95 éves korában meghalt Lator László Kossuth-díjas költő, műfordító, esszéista. A hír kapcsán Lackfi János költő az Indexnek azt nyilatkozta: Lator lenyűgöző erejű versei tovább élnek, melyek közül jó néhány örökre belemaródott emlékezetünkbe. Petőcz András mintegy 40 éve ismerte meg Lator Lászlót, és a mai napig mestereként tekint rá. A magyar kulturális élet szereplői közül többen is a Facebookon emlékeznek rá.
Meghalt Lator László, Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, esszéista, tanár. Az alábbi írók, költők az Index megkeresésére írásban válaszoltak. Lackfi János azt írta:
Tudtuk, hogy ő sem halhatatlan, mégsem hittük volna, hogy eljön ez a pillanat. Kilencven fölött is ruganyosnak, atlétikusnak tűnt, játékos elmének. Panaszkodott, hogy az emlékezete már nem a régi, majd rögtön rá is cáfolt egy furfangos irodalmi találós kérdéssel.
Nekünk, akik ifjúkorunkban, az ELTE-n tőle tanultuk a költőmesterség alapjait, Lator biztos hivatkozási pont volt. Ő örökölte Osváth „vezérkedő, roppant szemüvegét”. Ráadásul őt nem kinevezték vezérnek, hanem saját tekintélyéből, személyiségéből, tudásából vált azzá.
Életem váratlan, nagy ajándéka volt, hogy Lator tanár úr mellett tíz évig űzhettem a Lyukasóra című tévéműsor végeérhetetlen játékait. Közelről láthattam nyughatatlan szenvedélyét, mellyel művek és alkotók titkait magyarázta.
Azt hiszem, sokan vagyunk, akiktől továbbra sem lehet elvenni Lator László tekintetét, akik számára ő továbbra is pótolhatatlan helyi érték marad. És persze élnek tovább lenyűgöző erejű versei, melyek közül jó néhány örökre belemaródott emlékezetünkbe” – írta Laczki János költő, író.
Szabó T. Anna: „Lator László meghatározó mesterünk volt, és ez így is lesz, amíg élünk. A kezdetektől támogató figyelemmel segítette a munkámat, ha írok, ma is ott érzem magamon a tekintetét. A Lyukasóra tévéműsorból, ahol volt szerencsém egy ideig vele játszani, a nagyközönség is ismerhette hihetetlen műveltségét és tudását. Több generációnyi költőt és értő versolvasót nevelt fel, műfordítókat, színészeket, tanárokat, és ami a legritkább kincs: a tanítványai annyira megtanulták tőle a szakmai alázatot, hogy ma is becsülik egymást és odafigyelnek a többiek alakuló életművére.
Rendkívüli egyéniségével mindenkit, aki csak a közelébe került, rávezetett az irodalom tiszteletére és szeretetére.
Szenvedélyes kíváncsisága, játékossága, éles figyelme és zabolázhatatlanul szabad szelleme remek humorral és megértésre törekvő türelemmel párosult, éppen ezért tudott példát mutatni az elemző figyelemre és arra, hogy ne a gyors sikerre, hanem inkább a pontosságra törekedjünk írásban és műfordításban egyaránt.
Költői életműve, akárcsak Pilinszky Jánosé, nem nagy terjedelmű, de annál jelentősebb.
Sokan és sokat foglalkoztak a Lator-versek világával, és ez így lesz a jövőben is. Költőként és esszéíróként a nagy klasszikusok közül való, szavai szikrázása és súlya azonnal megragadja a vájt fülűeket és az irodalomban járatlanabb olvasókat egyaránt.
Amíg élek, őrzöm az utolsó előtti találkozásunkkor rám ragyogó, szeretetteli mosolyát. Nagyon hiányozni fog a hangja, az örökösen izgatott rákérdezései, a kifejező, magyarázó gesztusai, a megtörhetetlen belső szabadsága, és az a könnyedség, amivel mindig és mindenhol tudott fejből verset mondani.
Az tudós mester tudós tanítványokat tészen
- ezt Sylvester János mondta jó ötszáz évvel ezelőtt, és Lator László éppen ilyen varázserejű költőmester volt, aki teljes lényével az irodalomnak élt. Az életművét bevégezte, de az öröksége a mi felelősségünk. Nem lehetünk hozzá méltatlanok vagy hűtlenek.
Erős zene kél valahol,
magasra szökken, meghajol,
nagy aranytorkú madarak
úsznak az érett nap alatt.
„Ez volt az első négy Lator-sor, amit életemben olvastam, Fodor András a nyomtatásban is megjelent naplójában idézi Latornak ezt középiskolás korából való versét, amit akkor mutatott meg neki, mikor együtt vették fel őket az Eötvös Collegiumba. Olyan erős négy sor volt, hogy azonnal beleragadt a fejembe, máig tudom. Mi is a Collegiumba készültünk Szabó T. Annával, aztán nem a kollégiumban, de a kollégiumnak köszönhetően megismerhettük Lator Tanár Urat, és ez a találkozás életünk egyik nagy ajándéka lett – írja az Indexnek eljuttatott levelében Dragomán György.
Minden beszélgetés ünnep volt vele, mert a személyében az élő irodalomtörténettel ült szemben az ember, ott volt a fejében a teljes magyar költészet és a világlíra fontos darabjai is, és ez a tudás ragyogva sugárzott elő belőle.
Aki egyszer látta őt verset idézni (és a tévés Lyukasórának köszönhetően szerencsére sokan és sokáig láthatták), az soha nem fogja elfelejteni azt a lázas és lelkes örömöt, amivel az irodalomról beszélni tudott.
Az a fajta költő és tanár volt, aki ezt a szenvedélyt át is tudta – mert akarta – adni a tanítványainak. Minden beszélgetés után rohant az ember a könyvtárba, hogy utána olvasson annak a sok mindennek, amit Lator csak úgy mellékesen elmesélt.
Egyszer meglátogattunk nyáron az őrségi házában, vittünk neki zakuszkát és toronyi kenyeret, ő pedig, ha jól emlékszem, lesencetomaji bort bontott hozzá. Weöresről mesélt, a haja kicsit felborzolódott a szenvedélytől: tudtam, örökre meg kell jegyeznem ezt a pillanatot. Nehéz elfogadni, hogy nem lesz több ilyen.”
Petőcz András mintegy negyven éve ismerte meg Lator Lászlót, és a mai napig mestereként tekint rá. „Fiatal költőként abszolút tekintély volt számomra.” A József Attila-díjas költő többször járt Lator otthonába. Mint fogalmazott, minden találkozásukra jó szívvel emlékszik, mert egy olyan mesterrel beszélgethetett, aki okos volt, visszafogott, és mindig pontosan látta a dolgokat. Még akkor is, ha nem mindenben értettek egyet.
Petőcz 1990-ben megkapta a Robert Graves-díjat. A kuratóriumnak Lator László és Somlyó György is tagja volt. Somlyó később elmondta neki: Lator is támogatta, hogy ő legyen a győztes. „Ez a mai napig örömmel tölt el.”
Soha nem tudtam hétköznapi emberként ránézni
– állította Petőcz András az Indexnek. Amikor a szigligeti alkotóházban voltak, az egyik legizgalmasabb kérdés mindig az volt, hogy a Lator szobájában rendezett beszélgetésre vajon ő is meghívást kap-e.
Költészetében a klasszikus hagyományt képviselte. A babitsi hagyományt vitte tovább. A magyar irodalom pozitív alakja volt. Azokat a modern, avantgárd törekvéseket, amelyeket én is képviselek, bizonyos értelemben idegennek érezte, de semmiképpen sem utasította el. 2022-ben jelent meg A látogatás emléke című kötetem. A címadó vers Latornak íródott, neki dedikáltam. A látogatásainkra emlékszem ebben a versben
– fogalmazott Petőcz András.
A magyar kulturális élet szereplői közül többen is a Facebookon emlékeznek Lator Lászlóra. Tóth Krisztina azt írta:
A szellemi apánk volt. Elviselhetetlen a gondolat, hogy nincs többé.
Voltak, akik Lator versei közül osztottak meg egyet-egyet. Nyáry Krisztián irodalomtörténész az Add nékem gyöngeségedet művel emlékezett, Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője A klinikán című versét választotta.
(Borítókép: Lator László 2009. október 9-én. Fotó: Kollányi Péter / MTI)