnak rendszert adott: a Patafizikus Kollégium. Az avantgárd fent említett nagy művészei egytől egyig a kollégium szellemi vezetői, úgynevezett satrapái voltak. Egy magyar patafizikus, Tillinger Péter is csatlakozott a kollégiumhoz, aki egyébként több tárgyat és kiadványt is a kiállítás rendelkezésére bocsátott. Jarry utolsó kívánsága egy fogpiszkáló volt, amely a bélrendszerre hajazó spirál mellett a patafizika jelképe lett, illetve számos, a Műcsarnokban kiállított műalkotáson is központi szerepet kap.
És mit keres egy óriási gumikrokodil a térből lógatva? Garami Gréta elmondta, hogy éveken keresztül egy krokodil volt az internacionális kollégium vezetője és kurátora, hiszen érvényben volt egy olyan szabály, amely kimondta: nem lehet a kollégium vezetője ember – a francia homme szó férfit és embert is jelent –, így aztán állat lett.
A tárlat belső termeiben azoknak a magyar képzőművészeknek az alkotásai láthatók, akik a patafizikával foglalkoztak, de rengeteg magyar színházi előadáshoz kapcsolódó tárgyat is kiállítottak.
Kováts Albert festő például egész életében újra és újra feldolgozza az Übü-témát. Az első képe 1967-ben készült, és egy szovjet katonára hasonlít, a kurátor szavaival „abszolút a brezsnyevi korszakra utal, kemény váll-lappal, kitüntetésekkel, ezzel az ijesztő, mégis lukas tekintettel”. Kováts éveken keresztül nem tudta kiállítani a képet, a nyolcvanas években mutathatta meg először a nagyközönségnek, ám mivel magángyűjteménybe került, megőrződött.
A 90-es években az Élet és Irodalomba, az úgynevezett páratlan oldalon megjelent széljegyzetekhez készített rajzokat Szemethy Imre: az itt megjelent, szövegekkel is ellátott grafikák természetesen az akkori időszak páratlan társadalmi, politikai ügyeire utaltak úgy, hogy erősen olvasni kellett a sorok között, de aki benne volt a mindennapokban, az értette az események abszurditását
– mutatott rá Garami Gréta.
Jovánovics Györgytől az a különleges felvétel hallható a tárlaton, amelyhez 1970-ben „meghackelte” a Kossuth Rádió Esti krónika című műsorát. Az adás szignálját és hanganyagát trükkösen megszerezte – miközben ekkoriban fegyveres őr védte az épületet –, és lejátszotta a Nádler–Jovánovics-kiállítás aznapi megnyitóján, ráadásul úgy, hogy – a jelen lévő avantgárd művészek legnagyobb döbbenetére – a hírek között bemondták, sőt, részletesen ismertették az épp akkor megnyíló kiállítást. A felvételhez meg kellett nyernie a hírolvasókat is.
Az Übü-drámát Magyarországon először 1967-ben, fiatalok vitték színre a Színművészeti Főiskola Ódry Színpadán, ám egy hét múlva betiltották. Utána a hetvenes években a Pécsi Színházban adták elő, a Műcsarnokban ebből a produkcióból látható Najmányi László színpadképe. Najmányi úgy képzelte el a szereplőket, mintha patkányok lennének. A 80-as évek végén még az NSZK-ba is kivitték az előadást, Bodolay Géza közreműködésével. A kiállítás utolsó szekciója a hazai színházi előadásokból mutat be emlékeket és felvételeket.
(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)