Börtön és kultúra – talán furcsa, de ha valakinek a sorsa így alakul, fontos találkozási pont lehet. Művészek, nevelőtisztek és fogvatartottak meséltek a kultúrához kapcsolódó viszonyukról az Indexnek.
Soha nem jártam börtönben. Honnan is tudhattam volna, mire számítsak… A Budapesti Fegyház és Börtönben tyúklábmintás ruhában sorakozó elítéltek csókolommal köszönnek, meg jó napot-tal. Néhányan csodálkozva néznek, tekintetük nem kellemetlen, nem érzem magam veszélyben. Sőt… Régen viselkedtek velem ennyire kulturáltan, mint itt, a börtön falai között.
Már a folyosón kiszúrom a börtönszínházat ábrázoló fotókat. A képeken a fogvatartottak a színészek. Ha nem tudnám róluk, hogy rabok, azt is hihetném, egy nívós színház előadóit látom. A Budapesti Fegyház és Börtönben Farkas József alezredes, a börtönszínház egykori vezetője avat be minket a néhai teátrum működésébe, az intézmény kulturális életébe.
Farkas József 1997 óta dolgozik büntetés-végrehajtási tisztként. Mindig is azt érezte, hogy hivatása a nevelés és a példamutatás, ezért amikor egy apróhirdetésben találkozott egy felhívással, hogy a Budapesti Fegyház és Börtön nevelőtisztet keres, jelentkezett az állásra.
„Gyerekkoromtól a társaság középpontjában voltam, a barátaimmal mindig alkottunk. Már kamaszként is színházat csináltam, de olyan ügyesen, hogy a tanárok teljesen ledöbbentek. Amikor elolvastam a hirdetést, azon gondolkoztam, mi lenne, ha bejönnék a börtönbe, nevelő lennék, és jobb embereket faragnék a sérült emberekből, bűnelkövetőkből" – mondja az alezredes, aki ma már csak néha jár vissza az intézménybe. Hamarosan nyugdíjba vonul.
Amikor először járt a börtönben, annyira megrettent, hogy úgy érezte, nem szeretne visszatérni. Ám az állásra őt választották, felvették, és hamar elismerték mindazt, amit csinál. Maradt. Példamutató vezetői teljes erőbedobással támogatták kulturális tevékenységét. A kulturális foglalkozásokat Farkas József persze nem egyedül, hanem több kollégájával együtt vezette. Mint mondja, ilyen zárt körülmények között segítség nélkül nem is tudna levezényelni drámapedagógiai foglalkozásokat, de még egy novellapályázatot sem.
S ami talán furcsán hangzik: a börtönben állandóan jelen van az alkotói légkör. A nevelők célja ugyanis az, hogy a bűnelkövető ne csupán bűnhődjön, hanem vallja be, bánja meg a bűncselekményét, és próbáljon javulni – ezért van szükség az úgynevezett jóvátételi programokra. Farkas József szerint a színház, a színjátszás empátiára nevel. Ez a legjobb lehetőség arra, hogy a fogvatartott – az önmegvalósításon keresztül – jobb emberré váljon. Állítja, hogy a börtönben meglepően jó alkotások és színdarabok születnek, némelyik valódi színházakban is megállná a helyét.
Minden fogvatartott – ha elismeri, ha nem – sérül, amikor bekerül a börtönbe, hiszen elzárják a családjától, a hozzátartozóitól. A büntetés-végrehajtásnál dolgozók fő feladata az, hogy helyes mederbe tereljék az elítélteket, akik például egy színdarabra való felkészüléskor különböző szerepek, különböző emberek bőrébe bújhatnak – de saját bűncselekményüket is előadhatják. Nem csupán feloldozás ez, hanem egyfajta önmagukhoz való visszatérés. Farkas József szerint az elítéltek egy-egy foglalkozás után mindig új erőre kapnak.
Egy fogvatartott lélekben készül a szabadulására. Ha a börtönben, zárt körülmények között nem építi magát, kevesebb esélye lesz a kinti életben.
Az intézetben ők is többször rendeztek művészeti kiállításokat: festmények, rajzok, versek is születtek, a fogvatartottak fel is olvashatták műveiket, vagy saját dalokat adhattak elő. A börtönszínház kéthetente vitt színre egy előadást, ám jelenleg – elsősorban Farkas József távozása miatt – szünetel.
Az alezredes szerint most az újratervezés időszakát éljük, de abban egészen biztos, hogy a műhely újjászületik majd, és az új fogvatartottaknak is lehetősége nyílik arra, hogy részt vegyenek az alkotói folyamatokban.
A Budapesti Fegyház és Börtön látogatása után a Tököli Országos Büntetés-végrehajtási Intézetben a Várnagy Andrea (Liszt Ferenc-díjas zongoraművész) által vezetett 7 főbűn projekttel ismerkedem.
A művésznő komolyzenét és színházat visz a rácsok mögé – nemcsak Tökölön, hanem egyszerre nyolc másik magyar börtönben is –, a színdarabok mellett pedig zenei betétek is készülnek. A projekt a művészetterápia erejével fogvatartottak százait szólítja meg hónapról hónapra. Bár a művésznő természetes közege a színpadi jelenlét, szívügyének érzi, hogy minél több embernek megmutassa a klasszikus zenében rejlő szépségeket és értékeket.
2022 októberében fejeződött be a 7 főbűn projektet megelőző, tíz intézmény részvételével zajló Tízparancsolat programsorozat a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács, valamint a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának támogatásával. Úgy véli, az elvesztett szabadságban született dalok és színdarabok a művészet gyógyító erejével közelebb hozták a fogvatartottakat a Biblia tanításaihoz, és kaput nyitottak számukra a szebb, jobb és igazabb élet felé.
Hálás vagyok, hogy különleges kihívások színesítik művészi életutamat. Az egyik legintenzívebb, legtöbb fordulattal teli és különleges módon léleképítő misszió a Tízparancsolat projekt volt, amelyben tíz intézetben mentoráltam és segítettem a fogvatartottak reintegrációját
– mondja a művésznő.
A több hónapon át zajló próbafolyamat is bizonyította, hogy a művészetterápia segíti a konfliktuskezelési és a problémamegoldó készség fejlesztését a börtönfalak között, és valóban képes utat nyitni a társadalmi visszailleszkedés eredményességéhez, csökkenti a visszaesési kockázatokat. A programban való részvétel feltétele a jó magaviselet és a maximális együttműködés, hiszen bármely rendbontás kizárással járt. Ez elősegítette a résztvevők indulatkezelési problémáinak enyhülését is.
„Fontos hangsúlyozni, hogy az elítéltek nem kaphatnak felmentést bűneik alól, azonban a program során a beléjük vetett bizalommal erősíthetjük az önmagukba vetett hitüket, és ez kiemelten fontossá válik, mikor szabadulásuk után újra közösségeink tagjai lesznek”
– fogalmaz Várnagy Andrea, hozzátéve, hogy végig érezhető volt, mennyire komolyan veszik az önként jelentkező résztvevők a közös alkotást, intenzív munkával és felkészüléssel várták a próbákat.
Idén a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács és a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága újra életre hívta a művészetterápiás projektet: Várnagy Andrea mentorálásával a 7 főbűn színdarabban jelenik meg, s mellé különleges zenei hanganyag is készül.
A komplett színházi előadások gondos és alapos előkészületet igényelnek. Az első alkalmak többórás pszichológiai és teológiai beszélgetés keretében zajlanak, majd ezt követően Andrea a részt vevő fogvatartottakkal közösen dolgozza ki azt, hogy ki hogyan jelenítené meg az adott főbűnt.
Ezt követi a szövegkönyv megírása, a zene komponálása, majd a szerepek kiosztása, végül a mintegy egyórás produkciók rendezése, próbáinak összehangolása.
Az elítéltek az alkotófolyamat közben saját tehetségük felismerése mellett egymás képességeire is rácsodálkoznak. Ahelyett, hogy úgy gondolnának a másikra, mint „az a férfi a mellettem lévő cellából”, a társukban is a tehetséges zongoristát, díszlettervezőt vagy versírót látják meg.
A művésznő kiemeli, a fogvatartottak a próbafolyamatok alatt még inkább szembesülnek bűneik súlyával, az előadásokban megjelennek rejtett bocsánatkérések, a művészet által pedig megfogalmazódik bennük a reményteli jövőbe vetett hitük.
„Úgy fotóznak minket, mint a sztárokat” – poénkodik két refrén között egy fiatal srác, Majer Kristóf. A próba végén leül velem beszélgetni.
Megtudjuk, hogy a Tököli Országos Büntetés-végrehajtási Intézetben a 7 főbűnt feldolgozó előadás-sorozat egyik próbájára toppanunk be. A projekt ugyan még a kezdeti szakaszban jár, mégis profikat megszégyenítő produkciót hallunk.
Fiatal és idős(ebb) férfiak zenélnek és énekelnek közösen, mint egy összeszokott kórus tagjai. Arcukra kiül a boldogság és a felszabadultság, de érkezésünkkor azért még megszeppenve néztek egymásra. A tököli nevelőktől tudjuk, hogy a rabok izgatottan vártak minket, reggel sokáig igazították hajukat, borotválkoztak. Készültek, elvégre személyünkben külsős közönségük érkezett, nem mindennapi jelenség.
A projekt ötletgazdája, Várnagy Andrea vezényel, a tehetséges férfiak tisztelettel és alázattal fordulnak a művésznőhöz. A próbafolyamatot a zongoraművész mentorálása mellett Jokán Kata reintegrációs tiszt irányítja az intézetben. Több mint egy éve dolgozik a tököli bv.-ben. Szenvedélyesen érdeklődik a kultúra iránt, hiszen művészetterapeutának tanul, korábban gyermekeknek tartott terápiás foglalkozásokat.
Mint mondja, a gyermekekkel és a fogvatartottakkal való munka között az a legnagyobb különbség, hogy a börtönben mindennél fontosabb a biztonság. Ez az első szempont, ennek teljesülése után lehet bármi másban gondolkodni.
Fogvatartottakkal foglalkozni összetett folyamat, hiszen hat rájuk a bezártság, a börtönártalmak, a bizalmatlanság. Azt látom, amikor belekezdünk egy új csoportfoglalkozásba, hogy az érdeklődésbe bizalmatlanság is keveredik, felmerül a fogvatartottakban, hogy mi fog ebből kisülni, meddig fog tartani, mit lehet érte kapni. Ha ezeken sikerül túllendülni, el tud kezdődni egy olyan érdemi, célunk szerint lélektani munka, amin keresztül valódi változás történhet
– fogalmaz.
A reintegrációs tiszt szerint a fogvatartottakra gyakran jellemző, hogy nem kitartóak: sokszor a legkisebb konfliktusnál vagy ellenállásnál abbahagyják, amibe belekezdtek. A Tízparancsolat, illetve a jelenleg zajló 7 főbűn projekt erejét és hatását mutatja, hogy tavaly folyamatosan jártak a próbákra, motiváltak és elkötelezettek voltak. Ez annak is köszönhető, hogy megtapasztalták, számít a véleményük, helye van annak, amit gondolnak, és értéket tudnak alkotni.
„Tavaly az előadás végén odajöttek hozzám, hogy nevelőnő, életemben nem éreztem ilyet, hogy fölállok egy színpadra, és engem néznek, elmondhatom, mi van bennem” – meséli. Jokán Kata szerint a fogvatartottak között kiemelkedő tehetségek vannak, bár sokan egyáltalán nincsenek tisztában képességeikkel. Van olyan fogvatartott, aki elképesztően jól zongorázik, pedig kottát sem tud olvasni, hallás után, kisgyerekként tanult meg zenélni.
Ismételten elhangzik az, hogy ezeknek a foglalkozásoknak a célja nem csak a szabadidő eltöltése. Azoknak a fogvatartottaknak, akik a művészetterápián keresztül közelebb kerülnek önmagukhoz, és magasabb szintű lesz az önismeretük, jóval több esélyük lesz arra, hogy maguk és a társadalom számára is helyes döntéseket legyenek képesek meghozni a börtönön belül és a szabadulásuk után is.
De kanyarodjunk vissza a 7 főbűn projekt főszereplőire! Majer Kristóf 21 éves, két év, három hónapja tartózkodik büntetés-végrehajtási intézetekben, sorozatos lopásért ül. A színpadon izeg-mozog, folyamatosan magyaráz, a csapat mókamesterének tűnik, ám lapunknak már megszeppenten nyilatkozik. A fiatal férfi, mielőtt börtönbe került volna, már volt javítóintézetben, ahol tehetségkutatókon indult, verseket mondott és rappelt, vagyis a szövegírás korábban is része volt az életének.
A bv.-ben már tavaly is részt vett Várnagy Andrea projektjében, így az ideire is jelentkezett. A 7 főbűnből a tököli intézet kapta a haragot, bár állítása szerint nem szokott haragudni senkire:
A múltkor leültem, és feljött bennem egy érzés, hogy azért mégiscsak haragszom magamra, mert nem lehetek a kisfiammal. Arról szoktam írni, amit megélek. Sosem kamudologról írok… Ha egyedül lennék, akkor is alkotnék, mert szeretem ezt csinálni, de szerintem egymást motiváljuk. Segítünk egymásnak, zenélünk és éneklünk, bár én legjobban szöveget tudok írni, az az erősségem. Szeretem, amikor itt összegyűlünk, elvagyunk, kiszakadunk ebből a börtönös világból kicsit.
Egy próba másfél-két órás elfoglaltság. Mivel a körletek különböző szinteken vannak, a férfiakat összeszedik, és egy közös helyre, például a színházba vagy az iskolai könyvtárba viszik. Mindenki hozza azt a dalszöveget vagy ötletet, ami éppen a fejében van, vagy amit leírt, majd közösen megbeszélik, hogyan nézzen ki a produkció.
Majer Kristóf a szövegíráson kívül rajzol is, graffitiket például, bármit, amivel le tudja magát foglalni. És azt is elárulja, hogy olvasni nem nagyon szokott,
de azért írni szeretek, mert ami bennem van, azt kiírom magamból, és könnyebbnek, felszabadultabbnak érzem magam. Valamelyik nap az édesanyámnak is írtam, bár a dalt nem tudom neki előadni, csak dalszövegként küldtem el, meg a kisfiamnak is.
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)