Rezsuta István tudja, milyen nélkülözni. Egy életen át fizikai munkát végezni, de emellett rendszeresen sportolni, focizni. Joviális alkat, mindig azt keresi, ami boldoggá teszi. Olyan kemény helyzeteket él át az életben, amikbe mások könnyen beleroppannának. Ő nem. Kilencvenkét évesen is aktív, mindennap tornázik, műveli a kertjét.
Rezsuta István 1931-ben szegénységbe születik. Vallásos család nyolcadik gyermekeként nő fel kilenc testvére meg a szülei mellett. Az apja a földeken dolgozik, a mezőgazdaságban, meg asztalosmunkát végez, hogy a családját eltartsa. Bútorokat, székeket meg gyermekágyat készít mogyorófából. Pomázon a magyarok ekkor svábokkal és szerbekkel élnek együtt, jó viszonyban, barátságban. Hamar megtudja, milyen a nagybetűs élet. Idejekorán kell megfognia a munkát, hajnalban kel, hogy a kapával elinduljon a mezőre. Ahogy cseperedik, olyan tizennégy éves forma, amikor levente és focista lesz belőle – kapus, többszörös bajnok megyei szinten, NB II-ben. Szerelemből űzi, szenvedélyből.
A második világháború után, 1946-ban a svábokat kitelepítették Pomázról, a 15 éves István megsiratja őket. A gazdaságok, amelyek addig virágoznak, a svábok elvesztése után tönkremennek. Jön az államosítás, onnantól gyárakban kell dolgoznia. Ugrunk az időben: 21 éves korában, 1952-ben felesketik katonának, de fegyver helyett lapátot kap. A Rákosi-diktatúra Néphadseregének azon egységébe kerül, amelyben katonai munkaszolgálatosként kell dolgoznia. Hogy miért, nem tudja, csak azt, hogy szégyelli, hisz nincs bűne, a törvényt nem szegte meg. Politikai értelemben sem, mondjuk, az ’50-es években ehhez valódi „bűn” sem kellett.
Lapátos, kulák katonát csinálnak belőle.
A politikai okokból megbélyegzettek közé kerül, akiknek a munkaerejét egyszerűen kihasználják. Mégis úgy éli meg, mintha rabgazdálkodás áldozata lenne. Először Miskolcra kerül, ahol vele és társaival durván és gorombán bánnak. Időnként politikai „fejtágítókat” kell hallgatnia.
Onnan 1953 júniusában átviszik Badacsonytomajba, ahol a helyi kőbányában kezd el dolgozni. A társaság vegyes, a társadalom minden szegletéből – parasztoktól egészen az értelmiségiekig – mindenki megtalálható. A 93-96 fős válogatott közösség egy rabszálláson él. Az L alakú épületben korábban politikai okból elítélteket, konkrétan rabokat tartottak. A helyiség olyan, mint egy tömegszállás. A munkaszolgálatos katonák élelmezése finoman fogalmazva is gyenge. Reggel kávé, feketén. Kis kenyér, zöldségleves, főzelék, hús alig – ezt eszik, bár ez kevés energiát ad nekik, főleg akkor, ha bányába indulnak dolgozni. Szerencséje van, neki meg a társainak, mert a helyiek rendszeresen etetik őket. Kenyérrel meg zöldséggel.
Badacsonytomajon a bazaltbánya meglévő épületeit felhasználva kezdődött meg egy szögesdróttal körülvett munkatábor kialakítása 1949-ben, ahol 100-120 főt zsúfoltak össze. A táborba eleinte internáltakat, 1951-től elítélteket, végül munkaszolgálatos katonákat hurcoltak, akik két műszakban, a hajnali óráktól késő estig dolgoztak a kőbányában. A munkát a politikai elítéltek a civil munkásokkal közösen végezték. Géppisztolyos őrök felügyelték és hajszolták őket a kitermelés növelése érdekében. A lapátos katonák kategorizálása és munkáltatása alig valamiben tér el a rabgazdálkodástól. Kevés és elégtelen táplálékot kaptak, így erősen alultápláltak voltak. A tábor egyesek szerint 1953-ban, mások szerint 1954-ben szűnt meg.
Hét napból hatot dolgoznak, hétfőtől szombatig nyolc órában, két műszakban, reggeltől estig. Tapasztalat és munkavédelem nélkül fejti a követ, a legegyszerűbb kézi szerszámokkal. Eleinte vérben ázva, mert azt sem tudja, mit csinál, meg azt sem, hogyan kell. Komoly baleset egyszer sem éri, ám a veszélye mindig fennáll. Könnyű így lerongyolódni. Később aztán belejön, amikor a civil munkásoktól megtanulja a mesterség csínját-bínját.
Badacsonytomajban mégis sokkal jobban érzi magát, mint Miskolcon. Ez az emberséges parancsnokuknak köszönhető, aki megengedi, hogy szabadidejében rúgja a bőrt, vagyis focizzon. És az sem mellékes, hogy rátalál a szerelem, miután Annust megismeri.
Három hónapot tölt itt, aztán még egy évre Pécsre kerül, majd Komlót is megjárja, ott a föld alatt, szénbányában dolgozik, életveszélyes körülmények között. Innen visszajár Badacsonytomajba, kimenőt kér, többnyire kap, csak azért, hogy Annussal találkozhasson, akit a munkaszolgálat után feleségül vesz. Badacsonytomajban telepednek le, családot alapítanak, két gyermekük születik.
Sokan nem értik, miért megy vissza oda. Istvánt ez nem érdekli, csak dolgozik, kőművesként. És arra a legbüszkébb, hogy a saját házukat is a két kezével építi föl. A munka mellett folytatja a focit, később edzőnek áll.
Rezsuta István úgy véli, ha azt csinálod, amit szeretsz, szabad vagy. Szóval ha egy munkatáborban focizhatsz, szabad vagy. Ha egy munkatáborban szerelmes vagy, szabad vagy.
Február 25-én, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján a Nemzeti Emlékezet Bizottságának Magyar Gulag című vándorkiállítása Badacsonytomajra érkezett. A tárlat felidézi az 1945 után szovjet mintára létrehozott magyar kényszertáborok kegyetlen világát, emléket állít sok tízezer szétszakított magyar családnak. Badacsonytomajban emellett munkásőrbázis és pártelitüdülő is volt. A kiállítás megnyitóján Navracsics Tibor területfejlesztési miniszter elmondta, meg kell teremteni a nemzeti egységet, ehhez szükséges, hogy a tettesek bocsánatot kérjenek, az áldozatok pedig meg tudjanak bocsátani.
„Próbáljuk meg a múltat lezárni. Azokat a családi történeteket, amelyek adott esetben egy családon belül vagy különböző családok között ástak árkokat, elhurcolók és elhurcoltak, tettesek és áldozatok között, és próbáljuk meg a jövőre vonatkozóan megteremteni azt a nemzeti megbékélést, amelynek előfeltétele, hogy a tettesek bocsánatot kérjenek, és ugyancsak előfeltétele, hogy az áldozatok el tudják fogadni ezt a bocsánatkérést.”
A vándorkiállítás – amelyet 2020 óta több fővárosi és vidéki helyszínen mutattak be,
és online is elérhető – most Sátoraljaújhelyen, a Rákóczi Tábor és Rendezvényközpontban tekinthető meg.
(Borítókép: Rezsuta István. Fotó: Bődey János / Index)