Mészöly Miklós a magyar irodalom megkerülhetetlen alakja, a huszadik század második felének egyik legjelentősebb prózaírója. Szávai Géza nemcsak kollegiális, hanem baráti kapcsolatban is volt Mészöllyel. A tavaly megjelent Az élet és Mészöly Miklós – a templom és kilincse című kötetében a közös élményeiket idézi meg. Szerinte Mészöly pontosan érzékelte az élet elsőbbségét, primátusát bármiféle fikcióval, teremtett világgal szemben, hiszen csak ennek tudatában élve lehetséges az irodalomnak élni. A 22 éve elhunyt íróra emlékezünk.
„Mészöly szemérmetlenül átlátott rajtam” – írja Szávai Géza a tavaly megjelent Az élet és Mészöly Miklós – a templom és kilincse című kötetében. Hogy pontosan milyen szituációban, arról Szávai a kultura.hu-nak adott interjúban mesélt. Az írásból a megismerkedésük története is kiderül. „1983-ban az akkor ötéves kislányomat hoztam kivizsgálásra a Tűzoltó utcai klinikára, ahol Miklós felesége, Polcz Alaine klinikai pszichológusként dolgozott. A Városmajor utcai lakásukon hosszasan elbeszélgettünk, akkor hármasban, de Miklós azt mondta, négyszemközt kellene beszélnünk. Kisorosziba is kivitt. Én pontosan láttam rajta, hogy ő átlát rajtam, és amit lát, abban azt is tökéletesen érzékeli, hogy számomra a kislányom fontosabb bárminél.”
Szávai ezzel csupán annyit akart mondani, hogy
Mészöly pontosan érzékelte az élet elsőbbségét, primátusát bármiféle fikcióval, teremtett világgal szemben. Hiszen csak ennek tudatában élve lehetséges az irodalomnak élni.
Arról, hogy kettejükben milyen közös pontok voltak, Szávai azt mondta: „A szembetűnő és azonnal érzékelhető alkati azonosságon túl mindkettőnket ugyanaz a két dolog foglalkoztatott: adott történelmi körülmények között valahogyan megélni, értsd: túlélni. Nem volt könnyű! És lehetőséget teremteni magunk számára az írásra. Én ezt az igényt röviden így fogalmaztam meg: élhetni és írhatni!”
Mészöly (töprengés közben) bánthatatlan és sérthetetlen volt. Én is
– írja Szávai a kötetben.
Szávai Géza arról is beszélt, hogy Mészölyt ki lehetett-e hozni a sodrából. Ő ugyan nem tudta, de a feleségének, Ilonának ez fényesen sikerült.
Leírtam egy jelenetet a könyvben: győzködi Ilonát, hogy vegyük meg a kisoroszi házikót a szomszédságukban. Miklós átlátott rajtam, tudta, hogy életszükségletem ez a fajta magány, amit az erdei kis ház kínál. És felháborodott, hogy ezt a nyilvánvalóságot nem akarja elfogadni ez az asszony. Na, hát ez kihozta a sodrából, hadonászott, kiáltozott... Mit ne mondjak, igaza volt. Később ez nagyon beigazolódott.
A könyv tele van fotókkal. Szávai csupán fel akarta idézni Polcz Alaine és Mészöly Miklós alakját.
Nekem személy szerint a legkedvesebb fotók azok, amelyeken elszomorodott, főiskolás Eszter lányomat látom Mészölyék kisoroszi tornácán, ölében első gyereke, és Miklós magyaráz, vigasztalja...
De érzésein túl a legfontosabbnak, legjellegzetesebbnek és „tárgyunkban” legbeszédesebbnek azt a fotót tartja, amelyen viszonylag fiatalon ülnek Mészöly Miklóssal a tornácon, és Alaine közben föléjük hajol.
Fotókkal emlékezni – ez volt a pontos helyzetem. És ez mindent magyaráz. Mert fotók nélkül is annyi mindenre emlékszem. De a fotó az emlékezés legpontosabb dimenzióit kínálja.
A szerző szerint „ez a könyv – Az életed, Polcz Alaine könyvre is utalóan – valóban búcsúlevél. De rögzítsük: nem szomorú, hanem derűs búcsúlevél.”