Én, szex, haza. Így állunk most, 2023 nyarának közepén, ez a kortárs magyar költészet szentháromsága. Máskor majd lesz másmilyen, de igazából akkor se lesz más. A költészet ugyanis van annyira önző és ösztönös, hogy az már egyetemes. Szóljon énről, szexről és hazáról.
A történet egyszerű: Kőszegen, a Festetics-palota udvarának közepén két művész lapos sapkában felül a színpadra, és előadja, megénekli néhány, még élő magyar költők versét. Nem mintha a holt költők versei ne volnának jók, sőt. Csak a merítés most ilyen, ráadásul az is kiderül, hogy az élő költők társasága is szórakoztató. Mit szórakoztató… Döbbenetes erejű.
Az Ördögkatlan-produkció címe nem kicsit bátor – ha már Orbán Ottó verset ír azzal a címmel, hogy Most, mikor a vers épp kimegy a divatból:
Most, mikor a vers újra divatba jött.
Miközben, és ezt mindenki tudja, hogy a vers, a költészet az irodalom talán legmostohább gyermeke. Sokan nyafognak, ha kötelező, ám amikor szerelembe esnek, szomorúak, házasságot kötnek, élettől búcsúznak, tablóra idézetet választanak, akkor bezzeg mindig jó, ha van egy szerethető költő, a múlt homályából előhívható vers.
Pál András színművész és Rozs Tamás zenész nem először teremt csöndet versekkel, zenés költeményekkel. Petri-estjükről már tudjuk, hogy bárhol tűzik is műsorra, az kizökkent szívet és időt. És nem csak azért, mert Petri György képes volt szavakba sűríteni az univerzum végtelenjét, hanem mert ez a két művész teli szívvel lapátolja a valóságot, most éppen e furcsa szentháromságot.
A néző meg csak ül, miközben Pál András – kinél jobban ma tán senki nem érzi, mitől kortárs, ha már líra – úgy mond verseket, hogy a szavaknak nincsen tolulása. Csak összeállnak jobbhoroggá, balegyenessé, észrevétlen felütéssé, és ahogyan Kukorelly Endre írja a Hallgat szépen ül versében, azzal sincs baj, aki „betévedt / melegedni vagy van / pogácsa de nincs pogácsa ez / nem olyan rendezvény hanem költői”.
Rozs Tamás meg torkába gyűjti a kimondhatatlant, zöngékkel adja nekünk, legyen a miénk, küzdjünk rezgő húrokkal, csellóhúron síró vonóval, pengetéssel, szívizomnak rengésével.
Senkit nem kímélnek. Nincs tabu, se pironkodás, főleg bocsánat. Dicsérni jöttek a verseket, nem temetni. Bárdok ők egy olyan világban, amelyben pince és padlás tele van Eduárdokkal. Egy olyan korban, amelyben a verslábaknál fontosabbak a kamatlábak, meg az olyan lábak, amelyekre stoplist húznak. Hát persze, hogy lázadnak, neszelnek. Hát persze, hogy rímelnek, hogy muzsikálnak. Valakinek muszáj elregélni, hogy a szónak nemcsak ritmusa van, hanem mélysége is.
De a versek sem kímélnek, Terék Anna Jelena című versében mindenkin végigsimítanak a borzalom karmai: „Többször is próbáltam elképzelni / hogyan is haladt keresztül az én / reszkető apám agyán / az a két golyó. / Csak úgy főbe lőtték, térdre állítva, / mert / az én apukám / puskatussal / kiverte egy bosnyák kislány huszonnyolc fogát. / És vérzett, ömlött a vér / a puha kislányszájból.”
Pál András és Rozs Tamás megidézi Erdős Virágot, Háy Jánost, Gergely Ágnest, Kovács András Ferencet, de itt van Jónás Tamás és Kemény István, Kukorelly Endre, Nádasdy Ádám, Oravecz Imre, Peer Krisztián, Terék Anna, Várady Szabolcs, Vida Kamilla is, valamint Turi Tímea, Varró Dániel és Orbán János Dénes.
S hogy a líra nem mindig kacagtató, akkor sem, ha azon teli szájjal nevetünk, vagy csöndessé válunk Kürti László oidipusz királyságom versét hallva, mert tudjuk,
nem mindenki képes arra, hogy megfürdesse haldokló anyánk gyönge testét.
Dallamok, szavak, gondolatok ölelkezése ez az est, de már tudjuk, mert érezzük, hogy még az előadás vége előtt, rögtön a taps után, az időközben leszálló éjben reszkető csillagok alatt érkezik a csönd. És már tudjuk, jól van ez így. Csak a pokol sötétjében éri meg lámpást gyújtani.