Siracusa maga a történelem. A görög, a föníciai (pun), a római, a bizánci, a normann, az aragóniai (spanyol) és az olasz történelem, mert a viharos évszázadok, sőt évezredek alatt folyton gazdát cserélt a város. Siracusában mindig történik valami. Két éve például itt forgatták az Indiana Jones és a sors tárcsája című film végkifejletének megannyi jelenetét Harrison Forddal, Mads Mikkelsennel, Antonio Banderasszal és a többi világsztárral. Ezeket a helyszíneket kerestük fel Marco Rossi társaságában.
Siracusában felderítettük az Indiana Jones és a sors tárcsája című kalandfilm forgatási helyszíneit. Közben pedig számos érdekes kapcsolódási pontra is fény derült. Például arra,
Visszautaztunk az időben 2300 évet, és azt is megtudtuk, miért van legalább két sírja Arkhimédésznek, s hogy napjaink Szicíliájában mi számít hidegfrontnak.
A magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya, Marco Rossi lassan tiszteletbeli siracusai lakos lesz, annyiszor látogatta meg feleségével, Mariellával remek vízilabdázó fiukat, a 2019 óta négy évet itt, az Ortiga együttesében profiskodó Simonét. A daliás termetű bekk ma már az OSC játékosa, hetek óta Budapesten, a Kondorosi úti uszodában és a Margitszigeten edz az orvosegyetemiekkel, két hűséges kandúrját, Carlót és Gasparét hátrahagyva lakásában, a Via Foro Siracusanón. (A lenyűgöző macskaédenről siracusai riportom első részében tettem említést, Carlo és Gaspare egy hónapot töltött az automata etető-itató berendezés társaságában, olyan körülmények között, amit négylábú gazdája is megirigyelhetne.)
Siracusát, sőt egész Szicíliát és Olaszországot korábban sohasem tapasztalt hőség perzseli, amikor ezeket a sorokat bepötyögöm a laptopomba, odakint 43 Celsius-fok van a telefonom kijelzőjének tanúsága szerint. Egy órája jártam kint az ortigiai kikötőben, a távolban három helyen is füst gomolygott. Először azt hittem, gyárak ontják magukból az égésterméket, de kiderült, erdőtüzek pusztítják a sziget növényzetét.
Ha vissza tudnánk ugrani az időben 2235 évet, bizonyos tekintetben hasonló látvány – gomolygó füst – fogadna. Krisztus előtt 212-ben ugyanis javában tartott Siracusa, a hajdani Magna Graecia fővárosának római ostroma, Marcus Claudius Marcellus prokonzul csapatai a szárazföld, gályái a tenger felől támadták az ókori világ egyik legnépesebb és legnagyobb gazdasági hatalommal rendelkező városát. És aki látta a magyar mozikban hetek óta játszott filmet, az Indiana Jones és a sors tárcsája című amerikai alkotást Harrison Forddal a főszerepben, az pontosan tudja, hogy a film utolsó egyharmada a drámai végkifejlettel Siracusában játszódik, korhű kulisszák között.
Ha már belejöttünk az ugrabugrálásba az idősíkok között, jobb, ha ismét a jelenben találjuk magunkat. Már csak azért is, mert így el tudunk látogatni a Siracusai Regionális Turisztikai Szolgálat székházába, ahol Salvatore Salerno, a hivatal igazgatója beszélt az Indexnek a film két évvel ezelőtti forgatásának városra gyakorolt hatásáról. S közben beavatott minket a második pun háború időszakának, a Krisztus előtti harmadik század végének történelmébe is.
Merthogy két éve az amerikai filmesek megszállták Siracusát, mindenekelőtt az Ortigia-félsziget déli csücskén álló Castello Maniacét, ezt a XIII. században épült erődítményt, ahol magát az ostromot forgatták. A jogi végzettségű doktor Salerno azt is elmondta, hogy a filmben fontos szerepet kap a közeli halászfalu, Tonnara del Secco, no és a városuk északi részén fekvő régészeti park területe, ahol a Dionüszosz füle, Orecchio di Dionisio elnevezésű barlang található. Nem beszélve Arkhimédész állítólagos sírjáról, ami ugyancsak a régészeti park területén van, pár száz méterre a barlangtól.
Az igazgatóból ömlött a szó. Mesélt a város híres szülöttéről, Arkhimédészről, az ókor legnagyobb tudósáról, a Ludolph-féle szám, a pi (a kör kerületének és az átmérőjének hányadosa) felfedezőjéről. Aki jóval több volt, mint elméleti matematikus, hiszen félelmetes gépeket fabrikált, amelyekkel a görögök két éven keresztül távol tudták tartani a római hadakat és gályákat a siracusai városfalaktól.
Arkhimédész többek között hatalmas vaskarmot készített, amely egy összetett csigarendszer segítségével ki tudta emelni a tengerből a római hajókat, majd miután meglóbálta azokat a levegőben, visszadobta a vízbe, elsüllyesztve a gályákat. De még a vaskaromnál is zseniálisabb volt az a hatalmas homorú tükör, amivel a vakító mediterrán nap sugarait egyetlen pontba, az ellenséges hajók vitorláira fókuszálta, felgyújtva azokat. Állítólag oly módon alkotott homorú tükröt, hogy a védősereg katonáit fényesre suvickolt pajzsaikkal félkörbe állította, és a vértekről visszaverődő napsugarak borították lángba a római gályákat.
Persze történelmi tény, hogy Siracusa végül árulás következtében elesett – ez már csak így van a történelemben, mindig van egy áruló, ahogy Leónidász és a spártai hősök, a háromszázak esetében is volt egy Ephialtész –, a rómaiak elfoglalták és kirabolták, majd egy római katona Arkhimédészt is leszúrta, dacára annak, hogy Marcus Claudius Marcellus, a római fővezér megparancsolta embereinek, ne bántsák az általa is mélységesen tisztelt tudóst.
A legenda szerint a görög matematikus annyira belefeledkezett egy probléma megoldásába, hogy miközben a porba különböző ábrákat rajzolt, elhessegette onnan a római katonát, ezekkel a szavakkal: „Noli turbare circulos meos!" Vagyis: Ne zavard a köreimet! (Más verzió szerint ezt mondta: „Noli tangere circulos meos!")
Bármit mondott is az idős, 75 éves matematikus, a római katona megölte. Marcellus prokonzul pedig annyira felháborodott, hogy a legionáriust kivégeztette.
„Az Arkhimédész iránti tisztelet azonban nem akadályozta meg Marcellust abban, hogy háromnapi szabad rablást engedélyezzen a korabeli antikvitás talán még Athénnál is gazdagabb, 200 000 lakosú metropoliszában, a Krisztus előtt 734-ben korinthoszi telepesek által alapított Siracusában. Mintha csak Vollert, az Indiana Jones és a sors tárcsája című film náci főgonoszát hallanánk majd’ két és fél évezreddel későbbről: A zsákmány mindig a győztesé!″ – magyarázta keserű félmosollyal az arcán Salerno igazgató, kimondatlan kritikát fogalmazva meg ókori elődeivel szemben.
Az amatőr történész dottore további másfél órán át ecsetelte a város és a második pun háború történetét, azt, hogy a két ókori világbirodalom, a hanyatló Karthágó és a feltörekvő Róma között őrlődő városállam, amely hajdan Szicília egész keleti fertályát birtokolta, hogyan szorult egyre kisebb területre, míg végül Marcellus ostroma megpecsételte a sorsát.
„Nagy kár, hogy egyelőre nem sokat profitáltunk az Indiana Jones-film idegenforgalomra gyakorolt hatásából – folytatta az igazgató.
– Az igaz, hogy a forgatásnál sok helybéli lakost foglalkoztattak, hiszen jobban megérte Siracusából szerződtetni kisegítő munkásokat, statisztákat, díszlettologatókat, mint magukkal hozni Hollywoodból a szakembereket. De marketingszempontból jókora a lemaradásunk, mostanában érdemes lenne Indiana Jones-kalandtúrákat szervezni a környékbeli forgatási helyszínekre, a Casello Maniacéba, a Dionüszosz füle-barlanghoz vagy éppen Arkhimédész sírjához, amiből ironikus módon kettő is van.”
Befejezésül még meg kellett hallgatnunk az igazgató szájából a Siracusa ostromát lezáró melodramatikus történetet. Merthogy Marcellus prokonzul, a győztes hadvezér felmászott a város fölé magasodó, manapság találó módon Belvederének nevezett hegyfokhoz, ahol most a Castello Eurialo áll, és ahonnan beláthatta az egész öblöt és a felgyújtott, kirabolt, füstfelhőbe burkolódzó Siracusát. És ekkor – állítólag – kicsordultak a könnyek az érzékeny lelkületű hadfi szeméből…
Búcsúzóul kaptunk még két hatalmas, Arkhimédészt ábrázoló posztert Salerno mestertől, majd elindultunk bejárni az említett helyszíneket. Előbb azonban a sarki cukrászdában elfogyasztottunk egy pohár mandulás jégkását (granita con mandorla), miközben meghallgattuk a tulaj Angelo nevű unokaöccsének történetét, aki villanyszerelőként dolgozott az Indiana Jones-film forgatásán, és egy hónap alatt annyi pénzt keresett, mint máskor egy év alatt.
A Castello Maniace tulajdonképpen hamis helyszín, mivel Arkhimédész idejében még nem létezett, csak a XIII. században építették a normann hódítók.
Akik a szigeten hagyták a DNS-üket, hiszen meglepően sok kék szemű, szőke férfi és főleg nő járkál Siracusa utcáin.
Ahogy például Marco Rossi lányának, Gaiának jó barátnője, az egyik helyi étterem tulajdonosa a maga vörösesszőke fürtjeivel.
Az igazi szenzáció azonban a régészeti park, a Parco Archeologico, amelynél töményebb látványosság-együttest nehezen tudnék elképzelni. Itt van a görög amfiteátrum, ahol manapság Verdi-operákat rendeznek, no és az Orecchio di Dionisio, a Dionüszosz füle nevű barlang, amelynek a XVI. században Caravaggio, a nagy festő adta a nevét. A barlang tényleg egy fülkagylóra emlékeztet, és ideális helyszín volt a végső leszámoláshoz, mármint a filmben.
No és Arkhimédész sírja! Amelyből kettő is van, az egyik egy siracusai szálloda kertjében (megtekintettük), a másik a régészeti parkban. Utóbbi valamivel igazibb, mint az előző, de a régészek és a történészek szerint egyik sem egyezik azzal, amit Cicero, Arkhimédész nagy tisztelője Krisztus előtt 75-ben Siracusában járva megtalált. Annak falába ugyanis – a görög tudós végakarata szerint – belevéstek egy hengert, és abba egy gömböt. Merthogy ez volt Arkhimédész kedvenc bebizonyított tétele, mármint, hogy az egyenlő oldalú hengerbe helyezett gömb térfogata mindig a henger térfogatának a kétharmada.
Ilyen gömb és henger egyik állítólagos síron sincs rajta, szóval nagy valószínűséggel még mindig felfedezésre vár az egyszer már Cicero által huszonegy évszázada meglelt kripta.
Persze Siracusa városa azért nem feledkezett meg nagy szülöttéről. Az Ortigiába vezető egyik kikötői híd, a Ponte Santa Lucia mellett ott áll a görög zseni néhány éve felállított szobra, Pietro Marchicio helybéli fiatal alkotó műve. Arkhimédész a kezében tartja a nevezetes homorú tükröt, amellyel lángba borította a római gályákat, a talapzaton pedig minden, a nagy tudóssal kapcsolatos jelkép megtalálható, beleértve a Ludolph-féle számot, a pit és az osztomakhion nevű, talán általa megalkotott játékot, amely egy kicsit a Rubik-kocka őse.
Marco Rossi készségesen pózolt a szobornál, majd búcsút vettünk egymástól. Ő Nápoly, majd onnan gépkocsival Budapest felé vette az irányt. Ha minden jól megy, hazaér a Ferencváros Shamrock Rovers elleni Európa-konferencialiga meccsére (hazaért – a szerk.), de ha nem, a bajnoki rajtra mindenképpen.
Ami engem illet, a repülőgépem szerda este szállt volna fel Cataniából, csakhogy megkaptam az értesítést a Ryanairtől: mivel a cataniai A terminál még tíz napja leégett, a gépem Trapaniból indul. Oldjam meg, ahogy tudom... Trapani 300 kilométerre van Siracusától, és amikor ezeket a sorokat pötyögöm, éppen egy Palermóba tartó buszon zötykölődöm, onnan megyek majd Trapaniba, és remélhetőleg elérem a pesti járatot.
Semmi gond, már betört a front Szicíliába, nem fogok megsülni, a keddi 43 fok helyett most már dermesztő hideget, 36 fokot mutat a telefonom. Kár, hogy nem hoztam magammal pulóvert...
(Borítókép: Gáll András / Index)