Salerno az egyetlen olyan nem magyarok lakta város, ahol szoborral tisztelegnek Márai Sándor emléke előtt. Az író több mint tíz évig élt feleségével a dél-olaszországi városban. A település vezetése büszke arra, hogy Márai ott élt és alkotott. Vincenzo Napoli polgármester szerint a környék polgárai szinte családtagnak tekintették. Mészáros Tibor irodalomtörténész azt mondta, Márai felüdülésként élte meg, hogy Amerika után ismét Európában volt, Dél-Olaszországban. Arról nem is beszélve, hogy újra írónak érezhette magát.
Márai Sándor az 1968 és 1980 közötti időszakban a Nápolytól valamivel több mint ötven kilométerre található Salernóban élt feleségével. Egykori lakóháza falán 2000-ben helyeztek el emléktáblát. 2006-ban mellszobrot állítottak az írónak a város tengerparti sétányán, de azt 2009 utolsó napjaiban ellopták, és a hatóságoknak nem sikerült megtalálni. Az író fejszobrát nemrégiben Csák János miniszter avatta fel Salerno tengerparti sétányán.
Az Index megkereste Vincenzo Napolit, Salerno polgármesterét, hogy megtudjuk, miért fontos, hogy Márai emlékét megőrizze a város.
Márai különösen józan és visszahúzódó életet élt Salernóban
– nyilatkozta lapunknak Vincenzo Napoli, aki kedveli Márai műveit, néhányat már olvasott. Úgy véli, kivételes irodalmi alak volt.
Napoli felidézte, hogy Salerno 2006-ban már emlékművet állított Márainak, de azt 2009-ben ellopták, nyom nélkül. „Gonosz és elviselhetetlen tett volt.”
A magyar nagykövetséggel közösen szerettünk volna egy olyan emlékművet javasolni, amely felidézi a nagy íróembert, polgártársunk alakját a salernói tengerpart központi pontján. A szertartás megható volt, amely során az őt ismerők felidéztek néhány anekdotát róla és az alkotásairól.
„A New York-i lakást, ahol az elmúlt másfél évtizedben éltünk, feladjuk és két héten át úgy ásom ki a lakásból azt a néhány tárgyat – könyvet, metszetet –, ami személyesen hozzánk tartozik, mint Schliemann a kisázsiai homokból Tróját. Tizenöt év megülepedett lepedéke borít el mindent, ami »személyes«… nemcsak a tárgyakat, hanem feltehetően bennünket is, a személyiséget, aki voltunk valamikor” – írta naplójába Márai 1967-ben.
A salernói kaland Márai Sándor életében „hivatalosan” 1967-től kezdődött, de fontos előzmény, hogy feleségével, Matzner Ilonával (Lola) 1948–1952 között már Nápolyban éltek, egy olyan lakásban, amely Lola nagybátyjáé, Marton Lajosé volt, itt éltek együtt. Később ő volt az, aki Salernóban vásárolt egy lakást, de 1963-ban meghalt, a salernói lakást pedig Máraiék megörökölték. Lola elment a temetésre, aztán évente odalátogattak, mielőtt 1967-ben odaköltöztek volna. A lakás tehát már rendelkezésre állt Salernóban, amikor eldöntötték, hogy visszatérnek Európába – mondta Mészáros Tibor irodalomtörténész, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa az Indexnek.
Márai mindenképp délolasz városban gondolkodott, eszébe sem jutott, hogy például Milánóban telepedjen le. A naplójában többször említi, hogy a mediterrán térségben az emberek mentalitása olyan, akik között lehet élni. Persze a fent említett praktikus szempontok is domináltak, mint a megörökölt salernói lakás. Magányosan, emigránsként is itt volt leginkább otthon Európában: a mediterrán táj és az itt élők miatt hálás volt Olaszországnak.
Márai és felesége 1967-től 1980-ig élt Salernóban, de hogy a vágya beteljesült-e, arra Mészáros Tibor azt felelte: is-is. A New York-i időszakot követően a váltás eleinte pozitívnak bizonyult. Márai felüdülésként élte meg, hogy Amerika után ismét Európában volt, Dél-Olaszországban. Arról nem is beszélve, hogy újra író lehetett. Az Egyesült Államokban is az volt, persze, de ott nagyon kevés kötete jelent meg. Ezzel szemben a salernói időszak rendkívül gazdag volt. A megérkezést jelzi, hogy számos kéziratát újra elővette, végső formába öntötte, és ekkor jelentek meg évekkel korábban írt művei is. A többedik kiadásokkal együtt tizenkét kötete jelent meg szűk másfél évtized alatt.
1967-ben költöztek oda, rá egy évre megjelent a következő naplója, majd sorban jöttek az áltörténelmi regényei, mint például az Ítélet Canudosban, a Rómában történt valami és az Erősítő (Ez a mű már San Diegóban jelent meg – a szerk.). Itt érkezett el az ideje, hogy kiadja a Föld, föld… Emlékezések című művét, amelyet eredetileg az Egy polgár vallomásai harmadik részének szánt, igaz, ez utóbbinak nem a teljes szövegét tartalmazza
– mondta az irodalomtörténész.
1938-ban jelent meg a Válás Budán című regény. A magyar írót az olasz közönség 1988-ban fedezte fel újra, amikor A gyertyák csonkig égnek olasz változata sikerkönyvvé vált.
De nem volt minden fenékig tejfel, a salernói életüket az olaszországi közállapotok beárnyékolták. Márai 67, Lola meg 68 éves volt, amikor odaköltöztek, többször szorultak egészségügyi ellátásra. A folyamatos sztrájkok miatt ráadásul a közlekedés sem volt egyszerű, mindezek jócskán megnehezítették az életüket, az írót pedig elkedvtelenítették. Bár Márai olyan alkat volt, hogy mindig elégedetlenkedett az élet valamely részével, a tenger közelsége általában „megengesztelte” őt. Azt ugyanis nem szabad elfelejteni, hogy Márai bárhol élt az emigrációban, mindig tenger vagy óceán közelében volt. Ez nemcsak szimbólumként volt az élete része, hanem fizikailag is, miután rengetegszer megmártózott benne.
Az irodalomtörténész szerint ebben a kérdésben a műveire meg a levelezéseire lehet támaszkodni. Például a Szőnyi Zsuzsával való levelezéséből, aki Triznya Mátyás festőművész felesége volt. Rómában ők tartották fent a Triznya-kocsmának nevezett, gyakorlatilag emigráns-találkozóhelyet. A két házaspár szoros kapcsolatban állt, gyakran meglátogatta egymást, ami annak is volt köszönhető, hogy a két város között nincs túl nagy távolság.
Márai és Lola sokat kirándultak együtt, például a közeli szigetekre, bár az író egyedül is előszeretettel ment bárhová. És bármerre indult, mindenhol valamilyen művészeti, kulturális vagy civilizációs emlék nyomaira bukkant. Márai életében a nápolyi könyvtár is fontos helyszín volt, ahová rengeteget járt, ez állandó kimozdulást is jelentett számára. Tehát Olaszországban jócskán aktívabb életet éltek, mint Amerikában. Márai elhíresült a zárkózottságáról, Mészáros szerint igazságtalanul, amire Vincenzo Napoli is utalt, aki szerint a magyar író köztiszteletben álló személy volt a városban.
A környék polgárai szinte családtagnak tekintették. Szomszédjaival szívélyes kapcsolatban állt. Van néhány fotó, amelyen bulikon, születésnapokon, úrvacsorákon, családi összejöveteleken szerepel.
Napoli hozzátette: vannak fotók, amelyeken egyszerű ember képe rajzolódik ki; finom értelmiségi, aki jól bánik az emberekkel, megnyugtatva őket.
Mészáros szerint ezek létező fotók, amelyekből az irodalomtörténész 2003-ban Salernóban kiállítást rendezett. A sorozatból katalógus is készült. „Máraiék jó viszonyban voltak a szomszédjukkal, akikkel akkor is leveleztek, amikor már visszaköltöztek Amerikába. Olyannyira, hogy olyan levélre is emlékszem, amelyet Márai szinte lelkiismeret-furdalással írt. Valerio Ioriónak Salernóba 1981. január 5-i keltezéssel ezt írta:
Most érezzük csak igazán, hogy mennyire közeli és kedves barátaink vannak ott lent, mindenek előtt és legfőképpen a Iorio család. Tudjátok, furcsa érzés megmenekülni a közös tragédiától, egy megkönnyebbülés, ugyanakkor bizonyos szégyent is érzünk, mert mintha nem lenne becsületes dolog elmenekülni a közös végzet elől.
Aztán 1980-ban a feleségével visszaköltöztek Amerikába, San Diegóba. A távozás okai között a szociális és egészségügyi ellátási problémák álltak, de az örökbe fogadott fiukhoz, Jánoshoz és családjához való közelség is döntő szerepet játszott ebben – tette hozzá Mészáros Tibor.
Vincenzo Napolitól megtudtuk, hogy ott, ahol Márai Sándor mellszobra található, a következő hónapokban felolvasásokat fognak szervezni, és olyan programokat, amelyek által az író emlékét megőrizhetik.
A polgártársainkat emlékeztetnünk kell arra a szerencsére, hogy Salerno egy ekkora presztízsű szerzőt láthatott vendégül. Biztosak vagyunk benne, hogy a jövőben sok olyan kezdeményezés lesz, amely folyamatosan feleleveníti írásainak emlékét és városban tartózkodását.
(Borítókép: Hartl Nagy Tamás / Index)